Benedek Elek

Az Előőrs egyik legutóbbi

száma csúnya támadást

intézett Benedek Elek ellen…

A „mesemondók mosolygásával” arcán, lelkében székely népének százados regéivel jött le hozzánk a fiatal Benedek Elek. Ma, másfél emberöltő múltán regélő apák szemében tükröződik az Ő mosolygása, gyermek ezreinek lelkében visszhangzik az Ő mesemondása. Mindnyájunknak jutott valami az „osztály”ból. A vadlibára fölneszelő tanyai, a karácsonyfás városi gyerekek egy emlékezéssel ismerik egész életükben. Elek apót, egy ösztönnel érzik a magyar népmese valóságát. A magyar népmeséét: az utóbbinak irodalmi formáját ugyanis Benedek Elek alkotta meg.

Általában német versikék gyatra, Kindermärchen-ek színtelen fordításai elégítették ki őelőtte a városi ifjúságot; földmívelők fiai pedig szűkebb hazájuk mesekincsében lelték műveltségük sokszor egyedüli forrását. A nemzetek egészének közös hagyományaiból édeskeveset ismertek pl. a mi alföldi magyarjaink. Benedek elhozza Krizát, elhozza a családja, népe szellemi örökségét, önmagában újjáalakítja a különböző vidékekről származó gyűjtéseket; közérthető keresetlen, de irodalmi nyelvűvé olvasztja őket; végül pedig sorra veszi a magyar nemzeti, történelmi mondákat s hozzáidomítja őket a népmese tartalmaz és alakjához. Ehhez természetesen oly kivételes tehetségre, oly stílusbeli és gondolkozásbeli kiválóságokra volt szükség, mint amilyennel Benedek bírt. Meggondolt, szinte azt mondhatnók, szemérmes bekezdések, meg-megiramló ártatlan pajzánság, meserészletek, amikben szinte leheletét érezni a csodálatos rengetegnek, az aranybarna áprilisi szántóföldnek; bölcs beszédszünetek, recitatioszerű, balladás szólamok: - ezek amúgy is jellemzői a székely mesének. De Benedek volt az, aki ezeket a székely (és egyéb magyar) értékeket csorbítatlanul áthozta az irodalomba. Csorbítatlanul, hiszen levegőjüket egynek az eredeti székely népballadákéval.

Így vált lehetségessé, hogy a népmese tárgyköre és formája az úgynevezett művelt osztály számára ma éppoly eleven valami, mint ahogy a nép szélesebb rétegeinek tudomásuk lett pl. Botondról.

Petőfin és Kossuthon nőtt széles, nemzeti demokráciától áthatott műveltségünk nyilván föllélegző elégültséggel fogadta ezt az üdvös szellemi szintézist. És Benedek Eleket a kiegyezés utáni Magyarország nemzeti egyöntetűségének kialakításában bizonyára nem jelentéktelen szerep illeti meg. A képviselőház, melyben az ifjúsági irodalom mellett lándzsát tör, vállvonogatva, sőt bizonyos megütődéssel hallgatja ugyan – hisz fontosabb a véderővita… De a mag immár el volt vetve.

Benedek a Néptanítók Lapjában segít kifejteni a magyar képességeket. Fölvilágosít, ismertet, megszeretteti öreggel, fiatallal a hagyomány és a nép monumentumait. A Nagy magyarok életé-ben sokrétűen, különböző vonatkozások útján fejeződik ki Benedek jellemének három vonása: a 48-as, munkás, emberi alapú hazaszeretet, a székely nép fiának életerős fajimádata és a sajátosan mélaszínezetű férfiasság.

A tradíció e művészi kerekdedséggel való újjáélesztése szempontjából nem közömbös, hogy Benedek annak a törzsnek sarjadéka, melyben a történelmi öntudat szinte arisztokratikus intenzitással él és gyümölcsözik napjainkig. (Benedek családja maga is 700 évről tud számot adni.) Így akár Szenczi Molnár Albertről, akár Berzsenyiről vagy Széchenyiről ír, valamiképpen hivatkozhat egy időtől független vérbeli, szellembeli azonosságra; más szóval: öröklött jogai vannak a magyar történelem kérdéseiben. Népének, az erdővidéki atyafiságnak sorsa csontjáig az övé. A jobbágyok felszabadulásának egyik megpecsételője, hiszen az úri házakat a nép történeteivel hódítja meg. De egyébként is: székely elbeszéléseiből csak úgy árad a lófő vitézség, a leányarcú bajnokok virtusának a levegője.

Másként áll szemben a nép egyéb rétegeivel, a pappal, a dzsentrivel, tanítóval. Ezeket átható tekintettel veszi szemügyre, tragikumot lát alágördülni életük folyásában, de – tán századvégi általános vonás ez – mintha kitérne a megsemmisítő végkövetkeztetés elől. Ilyenkor hangulattal csitítja önmagát és az olvasót. Tiszta példa erre Falusi bohémek c. novellája, melynek tragikumát az enyhíti, hogy visszaemlékezés csupán, a révbe jutott ember elégikus visszatekintése.

De nem is ez utóbbi területen van Benedek magvető, - vagy az ő kedves gondolata szerint – gyümölcsfaültető hivatása. A gyermekek Magyarországa: ez az ő örök és dús gyümölcsöskertje.

Sorsszerű, hogy önmagát a leggyönyörűbben Testamentumában szólaltatja meg, melyet fiának, gyermekének szánt. A családi költészetnek, a tűzhely bensőségében megizzított poézisnek gyöngye ez a munka. A meghiggadt, tevékeny férfiember, az apa, gyermeke elé teríti örökbe kapott és kiharcolt erkölcsi tartalmát – a legnemesebb tartalmat Kölcsey óta. – Benedek lefelé erősen gyökerezik: halott apját odagondolja legszebb perceihez őrző angyalnak, anyjára a legtisztább rajongással emlékezik vissza, de jövőt járó álmodozásaiban is ugyanennyi a hév és áhítat. Az Őserő papja ő, olyan, ki a csírázó vetésben, a tavaszi életújulásban szereti Istenét. A szántó-vető ember életimádatával veszi körül nevének és szellemének örököseit. A Csöndes órák hitvespárja néhol himnuszos hangulatú, - a szentimentalizmustól mérföldnyire tartja az anyaföld szerelme, mely minden érzelmi motívumot sajátságosan nemessé mélyít. És Benedek szeret kaszálni, kapálni, gyümölcsfát ültetni…

Az Édes anyaföldem!-ben írja ezt a mondatot: „… attól a pillanattól fogva, hogy tollamon beszélhetek az én népemhez, mind a mai napig magamat papnak éreztem”. Az mondja ezt, aki mindnyájunk kezébe adta a Magyar mese- és mondavilág-ot. Itt ismerszik meg, mennyire távol állott Benedektől a folklorisztikai szempont (Herder!). Ő tudta, érezte, hogy missziót teljesít, hogy szükséges nemzeti működés végrehajtója. Sőt több: nincs írónk, aki nagylelkűbben, személytelenebbül adta volna vissza népének kultúráját költészetében. Ízig-vérig egy fajtájával. Ha ő mesél, a székely esték regehangját véljük hallani. A népből indult, a nép közt élt, a nép számára munkálkodott: nem szakad el tőle pillanatra sem s így súrlódás nélkül mozgató, eleven ereje magának a népnek. Székely testvérei szemében bizonyára ő leghatalmasabb regős, aki valaha élt. Ha ehhez hozzávesszük, milyen átfogó intelligenciával tudott megfelelni az integer magyarság szellemi követelményeinek, mennyire lelkünkből, az anyaországi magyarok lelkéből írta általános érdekű műveit, világossá válik előttünk, hogy Benedek Elek azért hatott oly széles körökben és oly mélyen, mert benne önmagunk legtisztább megszemélyesülését éreztük. Hatásának értékét az adja meg, hogy népköltészetet közvetített. Népünk legsajátosabb lelki alkatát rögzítette egyének százezreinek szívébe.

Külön nevelői jelentősége, hogy leszűrt nemes erkölcsi tartalmat adott vissza, illetőleg hangsúlyozott munkáiban. Igen fontos ez: hiszen egyedül a mesemondó az a nevelő, akinek hatását a gyermek a maga egészében elfogadja. Mert: „mese”…

A háborút követő összeomlás Benedeken tán nagyobb sebet hasított, mint bárki máson. Mintha a kart vágták volna ketté, mely összeölelte a Királyhágón túli nemzetet a Királyhágón innenivel. Menekülnie kell ősei kisbaconi portájáról. Cserben kell hagynia a facsemetéket… A forradalmak mintha kigúnyolnák az ő élete törekvését: „hát ezeknek írtam én a könyveimet?!... A kommün betiltja a Jó Pajtás-t. A kétségbeesés már-már kiüti kezéből a munkás tollat. De íme, egyszer csak újra megmozdul benne valami ősi ösztön: megalkotja „egy nép és egy ember” regényét, az Édes anyaföldem!-et. Utolsó könyvének hiszi és „régi adósságát” véli leróni papírosra vetésével. Ahogy föleleveníti a saját és népének múltját, tán áhítatos emlékezés ejti meg: és kiadja a legszebb székely népballadákat. Megint egy részlet a „régi adósságból”. Közben hívja valami, követelve hívja – haza Erdélyországba. A székely Anteusz újra dolgozni akar – írni, ültetni, kaszálni. Búcsúzik tőlünk: „Most pedig a fehérhajú dalnok sietve siet, röpülve röpül haza, leborulni ennek a szomorú földnek a kebelébe.” Otthon van Benedek Elek ismét. Dolgozik.

(Szeged)

Szeri Endre

Forrás: Széphalom, (2). pp. 463-465. (1928)