Csermelyi Sándor (1834-1896): Nyári est

 
Leszáll a nap, az ég ivén
A holdnak ád mostan helyet,
Előtünnek a csillagok,
A téjut s más égi jelek.

Oly regényes, oly szép az est -
Künn a bagoly sivalg, huhog,
S a ház előtt a hársfasor
Holdsúgárban fürdik, susog.

Ez lesz a nyáréj, a midőn
Sok fej hatalma megszünik,
S bálványának az ifju sziv
Örök szerelmet esküszik.

A szentivánéj, a midőn
Minden teremtmény kéjeleg,
Lágy szellőkkel ölelkezik
S hallgat csalogányéneket.

A szentivánéj, melyen, ah!
Egykor szintén ábrándozám,
S a legelső csókot adá
Szemérmes, szőke Juliám!

Ilyen szép éj volt akkor is,
Csupa, merő illat a lég,
És minden oly ábrándozó,
Mint akkor, akkor én valélk.

Szintugy dalolt a csalogány,
A hogy most a völgyben dalol;
A fasor ott is suttogott,
S egy vén néni volt a bagoly. -

… Ki tagadná? S valóban oly
Gyönyörü, oly üde az est!
Kedves nőm itt a karomon
Egészen így találja ezt.

Tán ő is a multon mereng,
Mikor ő is ábrándozott…
Aligha nem. Szeme mosolyg,
Különben oly szórakozott. - -

Oh kedves! Én is nevetem
Ifjuságom bohó korát;
Az idő úgy mulik, halad, - -
Kérlek, hozasd a vacsorát!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 4. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.