Merész Müller Gyula (1888-1949): Vándor, 1911.
Mint a fáradt vándor, akinek szívében
Elkeveredett már az út s a cél régen
Csak megy, viszi sorsát s úgy eltéved benne,
Mintha labirintus s nem a szíve lenne.
Úgy vonszolom én is sorsomat, szívemet,
Úgy tévelygek benne, amíg be nem temet
Az édes nyugalom s elfödve az utat,
Rám ejtik a fák is hosszú árnyékukat.
Árokparton fekszem, arcom égre vetve,
Röptében egy madár meg-megáll felette.
Hangya fut mellette, bogár mászik rajta,
Egy fiatal fűszál a fejét ráhajtja.
Nincsen más előtte, csak a magas égbolt,
Abból is csak annyi, amennyi belé volt
Temetve belőle s amennyit elértem,
Mikor az életet az élettel mértem.
Most, hogy elérkeztem szemtől-szembe vele,
Most, hogy elvesztettem a vele vagyok tele,
Most, hogy megfizettem mit magamba zártam,
Életért életet, halált a halálban.
Most már könnyű vagyok, akár repülhetnék,
Ha volna még hová, hogyha már nem lennék.
Egy azzal örökre, aki egy és örök,
Akiben kezdődnek és zárulnak a körök.
Lezárta szememet, nincsen már határa.
Így jön el, így figyel, így ismer magára.
Így múlik el bennem és benne a harcom –
Megbékélt mosolyát tükröd az arcom.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése