Lassan folynak le az órák,
Lassan folynak, csak ugy másznak,
Nincs is talán már reménye
Felettem a gyógyulásnak.
Sötét szobám olyan csendes,
Csak a nagy falóra ketyeg,
S a szél lebegteti néha
Leeresztett függönyimet.
ah, oly kemény, meleg az ágy,
Úgy fáj, úgy fáj fejem, karom; -
Jobb lesz talán, ha felkelek,
Ha gyötrelmimet elhagyom.
Hisz itt olyan magam vagyok,
Vagy kihalt talán a világ?
Fejem szédül – kezem reszket,
Visszaesem – úgy nyom az.
Mikor lesz már vége annak!
Mikor látom meg a tavaszt?
Avagy mikor látják mások
Majd síromra borulni azt?
Üt az óra. Kettő… három…
Kopogtatnak. Ah ki lehet?...
Ki lenne más!? – az orvosom
Jó látogatni engemet! –
Ne adjatok orvosságot,
nem segíthet fű, fa, ital?
Megöl engemet a magány.
Volnál te itt én kedvesem,
Simitnád lázas fejemet,
Ragyogna egy köny szemedben:
Meggyógyitna az engemet.
Forrás: Gombostű.
Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 18.
1862.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése