Boldog dolog vendégnek lenni ottan,
hol várnak ránk, szeretnek és megáldnak.
Valamikor vendége volt az ember
az Isten Éden-kerti asztalának.
A kenyéren nem volt még veríték-szag,
borába nem volt embervér keverve
s karácsony volt minden nap, minden évszak.
Édenből csak a vendégség maradt meg.
A vendég sorsa most is: kis-karácsony.
Hogy-hogy nem: a szív Betlehem lesz, benne
megszületik a Jóság, a kalácson
méz csillog, arcunk nem felhőzi semmi.
Gyerekkoromban én se pap, se kántor,
- mindég vendég szerettem volna lenni.
Vendég és vándor lettem én a földön.
Vendége voltam az anyám szívének
s míg vendéglettje voltam a tejének:
angyalszó hangzott és karácsony-ének.
Ahányszor Isten jóltartott malaszttal:
énnekem minden sikerült s az átkos
vén Föld olyan lett, mint a terülj-asztal.
Vendége voltam egyszer egy családnak.
Már kora reggel ablakomba álltam.
Egy tulipánfa állt az őszi parkban
minden lombjával színaranyra váltan,
a napfény játszott sok tenyérnyi pénzén.
Én álltam s egyszer az jutott eszembe:
mi volna, hogyha itt maradva nézném??
Mi volna, hogyha egyre ülve nézném?
A lombja lassan-lassan földrehullna,
aranyja lent a sárban megfakulna
s alig néhány hét elforgása mulva
a fa úgy állna, mint seprős kísértet,
a tél havazna rá, meg rám s titokban
zaklatnának lidérc-arcú miértek.
S mi lenne, hogyha ottmaradtam volna
a diákkori lányok jázmin-bokra
előtt ámulni s ott ragadni végleg
a szépség lépjén s csók-varázslatokra
nézvén vénülni? – Mert csak – nézni: annyi,
mint a Szépség szigetjén Robinsonnak
lenni s az Élet árját messzehagyni.
S mi történt volna, ha elbújtam volna
köldök-leső fakírnak és hiába
élő fösvénynek s jóságom lakattal
elzártam volna a ládafiába?
- Jézus kint járt-kelt: vendég volt és vándor,
két bárka halat ölt meg egy csodája
és testet-lelket táplált a Csodából.
Én nemcsak vendég voltam. Vándoroltam,
akár a víz, mely tisztít,malmokat hajt
akár a vér, mely mese-álmokat hajt,
akár a szél,mely bárha halkan sóhajt,
máris felhőt hajt: könnyet tisztuláshoz,
termékenyítő áldást a vetéshez
és harmatot a szivárványvarázshoz.
Én vándor voltam: rész az élet-árban.
- S míg a szobámban ezeken merengtem,
jött az erdész és jelentette vígan,
hogy a vadászok várnak. Rengetegben
jártam zavarva a vadak nyugalmát
s egész nap forró-piros fácán-vérrel
hajtottam az öröm kis gyermek-malmát.
Forrás: Vigilia 1935. IV. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése