Hány fel nem robbant gránát hullt úgy a harcporondra,
hogy virág nőtt fölé. S míg gyerekraj a goromba
alvó felett viháncolt: sokszor a vigalomba
tizenhét év multán is belérobbant a bomba.
Látjátok feleim, így halt meg egy cipész
itt Helmecen. Bizony nem volt titán, vitéz:
vitték. S hogy visszajött: mindég robbanni kész
gránát lett a szíve! Mondom, nem volt csibész!
Hogy megjött a csatákból, ahhoz volt néki kedve,
hogy az pák virányán virágozzék epedve.
És tényleg két kis angyal játszott is ott nevetve,
de a virágok alján gránát volt eltemetve.
Mondom, nem volt csibész: azt hitte, nem beteg
Igaz, orosz fogoly volt és a rengeteg
Murman-mocsár körül biz vért tüsszentgetett
tüdeje s hívta is a mindenszenteket.
Igaz, kétszázezernél több foglyot eltemettek,
míg az országnyi fertőn vasutat építettek
a cárnak! (Ám Lenin is csinált ily hősi tettet,
midőn hajózható nagy csatornát mélyítettek.)
Cipészként nem halt ott meg, de csúf maláriába
esett más százezerrel s melegbe, Ázsiába
vitték őket vonatszám, a legtöbbjét hiába:
barmokként belehaltak a nagy orvoshiányba.
Hazajött, vért köpött s a beteg szív felett
viola ég alatt virágot ültetett.
Ma éjjel a tizenhat éve elfedett
betegség hangtalan felrobbant s vége lett.
Itt fekszik egy talpfa. Fent az orosz mocsáron
kétszázezernyi hulla mereng a holdsugáron
sorjában, hátonfekve, mint sín-talpfák. Az Állam
robog rajtuk! Mint vas-szörny rohan a Murman-álom,
Mindég véres mocsáron fut a Történelem!
Forrás: Vigilia 1935. I. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése