2019. dec. 7.

Garami László: Mese – nemcsak gyermekeknek




A kisfiú, akiről mesém szól, szőke volt, kékszemű, pufók arcú, vidám és szertelen, mint a kisfiúk általában. Arca akár az alma, kerek és rózsás, aki csak látta, belécsípett: hadd legyen még rózsásabb. Szép, nagyon szép kisfiú volt.

És ebben a szőke, szép fejecskében színes gondolatpillangók kergetőztek. Színesek voltak ezek a gondolatok, mint a réti virágok és játszi fürgék, mint a könnyű lepkék a virágok fölött.

Mikor fehér hálóingecskéjében ágyába bújt és a szobára lágyan ráborult a sötétség, képzelete virágba szökkent. Törpék, csodálatos, színes ruhájú emberkék, tündérek és óriások népesítették be az addig néptelen zugokat, megelevenedtek a bútorok, gyors, szédülete körforgásba kapaszkodtak össze és körültáncolták a kiságyat.

És mikor legjavában állt a bál, egyszeriben csend támadt. Összezsugorodtak az óriások, léggé váltak a tündérek, eltűntek a törpék. És helyettük megjelent a kisfiú ágyacskájának fejénél egy igénytelen, szürke tollú apró madár.

És a kismadár, ezüstszínű apró jószág megbabonázta a kisfiút. Ült az ágy fejénél és dalolt. Ismeretlen nyelven, ismeretlen, sohasem hallott énekeket énekelt. Lágy énekeket, mint a hold ezüstje és halk dallamokat, mint az esti szellő fuvallata.

Vidám dalokat, mint a zsendülő tavasz, és mélabús énekeket, mint az esőtől, komor felhőktől, gyásztól terhes ősz.

Nem csoda hát, ha olyan igen-igen nagyon szerette az ezüstmadárkát, éjszakai titokzatos, várva-várt vendégét, és elkeresztelte a Boldogság Madarának.

Csak egy bánata volt a mi kis barátunknak. Egyetlen egy nagy szomorúsága: a madár elszállt, ha feléje nyúlt, kisiklott vágyódó ujjai közül, elszállt, elröpült és soká-soká nem tért vissza.

- Oh, ha csak egyszer, egyetlen egyszer is megfoghatnám, megsimogathatnám! – és már tenyerén, párnás kezén érezte a madárka selymes tollát, meleg testét. – Ha fázna, leheletemmel melengetném, ha hőség gyötörné, anyám szép pávalegyezőjével hűsíteném!... Mindörökre együtt maradnánk…

Elfelejtette törpéit, tündéreit, óriásait. Csak a madárra gondolt, a Boldogság Madarára, a szürke igénytelen madárra, melyet a cirógató holdsugár varázsolt csak színezüstté.

Mert a játszi, kedves holdsugár csodákra képes. Óriásokká növeszti az árnyakat, tündérfátyollá a széllebegtette függönyt, élettel tölti meg a holt tárgyakat.

És egyszer, egy varázslatos vasárnap délelőtt nagy öröm érte a kisfiút. Cirkuszosok ütötték fel a sátrukat a kicsiny falucska mellett, tarka sátrakat húztak, fehér foltos lovak harapdálták a rét selyemfüvét. Felállították a céllövöldét, a körhintát, a bohóc groteszk fintorokkal csalogatta a nézőket, a tűzevő szájából lángnyelvek lobbantak a visszahőkölő gyermekek felél, a kötéltáncos lányka rózsaszín tüllruhában, falatnyi napernyővel a kezében billegett a két pózna között kifeszített kötélen.

A kisfiú szeme ide-oda repdesett a sok új látnivaló között. Nem tudta hova nézzen, nem tudta, hogy a sok közül mit csodáljon meg előbb.

És minden lépésnél újabbnál újabb érdekességek!... Megelevenedett volna minden álma? Minden? No, azért minden álom mégsem kelt életre. A Boldogság Madara bizony nem röpködött itt a cirkusz tarkabarka sátrai körül!

Vagy talán mégis?

Igénytelen, porszürke madár kukucskált félszegen, gyáván egyik fehértörzsű nyírfa lombja közül. Olyan volt, mint az egyszerű veréb. Fejét félrehajtotta, mint aki alváshoz készülődik, a körhinta durván recsegő trombitáját hallva, felborzolta tollait, acéllövölde felől pu fogó  puskalövésekre rémülten összerázkódott.

Azután bátorságra kapott. Óvatosan körülkémlelt előbb, majd egy-két kör után leszállt a kisfiú vállára. Megtelepedett ott és fejét oltalomkeresőn a gyerek nyakához szorította.

Az odakapott, elhessegette. Csak félszemmel nézett utána.

- Mi az, kisfiam, miért hadonászol? – kérdezte az édesanyja.

- Egy madár… Egy veréb… Egy szemtelen veréb szállt rám – felelte. – Még szerencse, hogy nem piszkolta be az új ruhámat…

Ezzel ismét az ezernyi látnivaló felé fordult. Már elfelejtette a madárkát.

Az pedig útra kelt. Nehéz, bágyadt szárnycsapásokkal emelkedett mind magasabbra, míg csak el nem veszett a kék ég vakító csillogásában.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 29. sz. 1957. június 4.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése