2019. dec. 7.

Rossi Károly (1905-1981): Az más




Gyönyörű nyári vasárnap délelőtt volt. Nyugodt tétlenségben támaszkodtam a folyosó keskeny korlátjára, közvetlenül a lakásunk előtt. Feleségem főzött, fiam a szomszédék Péterével játszott az udvaron. Igazi békés vasárnap délelőtt volt, amit csak egy pillanatra zavart meg egy-két kétségbeesett gyerekordítás. Sosem tulajdonítottam az ilyesminek nagy jelentőséget. Mindig azt tartottam, az a fontos, hogy csontja ne törjön a gyereknek. Egy-két üvöltés csak a tüdejét erősíti.

A szomszéd lakás ajtaja váratlanul felpattant és Várhelyi, a szomszéd vágódott ki rajta. Pizsamában volt, fésületlenül, a fél arca frissen borotvált, a másik fél arca gazdagon szappanozott. Még az ecset is a kezében volt.

- Disznóság! – sziszegte közvetlenül elém és semmi kétségem nem lehetett abban, hogy ezt a szót pedig nekem címezte.

- Mi bajod van? – fordultam felé.

Abban a pillanatban a gyerek ismét egy nagyot visított:

- Hallod? Agyonveri a fiamat az a bitang!

- Micsoda bitang?

- Ne tettesd magad! Tudod te nagyon jól, hogy a te fiaddal van lenn az udvaron s az a fickó előbb-utóbb tönkreteszi azt a szegény gyereket! De én teszek róla!

- Mit akarsz tenni? – kíváncsiskodtam. Persze, minden cél és értelem nélkül.

- Majd megtudod! Mert úgy látom, neked egyáltalán nem szándékod az, hogy fegyelmezd ezt a neveletlen kölyköt.

- Nem szoktam gyerekdolgokba beavatkozni. A gyerekek intézzék el egymás között a dolgaikat.

- Úgy? Még akkor is, ha az én kisfiam testi épségébe kerül? Gyönyörű álláspont, mondhatom. Miért nem kívánod azonnal azt, hogy üssem agyon a gyereket, csak azért, hogy a te fiad egyedül és zavartalanul garázdálkodhasson az udvaron.

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre. De nem is lett volna célja a válasznak, mert abban a pillanatban ismét egy hatalmas visítás hasított végig a levegőn. Várhelyi akkorát pattant, mint egy bolha. Azt se tudta, hogy hirtelen mit csináljon. Idegességében földhöz teremtette a pemzlit és végigrohant a folyosón. A lépcsőház ajtajánál megállt, visszafordult.

- Azt az egyet azonban megjegyzem, hogy nem felelek magamért. Akármi történik az udvaron, az a te nyugodt lelkiismeretedet fogja terhelni. Szégyen és gyalázat, hogy egy emberben ne legyen ennyi felelősségérzet.

A fülsiketítő ordításra elvesztette a hangját. Két tenyerével megtámasztotta a halántékát és gyorsan leviharzott a lépcsőn.

Mindig tudtam, hogy a szomszéd valami különös majomszeretettel szereti a fiát, aki semmivel sem volt gyengébb, mint az én fiam. De hogy ilyen nevetséges komédiára is képes legyen, arra még álmomban sem gondoltam volna. Nyugodtan támasztottam tovább a korlátot és hallgattam, ahogyan Várhelyi lecsattogott a lépcsőn. Papucsát, siettében olyan erővel verte le, hogy a lépcsőház valósággal döngött.

Éppen az udvarra ért, amikor a gyermek ismét felüvöltött, s nekem az volt az érzésem, hogy ez az üvöltés volt eddig a legkeservesebb és legerélyesebb. Ha jól fejezem ki magam, olyan vészjósló ordítás volt, amelytől még a legközömbösebb embernek is megborsódzik a háta.

Erre már én sem tehettem okosabb dolgot, megindultam és nyugodt, sétáló lépésekkel lementem az udvarra. Eszemben sem volt, hogy drámai mozdulatot alkalmazzak. Dehogy rohantam olyan rémülten, mint a szomszéd. higgadtan és férfias nyugalommal mentem, csak azzal a céllal, hogyha van egyáltalán valami baj, azt megakadályozzam. Ugyan az is lehet, hogy Várhelyi indulata aggasztott. Talán nekiesik a fiamnak, hogy elégtételt vegyen a fiacskája helyett. Ez különben nem lett volna sem helyes, sem értelmes.

Az udvar ezer lim-lommal volt tele. Három szeszélyesen épített fáskamra, hatalmas szemetes disznóól és sok egyéb tette változatossá a terepet. Csupa kimeríthetetlen lehetőség a gyerekjátékok számára.

Az udvar túlsó végén két terebélyes bodzafa s néhány vadon kelt bokor jelentették az árnyékot és a pandúr-betyár játékban az alkalmas búvóhelyet.

A hangot abból az irányból hallottam. Várhelyi is arra sietett. Természetes, hogy magam is oda igyekeztem.

Ahogyan közeledtem, a küszködő, tusakodó gyerekek erőteljes lihegését hallottam. Úgy látszik, a küzdelem még nem dőlt el. Szándékosan nem akartam beavatkozni, csak éppen a végső esetben. Óvatosan az egyik bodzafa alá léptem és hallgatóztam. A lihegés még egyre erősödött. Utóbb is nem állhattam meg, hogy szemügyre ne vegyem a viadalt. Szétnyitottam a fa lehajló ágait, Várhelyi csípőre tett kézzel, mosolyogva nézte a földön hengergőző fiúkat. Kezeinek görcsös mozdulattal jelezték, hogy mennyire részt vesz a küzdelemben. Váratlanul felém fordult s amikor meglátott, hozzám lépett.

- Hát nem aranyosak? Nézd, milyen erőteljesen küzd ez a két ördög.

Megjegyzem, hogy abban a pillanatban az én fiam volt alul. Péterke lovaglóülésben ült a hasán s éppen akkor csavart az orrán egy alaposat.

Forrás: Pest Megyei Hírlap I. évf. 26. sz.  1957. május 31.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése