Lehr Zsigmond (1841-1871): Nővérem sírján

Megáradott a fájdalom szivemben,
Mint a folyó, ha partján túlömölt; -
A merre nézek, nincsen menedékül,
Nincs nyughelyül egy talpalatnyi föld.
Üdvözve légy, te kínok kikötője,
Sötét keresztü – drága sirhalom!
Fáradt hajóját a hol ő köté ki,
Int nékem is tán itten nyugalom…

Alig hivé a sziv nagy veszteségét,
Midőn a hír jött holló-szárnyain; -
Oh, elhagyá legkedvesebb lakója,
S cserébe jött a gyászos – árva kín.
Hiába sírtam: jer, jer vissza angyal!
Foglald el ujra trónusod – szívem!
Hiába bolygék szerte: zordon árnyként
Mindenhová kisért a gyász hiven.

- Im itt vagyok most, egyszerű sirodnál;
Sír részvevőn – s köszönt az őszi szél,
Zizegve bókol hervadó virág, fű,
Némán vigasztal, gyöngéden beszél.
- Fejfád előtt meghajlik, íme, térdem,
Neved betűit könnyel áztatom…
Oh, lelkedet most oly közelnek érzem! -
S felolvad a könyükben bánatom.

Oh, oly közel vagy! – oltár sirkereszted,
az édes, a szent méla bú – imám;
Vigasznak áldott lelke az imádság,
Im égi balzsamír ömöl reám.
Oh, oly közel vagy! – Bárka itt e sirdomb, -
Derülni kezd már lassan bús egem:
Lefolyt az árviz – visszatér galambom
S öld olajágat – enyhet hoz nekem!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 1. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.