Benedek Aladár (1843-1915): A nyári éj

 
Hova lett az este? Hova a kolompszó?
Hova a mezőknek vidor zaja s népe?
A pásztorfiúknak távolra elhangzó
Kurjantása?… minden bezárult az éjbe. -
Nem hallani már a dolgosok danáit,
Nem a kútgémeknek rekedt csikorgását:
Minden olyan csöndes, minden olyan néma,
Minden most nyugossza napi fáradalmát. -
Éj van; altató csend ül az egész tájon,
Az úton a fák is csak félre susognak:
Gyöngéden érinti őket a lágy szellő,
S regéket mond nékik, szépet, édest, hosszat…
Hallgatom, hallgatom, mintha én is ért’ném,
S eszembe jut rólok gyermekkorom s dajkám;
És mintha csak most is az ölében ülnék,
És mintha csak most is meséit hallgatnám…
El-elgondolkozom… s gondolkozásomból
Egy távolról hangzó kocsizörej ver fel;
De az nem felém tart, másik utra fordult -
Hol is késhetett hát ilyen késő éjjel? -
Ily zajok szakítják meg az éjnek csendét,
Meg aztán olykor egy-egy kis tücsök hangja;
De ezek is, a mint születnek, meghalnak,
Nem élnek sokáig, az álom nem hagyja.
Csak a szellő az, mi hosszasabban élhet,
Csak a szellő zokog, mintha szíve fájna;
Zokog de csak lassan, mint a megbántott s már
Félig kiengesztelt érzékeny kis árva.
Zokog, zokog, a míg kifárad, és aztán -
Aztán ura csend lesz, minden újra hallgat;
Hallgatja a táj a csendet, és ez viszont
Hallgatja a némán regélő szép tájat…
Mint értik meg egymást, azt senki sem tudja,
Én sem tudom miként értem, mégis értem:
Értem minden szavok, mert bűvös jelekben,
Szellemhangzatokban szállnak át a légen…
Kibotlik a hold is a bárányfelhőkből,
Nagyot bámul mint egy süketnéma, s legott
Elkezdi folytatni útját, a mit neki
Örök átkul kínos balvégzete szabott.
Hallgatagon jár-kel, szomorúan ballag,
S önkéntelen én is szomorkodom velel;
Ő talán azért, mert nincsen megnyugvása,
Én pedig – hogy anyám e világra szüle…
De mi hát e világ? És mi ez az élet?…
Nagy erdőség, mely csak árnyakkal van tele…
Sűrű rengeteg, mely elrejteni a gonoszt,
S hol a jóknak sincsen különváló helye…
De mi hát a gonosz? S mit neveznek jónak?
Mi különbség van e kettő között?… semmi -
Ah, de mit beszélek?! Mért ez átkos bánat?
- Nem is jó ily késő éjen át fen lenni. -
Megyek, megyek tehát távolabb e helyről,
Ott egy susogó fa, alá heverészek;
Szememre jő talán majd az álom, s akkor
Veled álmodom, szép gyönyörű természet!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.