Lantos költészet – HEROIDÁK

MÁRIA KIRÁLYNÉ FÉRJÉHEZ ZSIGMONDHOZ

Horvát országból, szomorú börtönnek ölében
Irt levelem, kedves férjem, elődbe borúl.
Rám nehezen ismérsz, mint volt jegyesedre; kifonnyadt
Ép testem, kiveszett színem, alig pihegek.
Ámbátor pedig a rabló sors árva fejemről
A koronát, mellyet nyujta, levonta megint,
Hív párod vagyok én most is, s te sajátod ugyan csak;
S az lészek valamig életem el nem hagyand.
Tudni ha kivánod melly bánatos ügyre szorúltam,
Nézd levelem; ki vagyon benne fejezve bajom.
Áh! úgy vélem, ha felfedezem fájdalmim előtted,
A mellytől nyomatom, bánatom árja leszáll.
A mikor énnálam nélkül messzebre kimentél,
Búba merült szívem, könnyeket onta szemem,
Hányszor iparkodtam vígnak látszani? De nyögtem
Belsőkép, s búban elfogya minden erőm.
Elvonván szem elől magamat, rám zártam az ajtót,
S mint zápor, kifolyóbánatom egyre fakadt.
Egyre fakadt; oka Károly volt: megbíztata, mindent
Igérvén, azután földig alázta fejem.
Mert kijövén, Buda várában megszálla, s az ország
Nagyjait én tőlem mind szakadásra voná.
Férfira kell, ugymond, a kormányt bizni, kiben nagy
Szív, fényes tudomány, bölcs, okos elme, lakik.
Minden vázárnyékra remeg, s megdöbben az asszony;
S a mikor ellenség híre közelget, elhal.
Csúf dolog harczra szokott népnek, puhaságra vetődni;
Fegyveriben rozsdát ejteni csúnya dolog.
Gyáva guzsaly kormányozzon pánczélokat? Oh Mars
Fajzati! Küldjétek fonni, csak arra való.
Im a fő, tegyetek koronát eggyezve fejemre,
Igy nevetek meg nem fogja ragadni mocsok:
lllyen szókkal elébb állott. Ah! Édes anyámnak,
Szíve repedt rajtam, szánakodása miatt,
Gyülést tart Károly, s im hogy mondjak-le jusomról,
A megvesztegetés rendeket arra vivé.
Ennen örökségem letegyem? – feddettem az ország
Nagyjait – ezt várá tőletek édes atyám?
Mit vétettem? Igazság ez? Leragadni fejemről
A koronát s másnak tenni fejére szabad?
Enyhített az anyám, kezeit felfogva, javalta:
Engednék, netalán több gonosz érje fejem!
Béfordult Károlyhoz azért: átadta királyi
Székemet és egyebet, mit tud az tenni szegény?
A gyors hír kirepül, s szanaszét hazudozza, hogy önként
A kormányzáson Mária már feladott.
Itt öröm, ott zokogás támadt: magam égre szegezvén
Megdagadott szemeim jajra, panaszra kelek.
Kértem atyám: menyből sajnálja meg árva leányát:
Ellenségeimen védjen hatalmad s erőd.
S hát, mondék, s hát, édes atyám! Elnézed ezen bús
Állapotot? Koronád egy jövevénynek adod?
Állj bosszút; az eget fegyverkeztesd fel, a úrnak
Károly ezen bűnért el ne kerülje kezét.
Hallom ezen közben, hogy már közelítenek ők, és
Székemből engem majd kivet a nagy erő.
Megtörlém szemeim, de belől mély fájdalom ért el,
Nincs mód benne, hogy ezt megmagyarázza levél;
És im felkenetik, kezd országolni, de majdan
Pusztúlása felől jelt ada kétszer az ég:
Ablakit, házfedelit környösleg elűlik a hollók,
Intvén hogy végső veszte sietve siet.
És már is bételjesedett. – Gara cselt vete néki
Ingyen sem vélvén, Károly hurokba reked.
Én köztem s Gara közt ült volt: vélünk vala titkon
Forgács is, s kész volt a jeladásra keze.
Int Gara: kardot ránt Forgács, Károlyra rohanván,
S a mellyben meg is halt, mély sebet ejte fején.
Visszanyerém koronám. De minek számlálgatom én ezt?
Már béjárta, tudom, véle világot az hír.
Visszanyerém, de megint hamar elfuta csalfa szerencsém,
Mint az eső csillag futni s enyészni szokott.
Mert mikor hivatalom kivánván végzeni, s látni
Országom végső széleit, útra kelek:
Melly szörnyen járok: rám esnek, az útam elállják,
Fosztanak: árva fejem gyászos üregbe vetik.
Most a kit Buda vára minap palotáiba felvitt,
A szennyes tömlöcz rút doha majd elemészt.
A mi nehézb fogságnál: ártatlan anyámat
Illetlen kézzel már kitörölte halál!
Őtet a horvátok, nem nézvén hogy ki mi volna,
Jaj! Megölék, azután egy gazos helyre veték;
Illyen sors követend majd engem is, hogyha ki nem kelsz
Mellettem s nem fogsz védeni, kedves uram.
Oltalmazzad azért jegyesed most, hogyha szeretsz még,
Légy paizsom, védőm, és megöletni ne hagyj.
Fogva vagyok Krupa várában, a mint lehet innen
Tisztellek. Jer hamar, kedvesem, old le vasam.

BARÓTI SZABÓ DÁVID

ENYINGI TÖRÖK BÁLINT,
feleségének, a stambuli hét toronyól, Torbágyra

Ugy hallom, (mert falka gyanánt Stambulba naponként
Hajtatnak magyarok szörnyű fogságra,) halotti
Pompát érettem tartottál hitvösem, éltem
Mindene, míg Torbágy vallá Bálintod urának.
Ugy hallom zokogó siralom közt búnak eredve
Nedveit orczádnak szomorú fátyollal itattad.
Jajjaid a levegőt tördelték; jajjaid édes
Gyermekimet – vagyis ah! Enyimeknek mondanom őket
Nem lehet innentúl; - veled együtt sirni taníták.
Ah! magas Istennek gyönyörű hajléka, mi kedves
Volt oltárid előtt szivemet nyugtatni gyakorta!
Mennyi öröm röpösött belsőmben az orgona mellett,
A mikor ájtatosan jó népem zenge zsolozsmát.
Nem hittem, hogy ezen szentelt helyen élve halotti
Ünnepemet te kegyes, mint gyászló özvegyem üljed.
Élek ugyan nyomorult! De mit ér így élni, naponként
Gyötrőbb életben, hol ajándék volna halálom!
Bár úgy lenne miként az hír füleidbe hazudta,
a köves ozmán szív szűnnék sanyarítani rabját.
Testem ugyan szenved; kezeim pereczekbe szorítá
Vad Szolimán, s terhes békótól lábaim égnek.
Gátolt mozdulatom; derekam, csiptetve feszítő
Vaskarikába, sajog; de nagyobbak jóval ezeknél
Kínjai lelkemnek. Tőled megválnom örökre,
Tőled, kit szereték inkább százszorta magamnál!
Bármi kemény legyen is rabságom, s bármi kegyetlen,
Mégis minden egyéb gyötrelmi kevésbek ezeknél.

Ti hajdan szabad létemnek mindenha mosolygó
Napjai, hol vagytok? Hol minden kellemes órák,
Kisdedit a szép hölgy midőn érzékeny ölembe
Rakva, szelid csókkal kezeit vállamra ereszté,
S angyalait nézvén ajakán a szózat elállott?
Majd mikor, így szóllott: kedves férj! Szög hajad őszül
S lankadnak testemid, helyedet felváltja fiacskád.
Ő az enyingi nevet, valamint te is a magyar égen
Bajnoknyomdokidon járván, terjeszti vitézül.
Ezt pedig (a még csak dadogó lyánkára mutatván,)
Egy magyar erkölcsű hősnek megfogja szerelme,
S férje leend, s látunk unokákat tőlök eredni,
Kikben az országnak fognak szaporodni reményi:
Boldogok akkor mi, várjuk békével utolsó
Óránknak jövetét, s ott a szent hajlok alatti
Boltjában, te magad mellyet költséges erővel
Készitél, hidegült poraink,elhagyva dicsősebb
Részektől, együtt legyetek nyugovásra letéve!
Ah, hiu andalgás! Mért szaggatod ennyire bágyadt
Mindenemet? Mi haszon magamat csalogatnom, az álom
S tündér képekkel, soha mellyek lenni valókká
Nem tudnak, miután árnyékként tőlem örökre
Elmultak? Mi haszon szivemet biztatni reménnyel,
Melly nem teljesedik, valamíg ez hét torony állhat?

Ah haza! Édes anyám! Veszted mint öldösi lelkem,
És te, miként faggatsz felséges vára Budának!
Ti, kiket én szereték, kiknek véremmel adóztam,
Még mikor a harczok mezején paripára szökellvén,
Nyalka magyar hadaim vezetém a tarra csatázni!
Mind ezek elmultak! Szűntem szolgálni hazámnak
Kénytelenül: imhol bal sorsom rajtam erőt vett,
S e gonosz elfogató rabságot mérte jutalmul.

Én, ki budán, bús emlékezet! Fénylettem ezernyi
Hősök előtt, most Stambuli rab lenyügözve kesergek.
Tigrisek őriznek, kitalált új kínnal emésztik
Napjaimat, mellyek hatalán még hátra lehetnek.
Ámde legyen! Tudom isteni kéz gonosz emberek által,
Mint magyar, a kiknek lelkem tenyerekbe letenni
Gyáva valék, sanyarít, bennem hogy másokat intsen.

Hah fondor! Te magyart vesszőző Isztria kölyke!
Igy köszönöd János kegyeit, hogy főpapi székbe
A porból felemelt, s akará, hogy gyámja fijának,
És őrangyala légy, s oltalmazd özvegyi társát?
Hát azt bízta reád: szórd el mellőle az oszlop
Szobrait, és azután prédául tedd ki az árvát?
Jól játszád, idegen gyülevész? Játékodat eddig;
Hízhatsz már szabadon, mert megdöntötted Enyingit;
Ő még hátra vagyon; pedig ő is szálka szemedben,
Ezt is vessd-ki tehát,és kész diadalmad egészen.
Akkor uralkodhatsz egyedül; kényedre tanácsid
Ellene forralhatd Izabella királyi fijának;
És valamint Buda várából kiszorítni segítéd:
Úgy koronájától megfoszthatod őtet idővel.
Néked ugyan nem fáj, bár mint forgassa hazánkat
A zivatar, sőt kincsek után dűlt lelked akarja,
Hogy te halászkodhass a sárban, mellyet okoztál,
És mosolyogva hajózz, ha az ország zsírja kitöltött.
Honni szabadságunk idegen létedre nem érdel,
Nincs mi tulajdonod itt, nincs mit félthetni szelektől,
s könnyűlöd magad is sajkáján másnak evezned.
Érdemeid halhatlanok. Igy forgódni sziványok
Szoktanak, a kiknél valamint lehet ártani, erkölcs,
Mint kiket a közjó nemesebb érzelme nem indít.
Várj! Vagyon isten még, s nem ereszt büntetlenül innét,
Ennyi gonoszsággal, bár mostan vesszeje késik.
Most ugyan ülsz magasan, de leested lesz ki megéri,
És bár mentül elébb gyüljön rád mennyei bosszú.
Tűz Izabella veled; de mit is tegyen ellened, a ki
A legjobb fejedelmi menyet hurkodra szoritád?
Tűrtük ezig mink is vérünk kendette- csigáid:
Mert Jánosnak ajánlt hűségünk győze szivünkön,
És jobb fordulatot szomorú sorsunkra reméltünk.
Lessz is. Tűrjük-el ezt míg kell, míg Isten akarja,
Mert vét az, ki előtte magát megalázni vonakszik,
s nem kétlem közelít az üdő, melly végzi keservünk,
S a leborult éjtől virrad ránk tiszta verőfény.
Többször is így vala már, s él még a szittyai nemzet,
S élni fog a földnek kerekén valamíg lakik ember.
Nem minden magyarink szállottak sírba Mohácsnak
Gyászmezején, s valahára hazánk jó csillaga felkél:
Megvagyon a tő még, gyökerének szálai nyersek,
És eleven sarjaik kikelettel róla tömötten
Serkedvén, izmosb nevedékeit adja hazánknak.

Édes gondolatok! Mikoron ti balzsamos ízzel,
És te remény, tördelt elmémnek társai, gyakran
E kínzó falnak mohosult repedékein által
Béjöttök, mint érzi szívem hogy fellege ritkúl.
Ez pokol, ez békók, s Szolimánnak vad dühe, mérgesb
Új sebeket nem nyit haldokló testemen akkor.
Stambuli fogságom borzasztó szennye Budának
Mennyei képe elől kiszakad csöndetlen eszemből,
Vagy miokért csaltok s meddig ti hasztalan álmak?
És miokért kisért hitető árnyéka Budának,
Melly már nem magyaré, s velem együtt pengeti lánczát,
Mátyás vára fölött Szolimán zászlója kevélyen
Ringattatja magát, a szélnek szárnyain ülvén.
Ah Izabella! Midőn a sors engedte, királynénk,
Bújdokló jövevény már most, s gyámoltalan özvegy!
Elmentél kicsiny árvádat kapcsolva magadhoz,
Hogy Magyarországot ne legyen soha látni szerencséd,
Mint nekem is, ki viaskodtam még az nap is érted,
Mellyen örökre szülő földemtől, s tőled elestem!
Fájt, tudom,elválnod, nemzet-kedvelte királyné!
Nagy birodalmadtól: de maradt fenn annyi csapás közt
A mi vigasztaljon, s vizeit szemeidnek apassza.
Gyermeked és híveid véled költöztenek. Erdély,
Hajdan ez is koronád tündöklő gyöngye, lakásod.
Népe magyar. Közelebb Zsigmond felséges atyád is.
Mind ez nem kicsiny enyhítés ezrére sebednek.
Bontakozásodnak napján a büszke pogányság,
Hah kegyelem! Búcsút nem tiltott venni Budától:
Én velem a vad sors nem közlött semmit ezekből!

Kedvesem! Engedj meg, szanaszét hogy tébolyog elmém!
Mert minden szomorú tárgyat majd felfogok együtt,
Majd ismét az egészt különös részekre szakasztom,
S forgó gondolatim habként egymásba csapódnak.
Úgy vagyok én, valamint mikor a nagy gálya szelektől
Erre amarra keverg, s most éles szirthez ütődött,
Most hamar a hullámok alatt kinlódik: az ijjedt
Kormánytiszt nem tudja kinek, s nem tudja mit intsen.
Vagy mint ollyan utas, kit az erdő bécsala mélyen,
Hol csak barna homályt, de világot gallyagon által
Véle, s alig láthat. Felhők kerekednek azonban,
Ellepik a fáknak sudarát; harczolnak az ellent-
Állókkal, s tűzfegyveröket csattogva röpítik.
Akkor az ellankadt vándor rémülten elájul,
Mint ki halálnak vált, és térvén újra magához,
Kedve mindenihez búcsút izen, ajkai nedves
Mozgásával előbb, azután neki szánva leroskad,
És az egek megölő nyilait lesi néma nyögéssel,
Mígnem végre folyó tűztől megemésztetik élte.
Engem is így nézhetsz. Vérem fogyatéka csöpör már
És nincs semmi remény többé hogy lássalak. Isten
Véletek, édeseim! Legyetek ti boldogok! A szív
Illy iszonyú harczot ha kigyőzhet, véletek Isten!

Vajha mikor történt jutnom fogságba Budánál,
Ezt a büszke pogány engedné mondani hozzád!
Már ha halálra valélók, valamint vagyok általa szánva,
Hagyná, keblemhez zárnálak téged utolszor;
S csókjaim ajkaidon látván olvadni vizekké,
Mellye keménységét hozzánk lágyitani tudná.
És bár engem utálton utál: könyörülve bizonnyal
Rajtad, s megtörné szemeidnek zápora lelkét:
Ah de külömben lett. Álnok hitetéssel az ozmán,
Nem látván veszedelmem elől, nyilt körme közé csalt.
Károllom szavaim most is, mellyekkel elejbe
Balgatag én! szabad életemért könyörgve borultam.
Nem használt, Izabella magát hogy közbevetette,
Nem lehetett minden magyarok kérelme javamra.
Társaimat szabadon, nem irigylem, vissza Budára
Menni hagyá, s engem lánczokkal terhele talpig.
Már haladó szekerén sebesen lebocsátkozik a nap,
Est vagyok, és Szolimánt kontyos bassáji kerítik,
Ellenem, (olvastam szemeikből), főzni tanácsot.
Úgy lett. Két halvány képű csauz áll meg előttem
Éjfélkor, s magyarul hozzám így szólnak: Enyingi!
Felségek felsége, gaur! Végzette felőled,
Foglya vagy, és ezután Stambul hét tornya lakásod,
Értened ennyit elég. Utazásod holnap ered meg
Tolna felé. Ezeket morgák, s eltűntek azonnal.
Mért nem mertek, ebek! Szemközt, ordítom utánnok,
Nézni velem? Miokért hozzám sunnyogva beszéltek?
Láttátok, tudom én, vasamat villogni Mohácsnál,
S szegni tarolt fejeket, valamíg engedte szerencsénk;
És Szolimántokat is seregemmel nyomni szorosra.
Csörgetni most fényes kardot nem látok övemről:
Más van ez itt! Hah hittelenek! hát férfihoz illik
Csalva vitéz harczost, nem fogni csatában, az alku
Örve alatt? Illik frigytársat tőrbe kerítni?
E két kar viselő uratok részére Budának
gondját, (mert Prényit beereszteni függ vala tőlem),
Mellyeket im mostan metsző pereczekbe szoríta.
Így hálálja tehát, a várt hogy néki nyitottam,
Mellyet ezer bajjal csak alig megtartani győztem!
Illyen-e hát esküdt szavatok szentsége, pogányok!
Istent csalni előbb kell hát, hogy csalni lehessen
Embereket, kiket isteni név hűségre serényit?
Tudjátok hazugok: hitetört nem kedves az égben
S bár ideig boldog, nincs végig véle szerencse.

Im dültek panaszim, s szájamból százszor ezeknél
Többek is omlottak, valamint habozása szivemnek
Arra emerre kapott, míg a nap fénye kifejlék.
Ekkoron a ragadó szekeret közelíteni hallám,
Zajló lárma között. Tíz Janicsár véle. Rohannak
A sátor küszöbén által hurczolni magokkal.
Szennyei ti földnek! miokért – illy szókra fakadtam -
Ennyi  kezek rajtam, kit lánczok terhei nyomnak!
Féltek Enyingi előtt most is, noha fegyvere nincs már,
Nemde pogány párák! s erejének kötve hatalma?
Volna kezem szabadon s kardom markomba szorítva:
Lenne halálotok itt, és véretek árja ma fördőm.
Ott, ha vitézeknek magatok valljátok, az izzó
Harczoknak közepén, hol kard a kardra csapódik,
És egymást csorbítja, velem mérkezzetek össze!
Ígyen hasztalanúl csikorogtam. Kell vala mennem
Számkivetésbe. Halad szekerem vágtatva. Sem éjjel,
Sem nappal kis időt, magamat kipihenni, nem adnak
A fene kisérők, míg Nándorvárba nem érnénk.

Rettenetes jelenés! Ezelőtt a szittya hazának
Látnom erősségén törököt hánykódni kevélyen!
Látnom azon palotát, melly ismert engem urának,
E várnak mikoron voltam kormányi vezére,
És Szolimán hadait sokszor futtattam alóla.
Nem lehetett gyilkosb mennykő, melly csapna fejemhez,
Mint oda jutni rabul, hol nem rég voltam az első.
Hol ragyogó fényben lovamon villogva, parancsot
Osztottam, s remegett a kontyos enyingi nevére.
Hah! Komor emlékezet! Miokért kell gyötrened elmém,
Vagy te csalékony sors, gonosz éltem nyujtni mi kedved?
Nem tudtál viadalmimnak kiragadni virágzó
Kebléből? Noha csontjaimat most éles ekével
Felhasogatnák is, de szivemnek lenne nyugalma,
s így legalább éltem bézártam volna dücsően,
És mi jelesb nyereség, nem látnám drága hazámnak
Legfelsőbb fokról poklok torkába leestét;
És te kegyes hölgy is, sorvasztó kínaid akkor
Végezvén, férjed veszedelme nem ölne naponként.
Így zúgtam, mindent, s magamat főképen okozván,
Mint ki bolond voltam hitetörtnek hinni szavára.

Hat hetek így multak. Még is, noha vékonyan, ollykor
Hogy szabadúlni fogok, közel csillámla reménység,
Mint mikor a felhőn halaványan néa verőfény
Áttörvén, csak alig pillogva lövelli sugárát.
Jaj! De miként hamis ez sokszor, bizodalmam is az volt!
Ajtót nyitva reám így dörg egy durva követség!
Nossza gaur, Stambulba veled. Rablánczaid ottan,
Hőára helyett pengetni fogod. Nem volna Budában
Olly palotád, millyent nagy urunk számodra kijegyzett.
Ő így szóla, s magát közelebb fékeszteti mellém,
És rám csaja kezét, s ültömből vonni törekszik.
Mit tegyek? A szükség s hatalom, gondoltam erősb most
Mint vagyok én;de hamar felgyúlada régi hevemnek
Lángja. Pogány! Mondám, küldlek Mahomethez ezennel;
És ugyan e lánczok, mert nincs más fegyverem, üssék
Csontjaidat darabokra, kevély ozmáni poroszló!
Csúfjaidért. Igy kell-e vitézt keseríteni, kit te
Nem harczban nyertél, s nem nyertél volna ha kardra
Kelnénk, és nagyurad vélem bánt volna vitézül,
És nem verne reám békót a béke neszével?
Összeszedem csakugyan magamat. Most rab vagyok; a sors
Itt is elég sanyarú, mondám, mért küszködöm ellent
A széllel fordítni hajóm? S hallgatva felállék
Mint lehetett, s akadékaimat hurczolva kegyetlenb
Sorsomnak, melly vára reám, indultam elejbe.
Két hetekig kellett rácz s bolgár földön utaznom.
Vad népek. Szilaj állatokat gondolna mozogni
A csinosult ember, két lábra felállva. Tetétől
Talpiglan műveltelenül, csupa szőr fedi testek,
Borzas gucsma alatt ábrázatforma.Szemöldök
Helyt szemeikre sűrűn boruló szőrszálka leszolgál.
Nem pörög ajkokról hangzat, melly emberi szóhoz
Csak valamennyire bár, jól hallám, volna hasonló.
Emberiség idegen tőlök. Jövevényre rohanni,
És azt ölni kevés prédáért, otthonos erkölcs.
Illyenek ők. Nekem e’ mellett ege földje szokatlan
E vadon országnak. Nem adott ínyemre gyümölcsöt
Fája. Vizét, noha szomjam erős, keserülöm italra.
Nincs bors, melly búmat tudná kevesíteni, s gyengült
Tagjaim élesztné erejével néha tüzének.
Vagy csak ez is melly kín, illy földön utazni magyarnak,
Bár ha feledném is rabságom többi gyötrelmét.

Végre tűnik Stambul szemeimbe. Napesti verőfény
Tornyait érdeklé, és rólok visszaszegődvén
A várost láttatta velem, s a tornyokat együtt,
Mellyek alatt, értém vezetőmtől, lenne koporsóm.
Borzadok és felkél minden hajszála fejemnek
Mostan is, e napnak mikoron jut eszembe lenyugta.
Éjjel (mert így volt Szolimántól hagyva) tömötten
Jancsárok körülálva dohos mélységbe vezettek.

    Itt vagyok ím mostan, leszek is, csontvázamat a sír,
Érzem mindenből, valamig nem kezdi feloldni.
Ezt várom s nem mást, mert jobbhoz semmi remény már
Nem táplál, e megemészt a felgyűlt bánat egészen.
Édesem! Ezt ne csodáld. Elhagytak mindenek, a mik
Emberi létemnek gyámul szolgáltanak eddig.
Fáj szívem, és szivemet gyógyitani, nincs ki kerülne,
Minthogy az illy ebeket nem üdült orvoslani senki.
Tett vala lelkemnek, s békóim terhe beteggé,
Nincs orvos, tudománya kinek felmentne csak egyből.
Erdei barlangnál, vadakat melly béfogad éjre,
Rémítőbb az üreg, mellynek vendége vagyok most.
Étel ital nem kell, mocskos konyhája töröknek,
Nem magyar ínyre valót ád fel, s keveréke csömörlet.
Nincs társ, a ki velem, mint otthon, váltna naponnan
Szókat, volna elég éjjel keseregni magamban.
És mivel így búvalkodom, és szaporán siet éltem
Vége felé; mély gondolatok sürü tábora gyakran
Nyom le. Hazám megnyilt örvénye aszalja velőmet
Főképen, mikor összevetem, mi dücső vala hajdan,
Mennyi vitéz nemzet, s mi soká rettegte hatalmát.
Most pedig, ah, szigorú fátum! Mint visszacsapódott
A veszes inségnek kinzó közepébe szerencsénk!
Hol vagyon a gyönyörű ország, melly néha napokban
Fennhordozta fejét, s idegentől nem veve törvényt!
Mondani szégyellem, most rabszolgája töröknek?
És noha fájnak ezek, mivel égeti üszke hazánknak
Belső mindenemet, de te hölgyem, sokkal ezeknél
Mérgesben nyilaló sebeket nyitsz férjed erében.
Nem vagy enyém, s tied én ezután soha nem leszek: az nap
Melly Buda várából nézé vesztemre menésem;
Mennyegzőnknek arany lánczát szétvágta közöttünk,
S nem könyörülve reám gyorsan küldötte halálom.
Halni nekem könnyű, mert nyugtomat érem ez által,
Mellynek keble, tudom, meg nem nyílik élve szivemnek.
Ez nem ijeszt; de vagyon miokért rettegjek előre 
Még is. Vajha mikor közelit ez az óra, te kedves!
Mellettem lennél, s nyoszolyám szélére lendülnél,
Elgyengült kezemet remegő jobbodba szorítnád,
És képemre borult arczád gyöngyével itatnál!
Ekkoron én téged kérnélek, hölgye, eresszed
Gyermekimet hozzám: atyjoktól nyerjenek áldást,
S bágyadt csókjaimat vévén, meghatna sirámjok.
Kérnélek, hogy az isteni ház, melly általam épült,
Férjednek hidegült tetemit noha nem leled ottan,
Oltalmazva legyen, miután én sirba leszálltam.
Kérnélek: jobbágyaimat, mert emberek ők is,
És tieid, gyámold, mint illő édes anyához.
Kérnélek többekre, miket most nyugtalan elmém,
Bár sokat ösztönözöm, rebegő nyelvemre nem adhat.
És mikor éreznéd, hogy eremben vérem elállott:
Bofogván szemeim héját zokogásnak erednél.
Mint röpülő csillám! Már nékem semmi ezekből
Nem jut. Könnyeidet, te kegyes, födelére nem öntöd
A gyászos háznak, melly férjed csontjait őrzi.
Nem dűlsz ájultan vezető társidnak ölökbe,
Kik karokon tartván, veled együtt sírjanak értem.
Igy halok én! S bár mentül elébb halhassak! Elállá
Fájdalom a szívemet, kezem is szolgálni makacs már.
Végszavam ez hozzád: legyen isten véled örökre!

HORVÁTH ENDRE

Forrás: Költészeti kézikönyv, vagy magyar költemények példagyűjteménye, a költészet fajai szerint elrendezve, költészet tanulók számára. Szerkesztés Dr. Bloch Móricz, nyilvános oktató. Pest, 1845.