2015. júl. 13.

Somerset Maugham: Az Árnyék testvére








Egyike a legizgatóbb irodalmi problémáknak: hol van az a határvonal, amely elválasztja a tiszta irodalmat az irodalmi ponyvától? Mi az oka, hogy Maugham, aki a lehető legegyszerűbben, legkönnyebben, minden ún. irodalmi stílusprobléma elhagyásával, a közvetlen beszéd pogány egyszerűségével fejezi ki gondolatait, nem ír „sláger” könyveket, mint Bromfield, vagy Cronin, mi az a varázslat, amellyel regényeit, novelláit a közvetlen stílus „stilizálatlanságával” is a tiszta irodalom színvonalán tartja?

A kaland, az érdekesség, nem a külsőséges hatásvadászat eszköze, hanem minden igazi regénynek, novellának életfeltétele. Írónak tulajdonképpen csak arról érdemes írni, ami kaland… Balsac is csupa kaland, Shakespeare is… Csakhogy a kaland maga is kalandosan sokféle. Más a kaland Prust számára, mint Shakespeare vagy Csehov számára.

A kaland Maughamnál? A zsenik vagy megszállottak csodás komédiája. A bankár negyvenéves korában felhagy az üzleteivel és festeni kezd… Kalandja már az író kalandja is, aki végigkíséri őt abban a tárgyilagos, elfogulatlan, maughami modorban. Mert ez az író nem szeret, nem gyűlölés nem küzd a hőseivel együtt, egyszerűen csak leírja szerelmeiket, gyűlöletüket és lelkesedéseiket. Írásai egyszerű közlések.

Bár az Árnyék testvére nem tartozik a legjobb írásai közé, nem ér fel az Ördög sarkantyújához, vagy a Színházhoz, mégis rajta van a Maugham márka, a tiszta irodalom pecsétje.

Témájában különleges emberen felüli eszközökhöz nyúl, túlvilági hatalmakat idéz, s a teremtés titkait kutatja. Szereplői polgárian vallásos és polgárian materialista angolok, akikkel szemben Olivér Haddo, az Árnyék testvére, a varázsló képviseli a földöntúli hatalmat. Ezeknek a polgároknak a tragédiáját idézi elő az a titkos hatalom, amelynek a létezésében nem hisznek, s amelynek a tüzében az ég el legelőször, aki legkevésbé hisz benne. Különös könyv.

Vagy: különös lenne, ha az író, mint Zweig, együtt izzadna szereplőivel a lélek tüzes szövevényei között… Különös lenne, ha, mint Huxley kigúnyolná a szereplőit, akik egy homályos mondat, kusza tekintet hatása alatt elveszítik biztonságukat. Különös lenne, ha, mint Pristley szikrázó humorral írná le a jámbor polgárok táncát a kövér varázsló körül…

Így azonban nem különös. Természetes. Közel kerülnek hozzánk mélységek és távolságok, dolgok, amelyekről hitetlenül és fejcsóválva beszélünk, egyszerre maguktól értetődőek. Nincs tovább, az Árnyék testvére Maugham-regény….

Szigeti Zsuzsa

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése