Mint bölcs mereng fehér kövön
s a messzi égre felköszön
a gyík.
Kis teste bronz és oly kecses!
Antik szobrokon vón becses
e szín.
e forma és finom vonal!
Hajlik, mint zöld selyemfonal
íve.
Elnézem, mily békés, gyenge,
Fejét alig felemelve
issza
a napfényt minden pórusán
e napimádó kis pogány
parány.
Csak néz, szeme meg se moccan
a napra bámul egyre hosszan
s mereng...
Most... lenge légy kereng felette...
... Egy mozdulat és már feledve
a csend.
A bölcs merengő, gyenge, szende
bekapta bizony és megette.
No lám!
Aztán, mint ki semmi rosszat
nem tett, - nem ölt - vígat, hosszat
ásít.
... A bölcses ég ez volna tán?
Nem sírni soha más baján,
csupán
csak élni, mint gyík a kövön?
... Telten nyujtózik s vígan ráköszön
az égre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése