Alpesi erdő néma hűsén,
Hol a napfény is lábhegyen oson,
Aszkéta fenyvek kórusában
Egyetlen cserfa áll magányosan.
Olyan más, olyan messziről-jött,
Olyan vidámzöld, olyan csupa-lomb,
Melegebb táj sóhaját hallom,
Ahogy a búvó szélnek visszazsong.
De lám, mohos törzsén derékig
Csupa korcs levél, csupa satnya ág:
Csak fönn, a lélekzős magasban
Bonthatta szét szemérmes sátorát.
Hibátlan oszlop-karcsú teste,
Homloka csertelen magasba nőtt,
Új idomok vernek ki rajta:
A cserfaszál formázza a fenyőt!
Mondd, te magányos koszorús,
Minő sors ez: fenyvek közt árva csernek?
Befogadnak maguk közé
Ezek a titokzatos fejedelmek?
Elfogadnak testvérökül?
Néma lényüknek megosztják-e titkát?
A hallgatás misztériumát
Lassult ereid már magukba itták?
Már benned is otthon a csend?
Mikor az erdőn esti szél dorombol,
Nem jönnek el kísérteni
Napos tisztások, langyszellőjű dombok?
Vagy választott vagy és az ég
Mindkét áldást fejedre harmatozta:
Lettél a rengeteg mosolya,
Anyaföldedért felszökő zsolozsma?
Forrás: Vigilia 1935. IV. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése