Losonczy László (1812-1879): Egy barátomhoz

 
Az emberek között ma is
Vannak még csoda-bogarak;
Van dús-szegény, ki éhezik,
Mig kincseket halomra rak.
Bálványimádó, a ki mint
Mózes népe rég ezelőtt,
Térdet-fejet hajt az arany
Borjú – vagyis pénzkép előtt.

Nem éled lelke szép dalon,
Egy víg napot nem töltene,
Az ezüsthang becsesb neki,
Mint a legédesebb zene.
Fásult szivét nem hatja meg,
Nem semmi jaj, köny, fájdalom;
Elhangzik a szó, mellyel esd
A hon, vagy az irodalom.

Mit néki az irodalom?
Mit néki a könyvek sora?
Hisz akkor olvas ő csupán
Mikor bejön az uzsora.
Oroz, csal, nincs előtte szent,
Nincs semmi, csak szennyes zsebe:
Felfordul a kincsek fölött,
Mint a Phaedrus mesés ebe!…

Kik az embert zsákkal mérik
Olyak is vannak elegen,
Kik közt a hány zsák földed van,
Csak annyit nyomsz a mérlegen.
Nem látja át a gőz között
Az a sok lelki nyomorult,
Hogy az igaz, valódi bölcs
Sok földi kincsre nem szorult.

A bölcs előtt ész, tudomány
Magában is olyan vagyon,
Hogy a mellett sok elbizott
Földbirtokos szegény nagyon.
Nézd mégis a sok lelki vak
S üresfejü milyen kevély;
Azért mivel sok földe van,
Veled csak félvállról beszél.

Ezen nagyérdemü urak
Mondd, mondd: hogy tetszenek neked?
Én szánom is, mosolygom is
E dúsgazdag-szegényeket;
Milyen kevésre száll le majd
A messzi-terjedelmü föld,
Mit sok, az ősapák után,
Isten kegyéből örökölt!

Mert végre bé kell érnie
Őt, - legfölebb hat lábnyival;
Nem áldja senki a nevét,
Emléke is végkép kihal.
S a hant, melyet kihült pora
Föl a sirásó tetéz,
Gyakorta árvák, özvegyek
Sötét átkától is nehéz!…

Más a te mérleged, latolsz
Te is, de csak belbecs szerént;
Becsülöd a valódi jót,
Nemest, a tudományt s erényt.
Oh a te útad a közös
Országútból nagyon kitér;
Az embernek nem birtokát,
Az embert nézed mennyit ér…

Volt néked is földbirtokod,
Jó szived, ez megmaradt,
Földbirtokod dugába dúlt,
Mert nem valál földhöz-ragadt.
Mind oda van! De fejedet
Azért a falba nem vered;
Szép, drága belértékedért
Szeret kevés hű embered.

Ne bánd, az élet tengerén
Hajótörést ha szenvedél;
El nem merült szebb vagyonod,
Az a sok kincs, mely benned él.
Sok gazdag még szegény lehet,
De néked, új Szimónidesz,
Életünk rövid határi közt
A mennyi kincs kell, annyi lesz.

Ne bánd, ha kebledről lehullt
Hűtlen barát, hűtlen leány;
Férges gyümölcs az, melyet a
Fájáról kis szél is lehány.
S kinek kincse: ész, tudomány,
Jó sziv, s kevés, de hű barát:
Dúsgazdagnak mondhatja az,
Mig földön él mindig magát.

Aztán van néked aranyod:
A ragyogó aranykedély;
Míg megmarad e birtokod,
addig, nemes barát, ne félj.
Te boldogabb s dúsabb leendsz,
Mint ha lakodba hullana -
Mit a közember úgy ohajt -
A nagy kerek föld aranya!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 6. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál 1865.