Paul Rosenhayn (1877-1929): A fénykép

1.

A reggeliző szoba ablakainak fehér csipkefüggönyére szikrázó, nevető fénykockákat rajzolt a tavaszi nap. A fehér damasztterítőn a sokféle csillogó ezüstszín és kristály evőeszköz és edény mellett ott hevert egy nagyalakú levélboríték, bőven felülbélyegzett, félelmetes külsejű, parancsolóan határozott címzésű zárt és ajánlott küldemény. Az egyetlen, amit a reggeli posta hozott.

Ebba, a fiatalasszony, a szomszédos hálószobában még öltözködött. A szobaleány behozta a teát.

- Sven – kacagott Ebba üde hangja a hálószobából -, reggelizz csak egyedül, én még nem vagyok készen. De hagyj egy kis mézet nekem is, ne légy olyan telhetetlen.

S már felhangzott gondtalan, csengő dúdolása: egy divatos keleti dal néhány forró üteme. A férj szívét valami nyomasztó, kellemetlen előérzet markolta á t. Gyors mozdulattal betöltötte a teát a csészéjébe.

- Mi az, mi van velem ma reggel? – mormolta maga elé. – Valóságos agynyomás! Csinos kis fejfájás lesz belőle mingyárt.

Gépiesen cukrot tett a teába s a vajaskifli után nyúlt. Ekkor látta meg a levelet. De még nem bontotta fel. A gondolatai egy kis sárga ámpolnás, barátságos, meghitt szobában jártak. Ott, ahol az estét töltötte, mialatt Ebba úgy tudta, hogy fontos késői tárgyalása volt a gyárban.

igen, innen ez az idegtépettség, ez a nyomasztó, kellemetlen, fájdalmas érzés, ami egyenesen a szívéig ereszti gyökereit. Megcsalta fiatal feleségét, megcsalja rútul, már hetek óta… A sárga fény, milyen furcsa, belülről izzó, halkvörös színt ad a női testnek.

Ebba kellemes, tiszta, vonzó hangja tovább dalolt a hálószobában. Az asszonyka tudta, hogy férje szereti, ha énekel. És ő, az alig egyesztendős, fiatal férj? Ő az éjszakát másnak a lakásán töltötte!

Különös szenvedély volt ez! Valami hirtelen támadt, dacból és mohóságból táplálkozó furcsa láz. Az Eroticon mulatóhelyen látta meg az alig tizenhét esztendős, vézna testű, parázsló szemű táncosnőt, abban a kosztümben vagy kosztümtelenségben inkább, ahogy általában az Eroticonban a fürge lábú leányok fellépni szoktak. Úgy indult minden, mint valami futó, játékos kaland. De aztán…. hiába magyarázott, érvelt, indulatoskodott önmaga előtt, nem tudott többé elszakadni a fiatal táncosnőtől. Pedig szerette Ebbát, a feleségét, egész szívéből szerette és mégis…

Eh! Egy csésze teát töltött magának, de a kifli nem ízlett. Mintha a foga is fájna már. Eltolta a tányért maga elől és rosszkedvű, ellenséges indulattal nyúlt a levél felé.

Mi lehet ez? Valami kemény kártya van benne, vékony és erős. Nem a többrétű, vagy valami meghívó egy filmpremierre. Esetleg esküvői kártya vagy eljegyzési értesítés. De amikor a teáskanál lapos nyelével elszakította a nagyalakú borítékot, egyszerre úgy érezte, mintha a szíve a torkában dobogna.

Levél helyett egy fényképfelvétel tűnt elő a borítékból. Egy női aktfénykép, minden írás vagy magyarázat nélkül. Egyszerű, kemény kartonlapra történt amatőr másolat. A férfi mohó mozdulattal illesztette szemébe monokliját, hogy erősebben szemügyre vegye a képet. A következő pillanatban azonban kiesett a szeméből a csillogó, finom nagyítóüveg: a felvétel a felesége aktfényképe volt.

Igen, kétségtelenül: ez Ebba! Itt nem használ semmi. A haj, az arc, a nevető száj, a szemek, ahogy a tükörben tükröződik, a válla hajlása, a dereka vonala – ez a felesége. Úgy, ahogy az Isten megteremtette. Minden ruha nélkül.

Mint Afrodité! Mint valami magazinkép, amely egy kis táncosnőt ábrázol.

Sven azon kapta magát, hogy a kép táncosan reszket a kezei között, s szörnyű indulat bíbor hulláma önti el arcát. Az ördögbe is, mi ez? Ki küldte ezt a képet? És ki készítette? S miért küldte el neki?

Sven Stenersen nem volt valami gyors észjárású férfi. Nem szerette a problémákat. azzal azonban nyomban tisztában volt, hogy az aktfénykép csak egyet jelenthet: Ebba megcsalja őt.

A hálószoba felől a fiatalasszony könnyű léptei közeledtek. A férfi gyorsan elrejtette az áruló fényképfelvételt és felesége elé sietett, hogy üdvözölje. Minden erejével igyekezett uralkodni az idegein.

II.

Milyen gyönyörű ez az asszony – villant át az önmarcangoló, keserű gondolat a fiatal férj agyán, amint Ebbát megpillantotta. – Nem csoda, ha másnak is tetszik. Nyakának ez a csodálatos hajlása, ahogy sejtelmesen elvész a prémes, könnyű reggeli pongyola mély dekoltázsában. S ez a napsugaras nevetés, ami a szája körül bujkál! Oh, így csak a szerelmes asszonyok tudnak kacérkodni, ez a boldog szerelem bíborban tükröző visszfénye.

Csakhogy, fájdalom, ez a boldog szerelem nem hozzá fűzi, a férjhez, mint eddig hitte. Ez most már bizonyos!

Iszonyatos! Ezt sohasem gondolta volna! Még álmában sem jutott volna az eszébe, hogy Ebba megcsalhatná. Ez a csupa finomság, csupa tisztaság, csupa mosoly és csupa szerelem gyerekasszony. Soha, soha el nem hinné ezt senkinek, ha nem lenne itt a pizsamája belső zsebében, a szíve fölött, a kétségtelen bizonyíték.

Sven Stenersen agya lázasan dolgozott. Igen, most józanságra van szükség, hidegvérre és pontos haditervre, hogy végére járjon ennek a rejtélynek. sok a nehézség,mert a szerelmesek bizonyára nagyon óvatosak, hogy eddig így félre tudták vezetni. De mégis! Ezt a képet nem küldhette más el az ő címére, mint az asszony barátja. Az, aki a felvételt készítette. Ez pedig azt bizonyítja, hogy a szerelemnek vége. Lehet, hogy Ebba szakított s ez a bosszú! Az is lehet, hogy új lovag tűnt fel a láthatáson és a szerelemféltés mozgatta a kezét, amely borítékba tette és megcímezte ezt a fényképet. Igen, lehet…

Hm, felelősségre venni most, így, egyedül erre a fényképfelvételre támaszkodva, ennek nem sok értelme volna. Hallgatni kell és figyelni. Legelsősorban azt kell kifürkészni, ki az a nyomorult! Vagy kik? Majd ő a végére jár mindennek egykettőre, hiszen a szerelmi ügyekben való nyomozás, különösen ha hideg és józan fejjel végzi az ember, nem olyan boszorkányos dolog.

- Milyen rosszkedvű vagy ma, Sven! – csendült az asszonyka üde, tiszta hangja az asztal másik oldaláról.

A férfi majdnem összerázkódott. Ó, milyen ártatlan, bátor tekintettel mosolyog szembe vele. Úristen, ez a képmutatás! Alig tudta kinyögni a feleletet:

- Igen, nem érzem jól magamat ma reggel. A fejem…

- Te voltál az, aki reggel fél hétkor itt jártál a szobában?

Sven erélyesen és határozottan megrázta a fejét.

- Nem.

Pedig ő volt. Akkor jött haza, de azt gondolta, hogy a felesége mélyen alszik.

- Akkor a sofőr lehetett. Tisztán hallottam, amint átosont valaki az ebédlőn.

- Majd megkérdezem tőle.

- Miért? Biztosan keresett valamit. Vagy valakit! Talán éppen a szobalányt…

- Az én házamban nem tűrök ilyesmit!

Az asszony bólintott:

- Igen, Sven, igazad van! Csak mondd meg jól annak a sofőrnek. És ha szemtelen lenne…

- Miért lenne szemtelen?

Az asszonyka nyugodt, biztos mozdulattal csepegtetett mézet a vajas zsemlyére:

- Nos – mondotta halkan -, teszem azt, ha a sofőr találkozott véletlenül veled, amikor ma reggel hazajöttél.

A férfi kissé hirtelen mozdulattal tette le a csészét a kezéből:

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Semmi különöset, Sven. De látod, én felségesen mulatok, valahányszor ilyen dolgokról beszélsz. Ilyenkor csókolni való vagy, amikor erkölcsi prédikációt tartasz. Szeretnék a nyakadba ugrani, olyan édesen szigorú vagy. az éjjel rólad álmodtam. S tudod, hogy mit? Azt álmodtam, hogy barátnőd van. Fel is riadtam azonnal.

- Hahaha – nevetett a férfi.

- Nem, ez nem volt olyan nevetséges. Csupa könny volt a párnám, amikor felébredtem és a szívem úgy zakatolt, mint valami hegyimozdony. nem volt türelmem többé az ágyban maradni. Kiugrottam és befutottam a te hálószobádba. Sajnos, azonban a szoba üres volt és az ágyad érintetlen…

- Hány órakor volt ez?

- A nagy állóóra, a dolgozószobádban, négy órát mutatott.

- Na, itt van ni! – nevetett Sven. – A dolgozószobában lévő állóóra! Ez kitűnő! Hahaha. Hiszen az az óra összevissza jár.

- Ez igaz, Sven! És mert tudtam ezt, az én hálószobámban mingyárt megnéztem a karkötőórámat. az állóóra csakugyan nem jár pontosan. Nem volt négy óra, hanem fél öt. Világosodott már.

Sven összeharapta az ajkát. Csitt, óvatosan! – villant át az agyán. Az asszony adatokat gyűjt ellened. Be akarja bizonyítani, hogy barátnőd van, hogy aztán kivágja a tromfot, ha én is rájönnék valamire: Fiacskám, nincs mit egymás szemére hánynunk.

- Parancsolsz cigarettát, Sven? – kínálta oda az asszony a dohánydobozt.

- Köszönöm. Nem kérek.

… Hohó, asszonyom, kissé elszámítja magát – folytatta aztán gondolatban. – Önnek nincsen semmi bizonyítéka, nekem azonban van:itt a zsebemben! Nincs az a bíró, aki teljes mértékben ne méltányolná ezt a beszédes és pikáns bizonyítékot a válópernél.

- Ebédre hazajössz?

- Nem, angyalom- felelte a férfi és abban a pillanatban már kialakult fejében a haditerv. – Sajnos, fontos tárgyalásom van megint a gyárban. Majd ott az irodában hozatok valamit. Ne várj rám, a délutánom sem szabad. Éjfél előtt alig szabadulok.

- Milyen kár!

A férfi gyors, fürkésző pillantással kémlelte végig felesége arcát. Egy másodperc volt mindössze, de tisztán meglátta mégis azt a leselkedő, bujkáló csillogást a szemei mélyén, ami elárulja a titkos gondolatokat.

- Akkor hát nekem is szabad a délutánom. Elmehetek hazulról?

- De hát természetesen.

- Négy órakor Madame Frémont ruhaszalonjában leszek.

- Igen, a Kjöbmagergade sarkán – bólintott a férfi.

- Ezt a legutolsó estélyi ruhámat egészen elszabta. Erről még beszélni akarok vele.

- Helyes. Légy erélyes, angyalom.

- Ugye? Aztán két új ruhát akarok rendelni.

- Jól van, fiam.

Az asszonyka átölelte férjét és szorosan  hozzásimult:

- S ha éjszaka hazajössz, gyere be a szobámba és kívánj jó éjszakát nekem. Még akkor is, ha éjfél után lesz.

- De ha sokkal éjfél után lesz? Teszem azt reggel hat óra?

- Akkor is!... Bármikor bejöhetsz, ha jó éjszakát akarsz kívánni nekem.

Komédiásnő!... – gondolta a férfi, mialatt a szobájában átöltözött. az utcáról, az autójából visszapillantott még az ablakokra. Ebba ott állt az erkélyen, és karcsú kezével intett feléje. A szája körül titokzatos, megfejthetetlen mosoly bujkált.

A délelőtt folyamán Sven Stenersen különböző rejtélyes utakon járt. Felkeresett többek között egy magánkutató irodát is, ahol egy pontos, megbízható és diszkrét embert kért, bizalmi szolgálatra. A feltételek hallatára a kutatóiroda tulajdonosa – rövid töprengés után – személyesen vállalkozott a szolgálatra.

Ebba délután fél négyig nem mozdult ki hazulról és senki sem kereste fel. akkor elment Madame Frémonthoz, a Kjöbmagergadera. A kutatóiroda tulajdonosa pontosan jelentette telefonon, hogy öt óra tájban hagyta el a ruhaszalont.

Sven egy idegen, zárt gépkocsiba rejtőzve követte. A fiatalasszony egy darabig gyalog ment. Közömbösen nézegette a kirakatokat. aztán nyugtalanul, fürkészve körülkémlelt és odaintett egy taxiautót magához. az autó elindult.

- Kövesse azt a kocsit! – adta ki az utasítást Sven a sofőrnek. Néhány utcán átrobogtak, majd a Rosenberg allee mellett megtorpant a taxiautó. S sofőr beugrott, kinyitotta az autó ajtaját. Ebba azonban nem szállt ki. Hosszabb tanácskozás következett a taxisofőr és utasnője között, azután a gépkocsi sebes iramban elindult a kültelki Gothergade felé.

Sven autója mindenütt a nyomában.

- Hová igyekezhet errefelé? – töprengett a férfi. – Tisztességes ember nem lakhat ilyen förtelmes vidéken.

A taxiautó átrobogott a piszkos Dronning-Louise-hídon és rákanyarodott a végtelen Norrebrogadera.

- Több mint valószínű, hogy a barátjához igyekszik- gondolta Sven és a keze ökölbe szorult. – Miféle ember lehet? Bizonyos, hogy a reggeli fényképhez hasonló zsarolóküldemény nem indulhat el máshonnan, csak az ilyen kültelki környezetből.

A kocsi teljes sebességgel vágtatott. Áthaladtak a forgalmas Ravnsbrogaden, elrobogtak a Fälledvej mellett, s befordultak végre a szűk Elmegadeba. Ott egy gyanús, egyemeletes, piszkos kis téglaépület előtt fékezett le az autó. Ebba kiugrott és anélkül, hogy körülnézet volna, gyors léptekkel besietett a kapun.

Sven Stenersen már a keskeny Elmegade sarkán megállította az autóját. Óvatosan a fal mellett osont végig a sötétedő utcán, s igyekezett közömbös arcot vágni, minden erővel elrejteni kavargó indulatát. vigyáznia kellett arra, hogy esetleg megfigyelik. Így érte el a vöröstéglás kis épületet, ahol Ebba eltűnt.

A kapu zárva volt. Sehol semmiféle csengő. Sven megzörgette a kilincset, aztán dörömbölni kezdett a kapu fatábláin. Odabenn semmi sem mozdult. Most már a sétabotja kampós végével verte a kaput. Ekkor mintha egy ajtó csapódott volna be odabenn a házban. De lehet, hogy csak a folyosó visszhangzott. aztán csend és kísérteties némaság.

Átkozott környék! Sehol egy lélek nem mozdult a pokoli dörömbölésre. A férfi zörgetett az egyik földszinti ablakon is, de erre sem jelentkezett senki. Akkor azután körüljárta a házat. Belépett a nyitott ajtajú kis kertbe, elhaladt egy tyúkól mellett, átment egy mindenféle szerszámmal, hordóval, targoncákkal teli udvaron és rátalált végre a néma ház hátsó bejáratára. Legnagyobb megkönnyebbülésére ennek kilincse engedett és a férfi végre belépett a házba.

Amikor az ajtót felnyitotta, úgy tűnt neki, mintha lépteket hallana a házból, mik gyorsan, futva távolodtak. De most is lehet, hogy csak hallucinált, felizgatott idegeinek játéka volt az egész. Félelmetesen hosszú, sötét folyosón találta magát. Körül mindenütt halotti csend. Találomra benyitott egy ajtón, amelynek repedésén világosság szűrődött elő.

A szíve úgy vert, hogy meg kellett állani és mély lélegzetet venni, mert attól tartott, hogy erőtlenül esik össze.

Valami rossz szagú, mocskos konyhaféle lehetett, ahová benyitott. Kormos és füstölő petróleumlámpa világította csak meg, de Sven szeme mégis belekáprázott, amikor a vaksötét folyosóról hirtelen belépett a világosságba.

Az asztal mellett, a petróleumlámpa alatt ráncos arcú, gyulladt szemű, egyszerű asszony ült és pénzt olvasott. Reszkető, megviselt kezeiben gépiesen pergette a bankjegyeket és a pénzdarabokat.

- Hol az a hölgy? – támadt rá hirtelen Sven Stenersen.

Az öregasszony gyorsan összekapkodta a pénzt és közömbös arccal nézett fel.

- Stenersen asszonyt gondolja uraságod?

- Igen, igen – felelte meglepetten a férfi. – Hl van?

- Nem tudom, meg szabad-e mondanom!

Sven agyát elöntötte a hirtelen harag. Vadul nézett körül.

- Miféle ostobaság ez? Nekem igazán megmondhatja!

Az asszony gyanakodva mérte végig:

- Talán maga a férje?

- Természetesen, én vagyok.

- Akkor jó. Stenersen nagyságos asszony éppen most ment el a főbejáraton. De itt hagyott egy levelet… Stenersen úr számára.

Sven mohón kapott a levél után. Gyors mozdulattal feltépte és olvasni kezdte:

- Kedves Sven – hangzott a levél -, mielőtt tovább olvasnád ezt a pár sort, kérdezd meg azt az asszonyt, aki átadta neked a levelemet, hogy hívják őt?

A férfi felkapta a tekintetét a levélről és az öregasszony felé fordult:

- Hogy hívják magát?

- Az én nevem Inge Skattum!

- Inge Skattum… Inge Skattum – kalapált Sven agyában a hirtelen ijedtség -, hiszen így hívják azt a kis táncosnőt, akit az Eroticon mulatóból ismer. Igen, így hívják a szeretőjét!

- Ön Inge Skattum?

- Igen, ez a nevem. Ugyanúgy hívnak, int a leányomat, aki az ön barátnője, uram.

Sven úgy érezte, mintha ökölbe szorított, indulattal fűtött kezével az üres levegőt markolta volna meg. Felkapta a levelet és tovább olvasta:

- Tehát, kedves Sven – csicsergett tovább az ismert szálkás írás -, mint látod, én tudok arról, hogy három hét óta megcsalsz. Azaz, bocsáss meg, ez olyan csúnya kifejezés! Mondjuk úgy: hogy barátnőd van. Három hét óta nagyon sokat szenvedtem és sírtam. El sem hinnéd, milyen borzasztó érzés az: tudni, hogy akit egész szívünkből, fenntartás nélkül szeretünk, az… De hiszen megértesz engem! Elhatároztam, hogy megismertetlek ezzel az érzéssel. Egyetlen alkalommal érezd te is ezt a tehetetlen, kegyetlen fájdalmat, aminek neve: bizonyosság. Ugye, kedves Sven, ez a nap nem volt valami kellemes?... Én huszonegy ilyen napot éltem át. No, de hagyjuk ezt! Utólagos engedélyeddel pénzt adtam Skattum asszonynak arra, hogy leányával együtt még ma este elhagyja az országot. A kicsike úgyis külföldre vágyik. Meg kellett tennem ezt, tovább már nem bírtam volna. És a fénykép… Ugye nem haragszol érte? A te fényképezőgépeddel én magam csináltam a felvételt a dolgozószobában, zárt ajtók mellett, egyes egyedül egy ügyes zárhosszabbító zsinór segítségével. Magam is dolgoztam ki, hiszen volt rá bőven időm, a magányos éjszakákon. Most pedig siess, mert a kapu előtt várlak az autóban! Nagyon várlak!... S még valamit. Ezt a levelet természetesen előre megírtam, mert tudtam, hogy ha azt a fényképet meglátod, akkor leselkedni fogsz utánam. Pontosan úgy is történt minden, ahogy előre elgondoltam, hála Istennek! S az, hogy minden így történt, az bizonyítja, hogy még szeretsz. Ez mindenért megvigasztal. Odalenn vár és szeret: Ebba.

Sven összehajtogatta a levelet és nagyot, mélyet lélegzett:

- Rendben van, Skattum asszony – mondotta csendesen. – Adja át üdvözletem a kedves leányának. És szerencsés utat!

Azzal friss, ruganyos léptekkel sietett ki a házból, egyenesen a sarkon álló autóhoz, amelynek homályos mélyéből Ebba fehér keze intett boldog ujjongással feléje…

Forrás: Színházi élet  XX. évf. 9. sz. Bp., 1930. ápr. 2-8.