A három napkeleti bölcsek aranyt, tömjént, mirrhát adának,
és hódolattal hódolának mindhárman a kis Jézuskának,
és megemlékezvén a jelről, amelyet álomban kapának,
hazafelé lusta tevéken kerülő úton indulának.
Hazafelé amint kocogtak a téres síkságokon által,
megtelt ő békességes szívök csöndes, egyszerű boldogsággal.
Ó lelkem, mért nem lehetsz boldog a három keleti királlyal,
bolyongván a különös élet elhagyatott pusztáin által.
Bolyongván bánatod növekszik, és reszketsz a hideg
szelekben,
már-már pihenni csöndesülnél, mégis tovább mégy kivetetten,
mint szél a jerikói rózsát, gonosz kopóival kegyetlen
kerget az ijedtszemű hátha és a mogorva lehetetlen.
S nincs zug, hol gyökeret eresszél, miként a jerikói rózsa,
magjaid meddőn vándorolnak a világ szeleibe szórva,
némelyik kősziklára téved,némelyik reménytelen hóra,
s amelyik a jó földre hullik, ott sem lészen, csak baj
okozója.
Remegsz attól, aki megátkoz, de attól,l aki megbocsátna,
százszor jobban elmenekülnél, és nem mersz betérni a házba,
hol békecsókkal vár a gazda és ahol a kapu kitárva:
visszahúz a zord lehetetlen és visszatilt az ijedt hátha.
Mert megnyugodnod lehetetlen és hátha könny marad utánad,
kísértetként üldöz az arc, ha önmagad miatt sírni láttad,
rettenetes puszta a lét, hol nyomodban könnyek vize árad,
fájdalom szelei cibálnak és felhőként követ a bánat.
Ó ha néked is fölragyogna egyszer a csillag és mehetnél,
miként a három bölcs királyok, megállapodnál Betlehemnél,
könnyből, bánatból, fájdalomból Jézusnak ajándékot tennél...
Aki ezt írta, árva vándor, egy csöndes áve Máriát kér...
Szabadrét, 1935. január
5.
Forrás: Vigilia 1935.
IV. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése