A
kisfiú, akiről mesém szól, szőke volt, kékszemű, pufók arcú, vidám és
szertelen, mint a kisfiúk általában. Arca akár az alma, kerek és rózsás, aki
csak látta, belécsípett: hadd legyen még rózsásabb. Szép, nagyon szép kisfiú
volt.
És
ebben a szőke, szép fejecskében színes gondolatpillangók kergetőztek. Színesek
voltak ezek a gondolatok, mint a réti virágok és játszi fürgék, mint a könnyű
lepkék a virágok fölött.
Mikor
fehér hálóingecskéjében ágyába bújt és a szobára lágyan ráborult a sötétség,
képzelete virágba szökkent. Törpék, csodálatos, színes ruhájú emberkék,
tündérek és óriások népesítették be az addig néptelen zugokat, megelevenedtek a
bútorok, gyors, szédülete körforgásba kapaszkodtak össze és körültáncolták a
kiságyat.
És
mikor legjavában állt a bál, egyszeriben csend támadt. Összezsugorodtak az
óriások, léggé váltak a tündérek, eltűntek a törpék. És helyettük megjelent a
kisfiú ágyacskájának fejénél egy igénytelen, szürke tollú apró madár.
És
a kismadár, ezüstszínű apró jószág megbabonázta a kisfiút. Ült az ágy fejénél
és dalolt. Ismeretlen nyelven, ismeretlen, sohasem hallott énekeket énekelt.
Lágy énekeket, mint a hold ezüstje és halk dallamokat, mint az esti szellő
fuvallata.
Vidám
dalokat, mint a zsendülő tavasz, és mélabús énekeket, mint az esőtől, komor
felhőktől, gyásztól terhes ősz.
Nem
csoda hát, ha olyan igen-igen nagyon szerette az ezüstmadárkát, éjszakai
titokzatos, várva-várt vendégét, és elkeresztelte a Boldogság Madarának.
Csak
egy bánata volt a mi kis barátunknak. Egyetlen egy nagy szomorúsága: a madár
elszállt, ha feléje nyúlt, kisiklott vágyódó ujjai közül, elszállt, elröpült és
soká-soká nem tért vissza.
-
Oh, ha csak egyszer, egyetlen egyszer is megfoghatnám, megsimogathatnám! – és
már tenyerén, párnás kezén érezte a madárka selymes tollát, meleg testét. – Ha
fázna, leheletemmel melengetném, ha hőség gyötörné, anyám szép pávalegyezőjével
hűsíteném!... Mindörökre együtt maradnánk…
Elfelejtette
törpéit, tündéreit, óriásait. Csak a madárra gondolt, a Boldogság Madarára, a
szürke igénytelen madárra, melyet a cirógató holdsugár varázsolt csak
színezüstté.
Mert
a játszi, kedves holdsugár csodákra képes. Óriásokká növeszti az árnyakat,
tündérfátyollá a széllebegtette függönyt, élettel tölti meg a holt tárgyakat.
És
egyszer, egy varázslatos vasárnap délelőtt nagy öröm érte a kisfiút.
Cirkuszosok ütötték fel a sátrukat a kicsiny falucska mellett, tarka sátrakat
húztak, fehér foltos lovak harapdálták a rét selyemfüvét. Felállították a
céllövöldét, a körhintát, a bohóc groteszk fintorokkal csalogatta a nézőket, a
tűzevő szájából lángnyelvek lobbantak a visszahőkölő gyermekek felél, a
kötéltáncos lányka rózsaszín tüllruhában, falatnyi napernyővel a kezében
billegett a két pózna között kifeszített kötélen.
A
kisfiú szeme ide-oda repdesett a sok új látnivaló között. Nem tudta hova
nézzen, nem tudta, hogy a sok közül mit csodáljon meg előbb.
És
minden lépésnél újabbnál újabb érdekességek!... Megelevenedett volna minden
álma? Minden? No, azért minden álom mégsem kelt életre. A Boldogság Madara
bizony nem röpködött itt a cirkusz tarkabarka sátrai körül!
Vagy
talán mégis?
Igénytelen,
porszürke madár kukucskált félszegen, gyáván egyik fehértörzsű nyírfa lombja
közül. Olyan volt, mint az egyszerű veréb. Fejét félrehajtotta, mint aki
alváshoz készülődik, a körhinta durván recsegő trombitáját hallva, felborzolta
tollait, acéllövölde felől pu fogó
puskalövésekre rémülten összerázkódott.
Azután
bátorságra kapott. Óvatosan körülkémlelt előbb, majd egy-két kör után leszállt
a kisfiú vállára. Megtelepedett ott és fejét oltalomkeresőn a gyerek nyakához
szorította.
Az
odakapott, elhessegette. Csak félszemmel nézett utána.
-
Mi az, kisfiam, miért hadonászol? – kérdezte az édesanyja.
-
Egy madár… Egy veréb… Egy szemtelen veréb szállt rám – felelte. – Még
szerencse, hogy nem piszkolta be az új ruhámat…
Ezzel
ismét az ezernyi látnivaló felé fordult. Már elfelejtette a madárkát.
Az
pedig útra kelt. Nehéz, bágyadt szárnycsapásokkal emelkedett mind magasabbra,
míg csak el nem veszett a kék ég vakító csillogásában.
Forrás: Pest Megyei
Hírlap I. évf. 29. sz. 1957. június 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése