I.
a) A magányosság mint téma
b) Csokonai és a magányosság
II.
a) A tihanyi Ekhóhoz
b) A Magányossághoz
c) A Reményhez
III. Összegzés
A magányosság a klasszicizmust megelőző és követő költészet kedvelt témája. A 18. század közepétől szivárog bele a költészetbe az új érzékenység, ekkor válik élménnyé a magányosság. Kedvelt műfaja az elégia, ami alkalmas arra, hogy közvetítse a költő szomorúságát, hiányérzetét, fájdalmát, mely a valóság és a vágyott világ közötti távolságból fakad. A szentimentalizmus korában tért hódító érzékenység azért válik értékké, mert rákényszeríti a benne élőt, hogy „a dolgok végét fürkéssze”.
Csokonai rövid életének (32 évet élt) utolsó éveiben a magány több költeményének áll a középpontjában. Emelkedett tónusban fordul A Magányossághoz, de aztán a sorokon egyre inkább átüt a szomorúság, a panasz. Ódái elégiává alakulnak, a klasszicista hangvételt a szentimentalizmus takarja el.
A tihanyi Ekhóhoz első megfogalmazása még 1796 táján keletkezett A füredi parton címmel, csak később, 1803-ban került a Lilla-dalok közé. A költemény visszhangzó jellegét a vershangzás is kifejezi: az utolsó sor az előzőnek az ismétlődése. A költő a saját keserves sorsát állítja szembe a Füreden gondtalanul mulatozókéval. Panaszát Ekhó istennőnek mondja el, kérve a Nimfától, hogy panaszait felerősítve kiáltsa világgá, de válaszul a visszhangot kapja. A párhuzam és az ellentét Csokonai költészetének is fő jellemzője: a vigadozás képeivel szemben egyetlen sor sok mindent kifejez: „Addig én itt sírva sírok”. A tőismétlés régies-népies ízt is ad, és a jelentést is megerősíti.
A szentimentalizmus stílusfordulatai nem átvett elemek, hanem őszinte és megszenvedett realitást fejeznek ki. Csokonai sajátos szóhasználattal teszi nyomatékossá kifejezéseit: „Zordon erdők, durva bércek, szirtok” sor az „r” hangok ropogásának hangszimbolikája az élettelen természeti tárgyak lélektelen közömbösségét fokozza fel, azért, hogy annál hatásosabb legyen a kontraszt az érzéketlen és lelketlen emberekkel. szemben. Embertársiról panaszkodik, akik „csúfra emlegetnek / Egy szegény boldogtalant.” A reményeitől megfosztott ember elpanaszolja élete kisiklását, költői pályájának zátonyra futását. A panaszáradat oka nem Lilla: a szerelmi csalódás csak az utolsó csepp volt, amely tudatosította veszteségeit. Ezért nincs egyetlen zokszava sem a hűtlen kedves ellen, akit még most is „áldott léleknek” nevez.
A költemény utolsó harmadában új emberi tartalmakat tár fel a költő: már nem a Nimfának panaszkodik, hanem az őt bántó világon való felülemelkedés önérzetével vonja le végső következtetéseit.
Csokonai emberi és költői méltósága, öntudata jelentkezik abban, hogy magát Rousseau mellé helyezi, az ermenonville-i remetével érez sorsközösséget. Az „ember és polgár” szókapcsolat Csokonai ars poeticáját is jelenti, ugyanakkor személyes vágyát is a teljes életre.
A megbántott költő az érdemeinek elismerését a „boldogabb időtől” várja. Az a biztos hit zárja ezt az elégikussá váló ódát, hogy a távoli jövő majd felismeri benne az előfutárát. A vers a csalódottság és elkeseredettség mélypontjáról az öntudatos és önérzetes, bár sértett büszkeség magasába ível.
A költő magányérzete a Lilla-szerelem után tetőzik. Csokonai A Magánossághoz című elégiko-ódáját 1798-ban írta Somogyban. Az óda közvetlen háttere egy tönkrement szerelem – itt kapott hírt Lilla házasságáról – és élethelyzete bizonytalansága – csak ideiglenes tanári megbízást kap Csurgón.
A megszemélyesített magány itt is „kedves istenasszony”, s a négyszeri megszólításban „áldott”-nak nevezi a költő. A magány lakhelyének leírásakor Pazar bőségben villantja fel a romlatlan táj elbűvölő gyönyörűségeit. A leírás mély filozófiai mondanivalóval telik meg: az let igazi értékeit, szépségeit csak a bölcsek és a poéták veszik észre.
Ellentétes jelentésű szakaszok következnek, majd a magány áldásait emeli ki a költő: a teremtő egyedüllétet, a bölcsességet, a költészet bölcsőjét.
A semmiből világot teremtő szellemi erő felrajzolása Csokonai versében a későbbi romantikus életérzés megsejtése. A költemény a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végetlen álomban el lehet felejteni a világi szenvedéseket. Az igazi és legteljesebb magányosság a költő számára a halál. A megfáradt ember a véső magányt, az elmúlást óhajtja és sietteti.
E két, magányt vállaló-panaszló verse Csokonai lírájának legszebb darabjai közé tartozik. Hangnemük kevert s ugyanakkor egységes. E versek jelzik a stílustörténeti váltást is. Klasszicista az érvelés: a fokozatos értékvesztés és a magány előnyeit taglaló részletezés. Emellett megjelennek már az érzékenység elemei is: az érzelmeket fokozottan hangsúlyozza, és a költő szerepéről új felfogásban szól: „Tebenned úgy csap a poéta széjjel, / Mint a sebes villám setétes éjjel; / Midőn teremt új dolgokat / S a semmiből világokat.”
A rokokó zeneisége e korban sem hiányzik költészetéből. Legnépszerűbb költeménye, A Reményhez azzal teremt utánozhatatlan hangulati hatást, hogy ebben a teljes reménytelenséget a rokokó költészet dallamos ritmusában fejezi ki.
Csokonai szerelmi költészetét is átlengi a szomorúság. Az elégikus hangnem Lilla iránti reménytelen szerelmének emlékét, a lány hűtlensége fölött érzett fájdalmát örökíti meg a versben. Az ódának sajátos kontraszthatása van, mely a tartalom és a forma ellentétéből fakad. A megfogalmazott teljes lemondás ellentétben áll a csengő-bongó formával. A művészi kifejezés mögött érezhető a nemes emberi tartás. A versen a kettősség vonul végig. A négyszakaszos mű két fő részre tagolható. Az első két szakasz világos, a második kettő sötét. De a világos részben is ott a csalódás: „Csak maradj magadnak! / Biztatóm valál; / Hittem szép szavadnak: / Mégis megcsalál.”
Így bukkan fel a boldogság világossága a pusztulás sötétjében, a reménytelenséget panaszoló második részben: „Karja közt a búkat / Elfelejteném, / S a gyöngykoszorúkat / Nem irígyleném.”
Az ellentéteknek ez az egysége felidézi a régi kínai világmagyarázatot: a természet minden jelenségében két elem forog körbe, mely a sötétséget és a fényt, pusztulást és megújhodást jelképezi. A rokokó kert leírása is ilyen kettős: a virulás és a pusztulás szembeállítása, de a megszemélyesített Remény is kettős értelmű, biztat és megcsal. Ez a kettősség végig együtt van a versben: ég és föld, szerelem és halál, nyílás és hervadás.
A Reményhez a maga korában legalább annyira vonatkozott z ország, a társadalmi helyzet reménytelenségére, mint Csokonaiéra.
Csokonai ebben a társadalmi közegben magára marad, de ez a magány többjelentőségű. Nemcsak a világ nyüzsgésétől való elvonulást jelenti, hanem erkölcsi értékeken alapuló választást is jelez. A jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek elvonulnak a világ zajától, bűnétől.
(Forrás: Házi dolgozatok könyve 1. – A kezdetektől a felvilágosodás irodalmáig 94-96. o. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése