Gyönyörű
nyári vasárnap délelőtt volt. Nyugodt tétlenségben támaszkodtam a folyosó
keskeny korlátjára, közvetlenül a lakásunk előtt. Feleségem főzött, fiam a
szomszédék Péterével játszott az udvaron. Igazi békés vasárnap délelőtt volt,
amit csak egy pillanatra zavart meg egy-két kétségbeesett gyerekordítás. Sosem
tulajdonítottam az ilyesminek nagy jelentőséget. Mindig azt tartottam, az a
fontos, hogy csontja ne törjön a gyereknek. Egy-két üvöltés csak a tüdejét
erősíti.
A
szomszéd lakás ajtaja váratlanul felpattant és Várhelyi, a szomszéd vágódott ki
rajta. Pizsamában volt, fésületlenül, a fél arca frissen borotvált, a másik fél
arca gazdagon szappanozott. Még az ecset is a kezében volt.
-
Disznóság! – sziszegte közvetlenül elém és semmi kétségem nem lehetett abban,
hogy ezt a szót pedig nekem címezte.
-
Mi bajod van? – fordultam felé.
Abban
a pillanatban a gyerek ismét egy nagyot visított:
-
Hallod? Agyonveri a fiamat az a bitang!
-
Micsoda bitang?
-
Ne tettesd magad! Tudod te nagyon jól, hogy a te fiaddal van lenn az udvaron s
az a fickó előbb-utóbb tönkreteszi azt a szegény gyereket! De én teszek róla!
-
Mit akarsz tenni? – kíváncsiskodtam. Persze, minden cél és értelem nélkül.
-
Majd megtudod! Mert úgy látom, neked egyáltalán nem szándékod az, hogy
fegyelmezd ezt a neveletlen kölyköt.
-
Nem szoktam gyerekdolgokba beavatkozni. A gyerekek intézzék el egymás között a
dolgaikat.
-
Úgy? Még akkor is, ha az én kisfiam testi épségébe kerül? Gyönyörű álláspont,
mondhatom. Miért nem kívánod azonnal azt, hogy üssem agyon a gyereket, csak
azért, hogy a te fiad egyedül és zavartalanul garázdálkodhasson az udvaron.
Nem
tudtam, hogy mit válaszoljak erre. De nem is lett volna célja a válasznak, mert
abban a pillanatban ismét egy hatalmas visítás hasított végig a levegőn.
Várhelyi akkorát pattant, mint egy bolha. Azt se tudta, hogy hirtelen mit
csináljon. Idegességében földhöz teremtette a pemzlit és végigrohant a
folyosón. A lépcsőház ajtajánál megállt, visszafordult.
-
Azt az egyet azonban megjegyzem, hogy nem felelek magamért. Akármi történik az
udvaron, az a te nyugodt lelkiismeretedet fogja terhelni. Szégyen és gyalázat,
hogy egy emberben ne legyen ennyi felelősségérzet.
A
fülsiketítő ordításra elvesztette a hangját. Két tenyerével megtámasztotta a
halántékát és gyorsan leviharzott a lépcsőn.
Mindig
tudtam, hogy a szomszéd valami különös majomszeretettel szereti a fiát, aki
semmivel sem volt gyengébb, mint az én fiam. De hogy ilyen nevetséges komédiára
is képes legyen, arra még álmomban sem gondoltam volna. Nyugodtan támasztottam
tovább a korlátot és hallgattam, ahogyan Várhelyi lecsattogott a lépcsőn.
Papucsát, siettében olyan erővel verte le, hogy a lépcsőház valósággal döngött.
Éppen
az udvarra ért, amikor a gyermek ismét felüvöltött, s nekem az volt az érzésem,
hogy ez az üvöltés volt eddig a legkeservesebb és legerélyesebb. Ha jól fejezem
ki magam, olyan vészjósló ordítás volt, amelytől még a legközömbösebb embernek
is megborsódzik a háta.
Erre
már én sem tehettem okosabb dolgot, megindultam és nyugodt, sétáló lépésekkel
lementem az udvarra. Eszemben sem volt, hogy drámai mozdulatot alkalmazzak.
Dehogy rohantam olyan rémülten, mint a szomszéd. higgadtan és férfias
nyugalommal mentem, csak azzal a céllal, hogyha van egyáltalán valami baj, azt
megakadályozzam. Ugyan az is lehet, hogy Várhelyi indulata aggasztott. Talán
nekiesik a fiamnak, hogy elégtételt vegyen a fiacskája helyett. Ez különben nem
lett volna sem helyes, sem értelmes.
Az
udvar ezer lim-lommal volt tele. Három szeszélyesen épített fáskamra, hatalmas
szemetes disznóól és sok egyéb tette változatossá a terepet. Csupa
kimeríthetetlen lehetőség a gyerekjátékok számára.
Az
udvar túlsó végén két terebélyes bodzafa s néhány vadon kelt bokor jelentették
az árnyékot és a pandúr-betyár játékban az alkalmas búvóhelyet.
A
hangot abból az irányból hallottam. Várhelyi is arra sietett. Természetes, hogy
magam is oda igyekeztem.
Ahogyan
közeledtem, a küszködő, tusakodó gyerekek erőteljes lihegését hallottam. Úgy
látszik, a küzdelem még nem dőlt el. Szándékosan nem akartam beavatkozni, csak
éppen a végső esetben. Óvatosan az egyik bodzafa alá léptem és hallgatóztam. A
lihegés még egyre erősödött. Utóbb is nem állhattam meg, hogy szemügyre ne
vegyem a viadalt. Szétnyitottam a fa lehajló ágait, Várhelyi csípőre tett
kézzel, mosolyogva nézte a földön hengergőző fiúkat. Kezeinek görcsös
mozdulattal jelezték, hogy mennyire részt vesz a küzdelemben. Váratlanul felém
fordult s amikor meglátott, hozzám lépett.
-
Hát nem aranyosak? Nézd, milyen erőteljesen küzd ez a két ördög.
Megjegyzem,
hogy abban a pillanatban az én fiam volt alul. Péterke lovaglóülésben ült a
hasán s éppen akkor csavart az orrán egy alaposat.
Forrás: Pest Megyei
Hírlap I. évf. 26. sz. 1957. május 31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése