Ady Endre magyarság-versei

I. Magyarság-versek a történelemben
II.
a) Ady gondolatai a magyarságról
b) Nekünk Mohács kell
c) Magyar jakobinus dala
d) Pimasz, szép arccal
e) A fajok cirkuszában
f) Az idő rostájában
g) Üdvözlet a győzőnek
III. A mindvégig magyar költő

A nemzethez tartozás, a honszeretet mint költői téma először a reformkor idején jelentkezett a magyar irodalomban. Kölcsey korában a „magyarság” kifejezés még egyet jelentett a haza fogalmával. Majd az 1867-es kiegyezés új tartalommal töltötte fel, a magyarságnak új kihívásokra kellett választ adni, miközben születőben volt a polgári Magyarország. S az, hogy olyan lett-e, mint ahogyan Széchenyi megálmodta, erre a választ az 1896-os millenniumi ünnepségek idején kapjuk meg: Budapest világváros lesz, de a fejlődés nem hozott demokratikus átalakulást, munkásmegmozdulások, nemzetiségi problémák, az elmaradott parasztság gondjai töltötték fel a magyarság fogalmát.

Ebbe a világba tört be – Párizsból hazatérve – Ady Endre „új időknek újdalaival”, s hozta magával mindazt a lírai törekvést, amely merésznek, újszerűnek hatott, és alapvetően meghatározta költészetét.

A századfordulón irodalmunk is a feudalizmus-ellenesség jelszavát, a modernséget tűzte zászlajára. Ennek a modern költészetnek első hírnöke ő, és költői hivatásánál fogva foglalkoztatták azok a kérdések is, amelyeket már Kölcsey is megfogalmazott: „És hol a nép...?” „S másokra vársz, hogy érte vívni fognak?”, vagy Vörösmartyé, aki azt kérdezte: „Mi dolgunk e világon?” Ady azon munkálkodott, hogy rávilágítson kora társadalmi problémáira, mert látta, hogy ami van, az nem jó.

Amikor azt mondja Az ős Kaján című versében: „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt. Mit akar / A te nagy mámor-biztatásod? / Mit ér bor- és véráldomás? / Mit ér az ember, ha magyar?”. E gondolatot a nemzetféltés formálja: a nemzetek közötti létharcban fenn tudja-e tartani magát a magyarság a nyelvi és kulturális elszigeteltsége ellenére?

Adyt a nemzet sorsa fölött érzett aggodalom indította „magyarság-versei” megírására. A költő és a magyarság sorsa egy, ő is a magyarság része, ezért joga és kötelessége, hogy felrázza az ország népét a semmittevésből. Ostorozza, átkozza a magyar népet, de képes előtte leborulni is: „Nincs szépsége, de szépnek látjuk, / átkozni kéne, és mégis áldjuk”. A magyarság bűne az akarathiány, a tenni nem tudás. Ostorozásukra olykor kemény kifejezéseket használ: szomorú nyáj, csorda nép piszkos, gatyás, bamba, bús koldusok...

A kemény szavak mögött azonban ott van a hazája, a népe iránt érzett gyöngéd, meghatott szeretet is. A Föl-földobott kő című versében a hazájához való kötődését írja le. Ezt a versek egy félévnyi párizsi tartózkodás után írja, melyben azonosítja magát az újra- meg újra földobott kővel, amely a fizika törvénye szerint is mindig visszatalál oda, ahonnan származik.

A haza iránti elkötelezettségét, szeretetét vallja. Vállalja a föl-földobott kő sorsát is, mely a magasba és ismét a magasba száll, de mindannyiszor „lehull a porba, / Amelyből vétetett”. A magyarság vállalásának vagy nem vállalásának kérdése Adynál egyetemes kérdéssé nő: vállalja-e az ember azt a közösséget, amelybe beleszületett, azt a küzdelmet, amelyet megvívhat, cselekvően vállalj-e azokat a lehetőségeket, amelyeket körülményei biztosítanak számára? A költő válasza: igen, mert „hiába, mindenha szándék, / Százszor földobnál, én visszaszállnék / Százszor is, végül is.” Tudja, hogy itt van a helye, a küldetése, és akármit tesz, sosem tudja végleg elhagyni hazáját.

Ady magyarság-versei alapkérdéseket fogalmaznak meg, alapélményeket fejeznek ki. Góg és Magóg fiának vallja magát, új magyar dalt ígér, egy új magyarság képét sejteti, amelyben Kelet és Nyugat egyesül. Ez azonban csak megérzés, mert amikor ezeket a sorokat írja, akkor az ország „Ugar” és „Hortobágy”, ahol a keserű és kétségbeesett költő elnyomott zseni. Pesszimizmus uralkodik el lelkén. S ha arra gondolunk, hogy Madách 1860-ban azt kérdezi: „Mégy-e előbbre majdan fajzatom?”, akkor Ady kiábrándultsága érthető, hiszen egy fél évszázad eltelte után nem lett bizakodóbb a magyar. Programversében a nemzeti múlt vállalása mellett és ellenére mégis győzedelmesen hangzik fel az új dal: „Mégis győztes, mégis új és magyar”. A „mégis” határozószó az újrakezdés bátorságát jelenti.

A darwini elméletből származó és az emberi világra alkalmazott létharc és kiválasztódás tétele fontos szerepet játszott már a kiegyezés kori nemzedékek gondolkodásában is. A természettudomány és a szociológia ésszerű érvei alátámasztották a reformkor aggodalmát: a nemzethalál lehetőségét. Adyt a millenniumi ünnepi mámor nem szédítette el. A Nekünk Mohács kell című vers már kihívó címével is jelzi a nép- és nemzetostorozó szándékot. A verset „ellen-himnusz”-nak is nevezte a kritika, mert a költő Isten segítségét kéri, csak épp nem az áldásban, hanem a verésben, az örökös büntetésben. „Cigány-népek langy szivű sihederjé”-nek minősül a magyarság, aki az állandó sorscsapások nélkül elhagyná, elveszítené magát. Ezért nem enyhíti, inkább még könyörtelenebbé teszi a költői gesztust: ugyanazt a végzetes sorsot kéri magának is és a magyar fajtának is. Az Isten verje, üsse, ostorozza a magyart: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk.” Megrázóan fájó szavak ezek, de azt szolgálják, hogy ébredjen fel a magyarság tehetetlenségéből, és tegye a dolgát. Ady a magyarságot veszélyeztetett sorsúnak tartotta: „Bal-jóslatú, bús nép a magyar” – még utolsó versében is ezt írja. A vers különössége, hogy az elveszés veszedelmét nem a külső ellenség, a sorscsapások idézik elő, hanem a béke, a nyugalom, hiszen ekkor lesz úrrá a népen a tunyaság, az önelégültség, a patópálos jellem.

A vers mondanivalója a menekülés, a hazától való elszakadás, a régi érzelmi kapcsolatok önkínzó szétszakítása. Ennek a tagadásnak határozottan ellentmond a vers muzsikája, a ritmusban megbúvó szeretetteljes vallomás népe iránt. Ez a tiszta és ősi magyaros forma, a vers-emlékeket idéző kedves dallam hűen tükrözi a népével és hagyományaival szorosan összefonódó költő szemléletét: a hazától való elválás lehetetlenségét. A költő nemcsak beleéli magát egy meglévő szerepbe, hanem saját gondjaihoz igazítja e szerepet: az otthontalanság, a társtalanság, a közösségi élet igénye nélküli létet, a kivetettséget, a céltalanságot. Ezek a motívumok szinte minden magyarság-versére jellemzőek.

A Magyar jakobinus dala című verse már optimista hangvételű, a reformkorihoz hasonló lelkesültség jellemzi. Ady szerint nincs veszve minden, összefogást sürget Magyarország népei között. Az elnyomottak nevében beszél, kérdésekkel provokál. A nemzetiségi kérdés megoldását keresi. Általánosságban szól az elnyomottakhoz: „Bús koldusok Magyarországa, / Ma se hitünk, se kenyerünk. / Holnap már minden a mienk lesz, / Hogyha akarunk, ha merünk.”

A nemzet sorsa fölött érzett aggodalom indította, amikor megírta a Pimasz, szép arccal című versét. Gyalázza a magyarságot, de magát is beleveszi: „Olykor utálom, néha szeretem: / Ennyi emberséges bánatot / Nem adott volna más fajta nekem”. A magyarság bűne az akarathiány mellett a nagyhangúság, a hencegés, a tettekben rejlő tehetetlenség. A faj és a fajta szavak azonos használatával a nyelvi és kulturális összetartozásnál szorosabb kötődést akar jelölni a költő.

Megelégszünk mások levetett rongyaival, képtelenek vagyunk újat alkotni. A fajok cirkuszában című versben a magyarságot az európai népek családjába illesztve Ady sírva mondja, „hogy nincs magyarság”, már ideálunk sincs, amiért harcolhatnánk. Önostorozó, nemzetbíráló és helyzetünket panaszló költemény ez. A költő szerint a magyarság képtelen a történelmileg jelentős népek sorába felküzdeni magát. Küldetését felkészületlensége, öntudatlansága miatt nem tudja teljesíteni. Nem önmegvalósító népnek született, hanem csak arra alkalmas, hogy más népek létét másolja, utánozza. Szomorú öniróniával írja le eltévedésünket, létünk céltalanságát, reménytelenségét. A költő lelkiismerete, hazája iránt érzett felelőssége azt diktálja, hogy ne törődjön bele a nyomorúságba, neki „írni, tenni” kell, mert űzik a nagy parancsok. A „Húsvéttalan magyarságot” fel kell ráznia, hogy feltámadjon, hogy érdemesnek tartsa a hazáért való küzdelmet úgy, mint ahogyan a költő is teszi: „Nem tudom, hogy mi a célja / Ennek a hazug életnek, / Mégis néha / Ezért mindent lángba dobnék.” Megrázó hitvallás ez népe iránt, amelyben benne van a reménytelenség, de a jövőbe vetett hit is.

A magyarság vállalásának vagy nem vállalásának kérdése Adynál egyetemes kérdéssé nő: vállalja-e az ember azt a közösséget, amelybe beleszületett, azt a küzdelmet, amelyet megvívhat, cselekvően vállalja-e azokat a lehetőségeket, amelyeket körülményei biztosítanak számára? A választ Az Idő rostájában című kapjuk meg: a nemzethalál víziója jelenik meg, de már nyugodtabb hangnemben. Ady látja a jövőben a magyarság pusztulását, szétszóródását, amely belső bűneinknek, tehetetlenségünknek, a jövőért tenni nem tudásunk következménye. Eljövendő sorsunkat megérdemeltük, a Földön nincs helye a magatehetetlen népeknek, akik „nem magvak a jövőnek”. Ady ezzel a magyarságtudattal, a nép jóindulatú „ostorozásával” tudta életérzéseit leginkább kifejezni.

1918 novemberében súlyos betegen írta utolsó versét a költő. Az Üdvözlet a győzőnek című versben az antanthatalmak segítségét kéri: a magyar népen „Ne tapossatok rajta nagyon”, hiszen eddig is sokat szenvedett a „Bal-jóslatú, bús nép”, amely a „... földnek bolondja, / Elhasznált” népe. A vers szimbolikusan azt jelenti, hogy eddig a magyar nép „hagyományához híven élt”, és most jön a győzni tudó generáció, akit a költő üdvözöl: „És most jöjjetek, győztesek: / Üdvözlet a győzőnek.” E gesztusban hitét, reményét sugallja: volt értelme életének, mert jönnek a győzők, akik befejezik azt, amit ő most kénytelen félbehagyni.

1919 januárjában, Ady emlékének adózva, joggal nevezték kortársai az utolsó nemzeti költőnek. Magasra tette az „erkölcsi lécet”, nem lett megalkuvó. Egyszerre volt ember az embertelenségben, magyar az űzött magyarságban. Ellentmondásos személyisége, tragikussá vált magyarságszemlélete miatt sokan nehezen értették meg őt és fogadták el olyannak, amilyen.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve 2. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit - 71-74. o. - ITEM Könyvkiadó)