Nagy
a tülekedés a központi hajóállomáson. Még a kijáraton is befelé – a pénztárhoz
igyekeznek az utasok.
-
Nem vette, mért tapossa a cipőm? – mondja az egyik szőke, vörösképű fiatalember
a szomszédjának, aki igencsak furakodik…
-
Apuskám, nekem adjon, gyerekkel vagyok! – tréfálkozik a másik, egy ingkabátos
barna férfi, s máris átlép a korláton, de visszahúzzák.
-
Ne apuskázzon, hanem várjon a sorára…
-
Ha ráér, menjen gyalog, egyenes és sima az út a vízen… He-he, ha-ha… s elkezd
kacarászni. A többiek vele göcögnek.
Hiába
azonban a nagy harc a jegyekért, a „Felszabadulás” nem tudja befogadni az
ünnepek előtti napon az utasokat.
S
az utazni akarók riadtan nézik, hogyan jönnek mozgásba a hatalmas lapátkerekek,
felbőg a hajósíp, három harsányat rikkant és a „Felszabadulás” lassan elválik a
pesti parttól.
-
Lehet várni a délutánira, pedig várnak Földváron – sóhajt egy filigrán
asszonyka.
-
Mentesítőt kellene indítani, amikor ennyi az utas – vélekedik a harmadik.
A
jegyeladás tovább tart.
Néhány
percen belül indul is a mentesítő, apró kis dunai gőzös. Megfordul és máris
fürgén úszik a folyamon.
A
fedélzeten battai, ercsi, adonyi, földvári parasztasszonyok, bajai,
sztálinvárosi munkások, rokont, ismerőst látogató pestiek. Mellettem egy
harmincas körüli házaspár Paksra igyekszik. Tizenöt év óta először ülnek hajón,
a szüleiket látogatják meg. Ahogyan beszélgetésükből kiveszem, az asszony a
vidéki és Pestre ment férjhez.
Dél.
Verőfény, ragyog a gellérthegyi Szabadság-szobor. A budapesti hidak ívei alatt
bújunk át és mellettünk a pesti bérházak úsznak el.
A
Nagyvásártelepnél kikerüljük a „Felszabadulást”-t, amely „muníciót” szállít a
telepről a falunak. Dunafüreden már várják a sört a hétvégi víkendezők…
Csepel-szigeten
gyárkémények erdeje, a budafoki oldalon a török hódoltsági időket idéző
mecsetmaradvány. A Duna vize méltóságteljesen, lustán terpeszkedik szét, szinte
mozdulatlanul áramlik előre. Immár kétmillió éve ugyanezen az útvonalon, csak néha lép ki a medréből, ha
megunja az egykedvűséget. É akkor tör, zúz és rombol. Haj, de mennyit is
szenvedett már Pest megye Duna-menti népe az árvíztől! S mégis szeretik e
folyamot, dacolnak vele.
A
parti farönkök, derékba tört fatörzsek, foghíjas parti lépcsők jelzik a múlt
téli jeges árt…
-
Ister – ahogyan a kelták és a rómaiak nevezték a hömpölygő, dagadó, áramló
vizet – sok népet kiszolgált… Sokan megénekelték! Már Horatius a „tengermély”
Duna vizéről dalolt. Versre ihlette a magyar költők legjobbjait, Virág Benedek,
Gvadányi József, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Eötvös József, Ady, Babits és
József Attila egykor megálltak partjain, hallgatták halk zúgását, kilesték
mormoló meséjét és szépséges verssorokba szedték emberi szíveknek adó
gyönyörűségét.
Hallgasd
csak, hogyan dalol Gvadányi. „Duna! Ó, te
drága Neptunus magzatja! – Szépséged Európa minden vizét hajtja, - Örvényidben
magát hány vize juttatja? – Arany fövényednek drága minden latja.”
E
verssorokat idézem és állok a hajó orrában, nézem a tájat, Pest megye változó
lelket nyugtató, festő ecsetjére kínálkozó vidékét…
A
vízről szürke gém húz el, s sirályok köröznek hajónk mögött, a part menti
füzesből szárcsák emelkednek a levegőbe. A halászteleki oldalon a part mentében
gulya delel, jobb oldalon az érdi téglagyár kéménye emelkedik, a mólón tarka ruhás
lányok rakják a piros téglát az uszályba. Dombvonulat zárja le az érdi völgyet
és a domb ráterpeszkedik a Dunára, amely itten balra kanyarog. Előreugró
partfokon állt lándzsájára dőlve ezerhatszáz évvel ezelőtt a római őrszem:
figyelte a mélyben ringó Ister szétterülő vizét, az őserdővel borított
Csepel-szigetet. Mindezt ma már csak az írott emlékek őrzik és a battai halmok,
amelyek a hunok csatáit idézik. Csupa történelem minden. Talán ezen a
hajócsapáson úsztak csendesen a keresztes hadak gályái, amelyeknek vontatására
kötélre fogták a part menti magyar lakosokat.
Most
a Szamos vontató gőzöst kerüljük, a partokon szőlők, kukoricatáblák, szépen
megmunkált földek dicsérik e föld lakóit. Az árterületen nádasok, füzes berkek
váltják egymást. Terebélyes mocsári tölgyesek szegélyezik a partot, millió
ezüst levél reszket a déli szélben, derékba tört, vízbe borult égerfák
lombkoronáját mossa a folyó sodra…
Dunafüred.
Első állomásunk, ahol hajónk kiköt. A hajóállomás előtt apró szigetecske,
kajakozók eveznek a Duna-ágban, a parton fürdőzők napoznak. Lehet, hogy e
sziget hűs sűrűjéből éppen egy fiatal lesi a ma fürdőző leányait, mint egykor
Csokonai a Duna nimfáit: „Amott egy nyárfa
hívesében – A fűzfa közt – Találni a sziget mentében, - Egy tiszta közt. – Itt a
vad faunok irtoványi – Megtetszenek: - Az ősz Dunának szép leányi – Itt fördenek.”
Hej,
te csodás vidék!
Lassan
megérkezünk utazásunk céljához – Ercsibe. De mielőtt feltűnne a falu, a
kanyarból fehér kis kápolna tűnik az utas elébe. Előtte magas, szürke piramis
néz le a Dunára az egyik domb szegélyéről. Eötvös József síremléke tekint az
Alföld felé, melyről igen szép vallomást tett a „Falu jegyzője” könyvében. S
engedjék meg, hogy e tündöklő sorokat idézzem: „… te nagyszerűbb vagy a föld minden bércinél, honom korlátlan
rónasága, te párja a végtelen tengernek, zöld s határtalan…”
Lassan
mindkét oldalon kezd ellaposodni a part a Duna egyre lomhábban halad, kijutunk
az Alföldre…
A
gőzös dudál, s a mólónál kikötünk.
Megérkeztünk.
Forrás: Pest Megyei
Hírlap I. évf. 41. sz. 1957. június 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése