2019. dec. 7.

Gali Sándor: Hajóval a Dunán




Nagy a tülekedés a központi hajóállomáson. Még a kijáraton is befelé – a pénztárhoz igyekeznek az utasok.

- Nem vette, mért tapossa a cipőm? – mondja az egyik szőke, vörösképű fiatalember a szomszédjának, aki igencsak furakodik…

- Apuskám, nekem adjon, gyerekkel vagyok! – tréfálkozik a másik, egy ingkabátos barna férfi, s máris átlép a korláton, de visszahúzzák.

- Ne apuskázzon, hanem várjon a sorára…

- Ha ráér, menjen gyalog, egyenes és sima az út a vízen… He-he, ha-ha… s elkezd kacarászni. A többiek vele göcögnek.

Hiába azonban a nagy harc a jegyekért, a „Felszabadulás” nem tudja befogadni az ünnepek előtti napon az utasokat.

S az utazni akarók riadtan nézik, hogyan jönnek mozgásba a hatalmas lapátkerekek, felbőg a hajósíp, három harsányat rikkant és a „Felszabadulás” lassan elválik a pesti parttól.

- Lehet várni a délutánira, pedig várnak Földváron – sóhajt egy filigrán asszonyka.

- Mentesítőt kellene indítani, amikor ennyi az utas – vélekedik a harmadik.

A jegyeladás tovább tart.

Néhány percen belül indul is a mentesítő, apró kis dunai gőzös. Megfordul és máris fürgén úszik a folyamon.

A fedélzeten battai, ercsi, adonyi, földvári parasztasszonyok, bajai, sztálinvárosi munkások, rokont, ismerőst látogató pestiek. Mellettem egy harmincas körüli házaspár Paksra igyekszik. Tizenöt év óta először ülnek hajón, a szüleiket látogatják meg. Ahogyan beszélgetésükből kiveszem, az asszony a vidéki és Pestre ment férjhez.

Dél. Verőfény, ragyog a gellérthegyi Szabadság-szobor. A budapesti hidak ívei alatt bújunk át és mellettünk a pesti bérházak úsznak el.

A Nagyvásártelepnél kikerüljük a „Felszabadulást”-t, amely „muníciót” szállít a telepről a falunak. Dunafüreden már várják a sört a hétvégi víkendezők…

Csepel-szigeten gyárkémények erdeje, a budafoki oldalon a török hódoltsági időket idéző mecsetmaradvány. A Duna vize méltóságteljesen, lustán terpeszkedik szét, szinte mozdulatlanul áramlik előre. Immár kétmillió éve ugyanezen az  útvonalon, csak néha lép ki a medréből, ha megunja az egykedvűséget. É akkor tör, zúz és rombol. Haj, de mennyit is szenvedett már Pest megye Duna-menti népe az árvíztől! S mégis szeretik e folyamot, dacolnak vele.

A parti farönkök, derékba tört fatörzsek, foghíjas parti lépcsők jelzik a múlt téli jeges árt…

- Ister – ahogyan a kelták és a rómaiak nevezték a hömpölygő, dagadó, áramló vizet – sok népet kiszolgált… Sokan megénekelték! Már Horatius a „tengermély” Duna vizéről dalolt. Versre ihlette a magyar költők legjobbjait, Virág Benedek, Gvadányi József, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Eötvös József, Ady, Babits és József Attila egykor megálltak partjain, hallgatták halk zúgását, kilesték mormoló meséjét és szépséges verssorokba szedték emberi szíveknek adó gyönyörűségét.

Hallgasd csak, hogyan dalol Gvadányi. „Duna! Ó, te drága Neptunus magzatja! – Szépséged Európa minden vizét hajtja, - Örvényidben magát hány vize juttatja? – Arany fövényednek drága minden latja.

E verssorokat idézem és állok a hajó orrában, nézem a tájat, Pest megye változó lelket nyugtató, festő ecsetjére kínálkozó vidékét…

A vízről szürke gém húz el, s sirályok köröznek hajónk mögött, a part menti füzesből szárcsák emelkednek a levegőbe. A halászteleki oldalon a part mentében gulya delel, jobb oldalon az érdi téglagyár kéménye emelkedik, a mólón tarka ruhás lányok rakják a piros téglát az uszályba. Dombvonulat zárja le az érdi völgyet és a domb ráterpeszkedik a Dunára, amely itten balra kanyarog. Előreugró partfokon állt lándzsájára dőlve ezerhatszáz évvel ezelőtt a római őrszem: figyelte a mélyben ringó Ister szétterülő vizét, az őserdővel borított Csepel-szigetet. Mindezt ma már csak az írott emlékek őrzik és a battai halmok, amelyek a hunok csatáit idézik. Csupa történelem minden. Talán ezen a hajócsapáson úsztak csendesen a keresztes hadak gályái, amelyeknek vontatására kötélre fogták a part menti magyar lakosokat.

Most a Szamos vontató gőzöst kerüljük, a partokon szőlők, kukoricatáblák, szépen megmunkált földek dicsérik e föld lakóit. Az árterületen nádasok, füzes berkek váltják egymást. Terebélyes mocsári tölgyesek szegélyezik a partot, millió ezüst levél reszket a déli szélben, derékba tört, vízbe borult égerfák lombkoronáját mossa a folyó sodra…

Dunafüred. Első állomásunk, ahol hajónk kiköt. A hajóállomás előtt apró szigetecske, kajakozók eveznek a Duna-ágban, a parton fürdőzők napoznak. Lehet, hogy e sziget hűs sűrűjéből éppen egy fiatal lesi a ma fürdőző leányait, mint egykor Csokonai a Duna nimfáit: „Amott egy nyárfa hívesében – A fűzfa közt – Találni a sziget mentében, - Egy tiszta közt. – Itt a vad faunok irtoványi – Megtetszenek: - Az ősz Dunának szép leányi – Itt fördenek.

Hej, te csodás vidék!

Lassan megérkezünk utazásunk céljához – Ercsibe. De mielőtt feltűnne a falu, a kanyarból fehér kis kápolna tűnik az utas elébe. Előtte magas, szürke piramis néz le a Dunára az egyik domb szegélyéről. Eötvös József síremléke tekint az Alföld felé, melyről igen szép vallomást tett a „Falu jegyzője” könyvében. S engedjék meg, hogy e tündöklő sorokat idézzem: „… te nagyszerűbb vagy a föld minden bércinél, honom korlátlan rónasága, te párja a végtelen tengernek, zöld s határtalan…

Lassan mindkét oldalon kezd ellaposodni a part a Duna egyre lomhábban halad, kijutunk az Alföldre…

A gőzös dudál, s a mólónál kikötünk.

Megérkeztünk.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 41. sz. 1957. június 18.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése