Sujánszky Antal (1815-1906): A játékos

I.
„Szerencse! Egyszer légy hivem,
Imádód el ne hadd;
Könyörre mért nem lelkesit
Már annyi áldozat?”

Igy szól az ifju, s rémesen
Eltorzult arcain
Hajat borzasztva fölmerül
Az óriási kin.

Hiába zeng marasztalás
Nejének ajkirul,
Kit oldalához égi kegy
Kötött őrangyalul.

É szirtrepesztő hangokon
Hiába kér eseng,
Föllegredőzött homlokán
Derüfény nem dereng.

Hiába szól: az istenért!
Tekintsd nőd, gyermeked,
Irántunk nincs-e szűd ölén
Egy csepnyi szeretet?

Éhség kopogtat rémesen
Lakunknak ajtaján,
Hajolj könyörre lángoló
Szerelmünk zálogán.

„Ti élni fogtok, oh! Igen
Gyönyörben élni még.”
Kiálta ő, s az angyali
Nő ajkin csókja ég.

És mintha bőszült párducok
Üldöznék, elrobog;
S a szende nő halványszelid
Arcára köny csorog.

II.
Sötét teremben pisla mécs
Halvány sugárinál
Vad cimborák csoportja kincs-
Rakásnál körben áll.

A szenvedélydult arcokon
Remény és félelem
Dühös csatát viv, mint külön
Hatásu két elem.

S a néma csönden át öröm
Vagy kinkacaj sivit,
Mint a szerencsefordulat
Zsebet tölt és ürit.

S az ifju ott, kiért a nő
Keservkönyűje folyt,
S szívének visszaszerzeni
Reménye haldokolt.

S kiáltá: „többet cimborák,
Csak az nyer, a ki mer;
A bátor ér magas tetőt,
S a gyáva lenn hever,

Hiába, a sors változó,
Ma engemet kegyel,
Ledér mosollyal perc alatt
Kebléhez mást ölel.”

S szilaj kacajjal gúnyolá
A vesztő társakat,
Kiket tovább is merni készt
Már ennyi áldozat.

Dörögve szólnak, száz arany!
Nem, kétszer annyi még;
Szerencse istenasszonya,
Kit érend veszteség?’

Kereng a kártya és a kéz
Remegve tartja azt,
A szenvedélyharc annyi sziv
Erében vért fagyaszt.

S az ifjut éri veszteség,
Kisebb a pénzhalom,
S hideg verejték gyöngyözik
A felhős homlokon.

S kiált: „vegyétek ördögök
Csak az nyer a ki mer;
Az első kártyán mind e pénz,
Előttem melly hever.

S a pénzzel égi üdvöm is,
A nő és gyermekem,
Kiket vesztökre ihletett
A leghübb szerelem.

Szerencseharcra vérszopók!
Vagy élet vagy halál.
Lássuk, ki lesz, ki kéjözönt
Vagy kinpokolt talál.”

’Mi elfogadjuk’ lőn a sors-
Határozó felelet,
S a torz vonalmu arcokon
Alig lelsz életet.

S e bűnodúban csend honolt,
Megrázó a kebelt,
Minő a ős chaos fölött
Gyászolva ünnepelt.

S a néma csöndet ez szilaj
Sikoltás tépi szét,
S a vesztő ifju elrohan
Végezni életét.

S kün a viharzó förgeteg
Szivéhez olly rokon,
Felejtni készit nyughelyet
Zajos hullámokon.

S a zúgó szélvihar neki
Habörvényt nyit sirul,
S a bevesző fölött megint
Sirhanttá tornyosul.

III.
„Oh! Add anyám, add nyughelyül
Kevessé szivedet,
Ott tán az éhség nem gyötör
Halálig engemet.

Kün a borús ég záporoz,
Te itt ben könyezel;
Reményem bágyadt csillagát
Buéjed oltja el.”

’Bizzál az ég kegyelmiben,
Fiam légy csöndesen,
Mihelyt a förgeteg szünik,
Atyád is honn leszen.

Mert visszahozva gyámolul
Nekünk az isten őt,
Ki veszi nem hagyja soha
A jámbor szenvedőt.’

S a gyermek anyja kebelné
Felejtve bánatát,
Buzgó ajakkal zengi le
A szende estimát:

„Isten! Ki égi trónon ülsz,
Dicsérjük szent neved;
Tiéd az ég, a föld: te adsz
Nekünk létperceket.”

S imája, mellyen angyalok
Sirának könyeket,
Hogy ajkain lezenge, hall
Nehézkes lépteket.

A tompa zaj közelbre hat,
Az ajtó megnyilik;
S reményük tünde csillaga
Mély gyászba öltözik.

A férjt, ki nem szerette hűn
A nőt és magzatát,
Halottan hozzák,  és iszap
Rutitja hajzatát,

Szemének fénye megtörött,
És arcvonalmiban
Az óriási szenvedély
Rémképe vésve van.

A nő előtte, könytelen
Szemekkel, egy szobor,
Szivében a kétségbesés
És hit csatája forr.

És ajkain nem leng panasz,
Nem átok kinjaért,
Mit a könnyelmü férj öröm-
Fosztott éltére mért.

S még egyszer a szerelmi láng
Elárad hű szivén,
És csóközönben elterül
A férj hült tetemén.

S ez indulatroham között
Dult szive megreped;
És házról házra megy fia
Koldulni kenyeret.

Forrás:  Szivárvány Album a miskolci tűzvész EMLÉKEÜL. Szerkeszté Halászy József 1844. Az 1842 évi nyárhó 19-én tűzvész által károsult miskolciak fölsegélésére kiadta Emich Gusztáv Pesten.