Múzsa, ki nem bánod, szeretnek – értenek,
most elszállasz felettem, mint a hajnali ég.
Íme a kakas már kiáltja a jelet.
Nem őriz többé bennem egy alvó, mély vidék.
Kemény istennő, búcsú nélkül hagysz el engem,
nincs számomra füled s én nem kiáltozom.
Lassan bontódnak fel varrásaid szívemben
s e néhány sor írás marad asztalomon.
Eredj. A bölcs közönyhöz lassan elérkezem,
csak a halál percében mutasd majd arcodat.
A tinta, mellyel írok, vére egy hattyúnak,
ki meghal majd ha kell, hogy még előbb legyen.
Úgy alszom el, Múzsa, végzetedhez hű arccal,
mint ki téli-álomba, más varázslatba nyit,
Munkád véget ért. Elémbe-lép az angyal
és súlyos tagjaidra rácsukja szárnyait.
Egész magamra hagysz? Szeretet, te feloldasz,
te vagy az, nyáj báránya? Te megmaradsz nekem.
Siess, ölel meg, legeld e koszorúkat,
tépd ki e borostyánt, amelytől vérezem.
Ford.: Gyarmathy Erzsébet
Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése