Bolgár Emil (1840-1907): Itélet

 
- Nagyobbak vagytok nálam bérczek, ormok?
Oh menyivel magasztosabb e homlok!
Tibennetek ezüst, arany, gyémánt van,
itt gondolat, s mily kincs a gondolatban!

Felhők között a durva bércz határa,
Nekem csak ott kezdődik még a pálya.
Felhőkön át az ész az égig ér fel!
Bércz, nekem szolgálsz mind a drága érczczel.

Nekem teremsz te szőlőt a borágon,
Vasad tulajdon oldaladba vágom.
Magas hegyek,dacos kiálló ormok,
Felétek büszkén fordul ím e homlok!

- Felhőkig én, te ember égig érsz fel,
Keblem mélyébe törsz erővel, ésszel.
Mit onnan gyüjtesz, tudománynak mondod,
Ezt kincsnek, - gyüjtöd innen s onnan gondod.

Im állok én sok ezredévtül óta,
Lábamnál küzde népek milliója,
S eszével míg az ég határit mérte,
Csak mérte, mérte, ámde fel nem érte.

Azért hogy czifra egy, és rongyfedett a másik,
Hogy ez büszkén jár, s az négykézláb mászik:
Királyok, hősök, bölcsek és vezérek
Egyforma furcsa apró-cseprő féreg.

Lábam porában fészkel élve, halva.
Kenyere önnön hőseinek hamva;
Ah emberek, bolond komédiások!
Kaczaghatnám, ha tekintek reátok.

S míg így czivódnak, a föld egyset zökken,
- Az ember térdre hull nagy ijjedtében –,
Szörnyü villámlás támad a felhőkben,
Mig tombol a vész lenn a föld mélyében.

Bérczek ropognak, ing a szikla orma,
S eldől dörögve, rémitőn rombolva,
A rohanó viz árja messze loccsan,
Dúl a vihar, zúg egyre borzasztóbban.

Mikorra ismét elvonúl a felleg,
Az ős természet önművén döbben meg,
Mint megdöbben a szilaj asszony, hogyha
Zúzott cseréppel lepve már a konyha.

Eltünt a bércz, a völgyet eltemette. -
Tudós vándor jár ásóval felette,
Ez a kavics – hatalmas szikla romja,
E csont alant – a büszke ember csontja.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 13. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.