Paczka Ferenc (1856-1925) festménye: Anya és fia
Én szép anyám, te gőgös, drága, büszke,
Áldott szíved, mely sorsomat foganta,
Forró, dacos; az ősz fáradt ezüstje
Nem lepte még, bár sose fogna rajta.
Hajad sötétje már ezüstbe hamvad,
Szemed mélyebbre hány pillád alatt,
Illan a vágy, az évek elrohannak,
A terhes élet – könnyű pillanat.
De szíved, mint alkonyi nap elárad,
Mikor leszáll a tenger – végtelenbe
És csupa fény, lázas, forró imádat:
És a szíved leáldoz a szívembe.
Hitem, amely benned fogantatott,
Szívem, amely hordozza sűrű lázad,
Virraszt, s virrad: hiteddel lázadok,
S hírrel téged hirdetlek a világnak.
Forrás az ajkam: lelkedből fakadt,
Áradja lángoló hited, dacod
Szívem dobogja forró vágyadat,
Mely bennem él, s benned fogantatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése