Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog és sóhaja hallszik.
Mi bántja, mi búja, mi titka lehet?
Először, utolszor, örökre szeret.
S mint őzike, mely’t a vadász nyila hajt,
Reszketve, lihegve, alélva sohajt:
Oh titka szivemnek,
Oh sziklateher!
Oh ifju, szeretlek,
S nem mondhatom el!
Megölne a szégyen,
Megölne a bánat,
Elhervadok érted,
Haldoklom utánad!
Ott alszik a lyány, oly nyugtalan alszik,
És szíve dobog, és sóhaja hallszik,
Dee égi mosoly lebeg ajka felett,
Álmában övé, kit oly égve szeret.
S int vágya hevébe veszett csalogány,
Megcsattan a szó remegő ajakán:
Tiéd leve immár
Búm szégyene, titkom,
Oh ifju, szeretlek
És íme kimondom,
Csókollak, ölellek,
S bár vesszek el én,
E pillanat üde
Örökre enyém!
Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 8. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése