Rossi Károly: „Természetes gyógyítás”

Granác mama egyre lassabban húzta a köpülőszárat. Az ember azt hihette volna, hogy a vaj már összeállott, s bizony az erőtlen, öreg ujjak nehezen bírják a terhet. De hát nem úgy volt. A nagymama arca egyre vértelenebb lett. Ajka görcsösen remegett. Feje néha fáradtan előrenyaklott. Aztán leengedtem maga mellé a két karját és fáradtan óhajtotta: Lányom! Zsuzsa!

Mire az asszony belihegett a kamrából, a konyha közepén találta az anyját, fehéren, holtra váltan.

- Teremtőm! – sikította a menyecske, s gyorsan lehajolt, hogy meghallgassa a beteg lélegzését. Még élt. A fiatalasszony annyira meg volt keveredve, hogy nem is tudta, hányadán áll. Két kézzel megtámasztotta mind a két vakszemét, s kivágtatott az udvarra.

- Jani! – sikította a kert felé, ahol a gyerek krumplit töltött. - Gyere, kisfiam! Szülém odavan! Talán a végét járja!

A fiú besietett, s anyjával a nyoszolyára fektette a nagybeteget. Hamarosan előkerült a vizes ruha. Ecettel dörgölték a szíve környékét. Granács mama nem nyitotta fel fáradtan lecsukott szemhéjait, s éppen csak hogy pihegett.

Már alaposan besötétedett, amikor a doktor rájuk nyitotta az ajtót. A család éppen azon tanakodott, hogy minő koporsót vásároljanak. Legillősebbnek a feketét mondták. Itt-ott szó esett arról is, hogy majd miképpen osztozkodnak a rokonok. De ezt csak úgy halkan mondták, mert a mama még nem sóhajtotta el az utolsót.

A doktor megcsóválta a fejét. – Azt ajánlom, vigyék kórházba! Semmi esetre ne késlekedjenek! – kezet fogott a gazdával és megelégedetten elment.

- Hová a nehézségbe mennénk a kórházba éccakának idején, meg ebben a rettenetes dologidőben – emelte fel hangját az ember, amikor visszajött a szobába.

- De hátha bevégzi? – csipogott ijedten az asszony.

- Talán azt gondolod, hogy éppen ő marad meg magnak?

Az asszony behúzta a nyakát a két válla közé, s tovább rakta a vizes borogatást. Az éccaka nyugodtan telt el. Se jobban, se rosszabbul nem volt a beteg. A sóhajtása sem változott.

Reggel, alig világosodott, amikor a legényke rákopogtatta az ablakot a szomszédéra.

- Tessék felkelteni Ferkót. Megyek a városba. Szülém beteg. Odaviszem a kórházba.

A szomszédék fia fürgén felpattant. Még fésülködni is elfelejtett, annyira sietett. Granács mama már a kocsin volt, két dunnába ágyazva. Az ember a lovakat fogta be.

- Nagyon vigyázz mindenre, kisfiam! – lehelte az asszony a legényke fülébe, amikor az egyik lába már a tengelyvégen volt. Ügyes mozdulattal kereste a fiú kezét, s három vereshasú bankót csúsztatott a tenyerébe.

A lovak komótosan ballagtak a kocsi előtt, a két legényke pedig szótlanul szívta a cigarettát. Jól elhagyták a falut, amikor Ferenc szól.

- Oztán van hozzá reménység?

- Én nem tudom! Tegnap este óta szempillája sem rezdül. Jani hátra fordult, s az enyhén szürkülő hajnalban szemrevette a nagymama vonásait. Bizony nem sok élet volt benne. Talán ez indította meg a gyereket annyira, hogy felkapja a hajtószárat és csendes kocogásra biztassa a lovakat.

Bizony a kórházzal nem sokra mentek. Annyira dugig volt, hogy sehogyan sem tudtak helyet biztosítani. A doktor megvizsgálta, gyorsan lekörmölt egy marékra való receptet.

- Forduljanak haza, barátocskáim! Olyan mindegy, hogy máma viszik haza a kedvest vagy holnap! Egyszer az óra mindannyiunknak lejár. Siessenek!

Mit tehetett a két legényke. Visszatelepedtek a kocsira s az idejüktől most igazán szépen lassan megindultak hazafelé.

Már jól elhaladták a várost, amikor Jani gyomra indulatosan megkordult, s ez valami olyasfélét jelentett, hogy tizenegy óra felé már elkelne a früstök. Persze, akkor vették észre, hogy a nagy sietségben semmi sem került a tarisznyába, ugyan a tarisznya is a helyén maradt a kamraajtón. Szerencséjükre rájuk nevetett a szövetkezeti vendéglő siltje és ők ezt a nevetést hívogatásnak vették, szépen odaálltak a kocsival az ereszet alá. A mama mozdulatlanul feküdt, de mintha az arca a naptól valamennyit színesedett volna.

Jani gavallérosan odacsapta az egyik százast a pultra.

- Tessék adni egy mérés pálinkát!

- Egy-egy decit, vagy csak felet?

- Hát igen! Tessék teleönteni a poharakat!

A pálinka olyan jóféle, kerítésszaggató kisüsti szilva volt, hogy a két surbankónak még a könnye is kiszaladt, de hetykén leöntötték.

- Hallja-e, elvtárs?! Valami ennivalója nem lenne? Mert nekünk az is nagyon hiányzik!

- Tegnapi marhapörkölt! Gyühet?

- De bizony! Amíg el nem veszünk éhen!

- Addig adjak még egy pohárkával?

A két legény egymásra nézett. – Adjon no!

Ezt már nem itták olyan legényesen. Szépen, aprózva kóstolgatták. Minden korty után krákogtak. Meg is tartott az ital addig, amíg a vendéglős odalendítette eléjük a két tányér pörköltet.

Az étel jól esett nekik, de az ital megzavarta a fejüket. A mamáról szinte el is felejtkeztek, nagyokat nevettek, viháncoltak. Csak jó későre kapta fel a fejét Jani.

- Hallod-e, szülémről majd el is felejtkeztem!

- Pedig egy ital pálinka neki is jól esett volna.

- Ne tréfálkozz, Ferenc. Nem látod, hogy minő beteg?

- Hát éppen azért!

Jani odatámolygott a pulthoz, kikérte az egy decit, s kiment a kocsma elé. A mama ugyanúgy feküdt, mint előbb. A gyerek szépen, óvatosan feltámasztotta a fejét, s a két ajka közé szorította a poharat. Az ital megnedvesítette a szája szélét, a fogak sövényén beszivárgott a nagybeteg nyelvére. Az első korty után megrázkódott a beteg, a második kortyra felnyitotta a szemeit.

- Mit itatsz velem, kedves fiam? Hiszen kiégeti a belemet!

- Ne törődjön vele, öreganyám! – próbálkozott újra Jani és egy hirtelen mozdulattal beöntötte a beteg szájába az egész italt. Szegény mama majd megfulladt, de az ital leszaladt. Lett belőle hatalmas krákogás. A köhögés majdnem megfojtotta az öregasszonyt, de már volt annyi ereje, hogy a kocsiderékban megkapaszkodjon.

- Elpusztulok, édes gyerekem!

- Mitől, kedves szülém?

- Olyan éhes vagyok, hogy majd kilukad a gyomrom!

- Ehetnék marhapörköltet?

- Mivel, te? Tarhonyával vagy krumplival?

- Krumplival!

- Jó tetejesen szedjétek a tányért!

Jani fürgén szaladt, s pillanatok alatt visszafordult az ennivalóval. A szülike már nem feküdt, hanem oldalnak támaszkodva gugyorodott.

Még a tányért is kinyalta volna ha nem restellte volna.

- Már meg a szomjúság öl, édes fiam!

Ferkó már lódult is a kocsmába, s egy deci pálinkával tért vissza. A mama először szabódott, de a két legény könyörgésére lelódította az itókát. Olyan melege lett tőle, hogy az egyik dunnát ledúrta magáról.

- Kutya férfinép, hogy meg nem fullad ettől a méregtől! Ugyan, hozzatok még egy fordulást!

Mikor a fizetségre került a sor, bizony az egyik százas ottrekedt, mert Jani egy üveg pálinkával biztosította a további kezelést. Ahogyan hazafelé tartottak, a butika szorgalmasan körbejárt, s nem csuda, hogy fele útján a nagymama felemelte a hangját. – Gyerekek, nem mondanátok el a nótámat? Hogy aszondja: A Csap utcán végestelen végig.

Dehogyis nem. Amilyen hangulatban volt a két legényke, nem is nagyon kellett nógatni. A második verset már a szülike is dünnyögte.

Bizony, jó este volt, amikor beálltak az udvarra. Az asszony nyitotta ki a nagykaput. Az ember másodmagával állt az udvaron. Az asztalossal alkudtak a koporsóra.

- No, fiam! Készíthetjük a koporsót?

- Készíthetitek! – rikácsolta az öregasszony dacosan. – De magadnak, te sehonnai! Én még táncolni fogok a szüreten, a kutya mindenségit! – s hogy a szavaknak valami egészen rendkívüli nyomatékot adjon, felkapta az üres pálinkásüveget, s úgy a házoldalhoz kente, hogy ezer darabig ment széjjel.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 32. sz. 1957. június 7.