Ma Kertész Imre a legismertebb magyar író a világon. Ismeretségét a 2002-ben neki ítélt Nobel-díjnak köszönheti. Az elismerést elsősorban 1975-ben megjelent regényével, a Sorstalansággal vívta ki. Bár a kötet már a megjelentésekor kitűnő kritikát kapott, de méltatói ekkor még nem ismerték fel irodalomtörténeti jelentőségét, nem tudtak mit kezdeni témájának váratlanságával, sajátos iróniájával. Kertész Imrét 14 éves korában (1944) Auschwitzba majd néhány nappal később a birkenau-i elkülönítő táborba vitték. Itt érte 1945 tavaszán a felszabadulás. Olyan személyes indíttatás ez, amely meghatározta egész életét, és írói pályájának legfontosabb témájává vált.
A regény címe utal az ember helyzetére. Jelentései:
1. Egy naplójegyzet szerint az a sorstalanság, ha a ránk kirótt determinációnkat éljük végig valóságként, a saját –viszonylagos- szabadságunkból következő szükségszerűség helyett.
2. A fiút nem nevelték vallásosan, nincs zsidó sorstudata, mégis sorstalanul viselnie kell ezt.
3. Az Auschwitz-t megjárt személyiség visszagondolva tábori önmagára emlékezéseiben idegenként látja viszont önmagát, ugyanakkor új helyzetében sem találja helyét, tehát sorstalan.
4. A főhős Auschwitz előtt is, után is nem több, mint egy tárgy amelyről mások, a társadalom bizonyos szereplői döntenek, ezért sorstalan.
A regényt műfaji szempontból az önéletrajzi és a nevelődés regény ötvözetének tekinthetjük. Köves Gyuri első személyben emlékezik vissza a vele történtekre. Vagyis az elbeszélő és az események átélője egy és ugyanaz. Életének alakulása egyfajta fejlődési út formáját ölti, amely az ifjúkori idealizmustól és ábrándozástól a felnőttkor érett józanságához és gyakorlatiasságához vezet. Jellemző, hogy a világot és az életet mint tapasztalatok gyűjteményét, mint iskolát ábrázolja, amelyet mindenkinek ki kell járnia, és amely mindenkit elvezet a bölcs belenyugvással kísért kijózanodásig. A főhős életének alakulása ugyanakkor szorosan összekapcsolódik a világ átrendeződésének tapasztalatával, és a világgal együtt átformálódik. Köves Gyurinak a koncentrációs tábor „rendjéhez” kell igazodnia. A tanulás folyamata azért kap ironikus felhangot, mert a kamasz a regényben nem az európai kultúra sok évszázados humánus értékeit ismeri meg és sajátítja el, hanem Auschwitz világának szabályait, a humánus értékekkel való brutális szakítás szabályrendszerét. Ebben a világban a gyilkolás és a túlélés stratégiái kapnak hangsúlyt és szerepet.
A mű szerkezeti szempontból 9 fejezetből áll, amelyek között szimmetriák és egyéb kapcsolatok fedezhetők fel. Tartalmuk a következő:
1. részben bemutatja a családot az apa munkatáborba jutásakor.
A 2. rész a 15 éves fiú önállósulásának, öneszmélésének kezdete.
A 3. rész a zsidók begyűjtése.
A 4. részben az útról olvashatunk, mely a téglagyárból Auschwitz-be vezet.
5. rész a rablét és a tábori élet tapasztalatai Buchenwaldban, Zeitzben.
A 6. rész a munkavégzésről, a fizikai leépülésről szól.
7. rész a mélypont, lelki és testi betegség, tetvesedés.
A 8. rész a lábadozás, felszabadulás fejezete.
9. részben hazaút és a történetek értelmezése.
A Sorstalanság elbeszélő hőse egy tizennégy éves budapesti kiskamasz, aki sajátos tétovasággal, szembetűnő körülményeskedéssel számol be előbb arról, hogy 1944 tavaszán munkaszolgálatra bevonuló apját hogyan búcsúztatta el a család, majd arról, hogy két hónappal később őt magát miképpen hurcolták el munkába menet a magyar főváros egyik külkerületéből előbb Auschwitzba, majd Buchenwaldba, illetve a zeitzi koncentrációs táborba, ahonnan aztán 1945 nyarán csekély számú túlélőtársával együtt hazatért Magyarországra. A Sorstalanság tehát tárgyát tekintve holokauszt-regény, egy magyar zsidó kamasz fiú deportálásának megrendítő erejű története. Egy tragikus eseménysor bemutatása, történelmi vádirat a feledés ellen, mintegy három évtizeddel a deportálások és a magyar zsidóság nagy részének elpusztítása után. Cselekménye rekonstruálható, könnyen követhető. Kertész Imre nem Auschwitz hagyományos értelemben vett, részletező teljességre törekevő ábrázolására vállalkozik, inkább egy olyan távlat megteremtését tekinti céljának, ahonnan lehetővé válik a holokauszthoz való viszonyulás felülvizsgálata, Auschwitz mai értelmének, pontosabban szólva értelmetlenségének megmutatatása, újragondolása. A könyv legfontosabb hatáseleme a regényidő különös kezelése. A Sorstalanság elbeszélője a múlt és jelen idejű elbeszélést váltogatja, az utólagosság távlatát viszont csak csekély mértékben engedi érvényesülni.
A műben nagy szerepet kap az ártatlanság kérdése. A hazatérő fiútól azt kérik, hogy felejtse el mindazt, ami vele történt, és vegye tudomásul, hogy ők áldozatok és nem bűnösök. Gyuri azonban nem akar pusztán ártatlan lenni, ez az élethez való egyetlen méltó visszatalálás gesztusa. Az ártatlan az, aki sosem cselekszik. A táborban valaki említette, hogy az U betű a ruhájukon azt jelenti, hogy unschuldig, ártatlan. A legbecsületesebb ember sem lehet ártatlan, ha él, ha túlél. Nem azért, mert elkövetett egy bűnt, hanem azért ő is ok, nem csak okozat.
Egy ember elsődleges objektív identitása a neve és az arca. Az ember szubjektív identitása pedig az emlékezete. Objektív identitásától ezt a fiút, az elbeszélőt Auschwitzban és Buchenwaldban megfosztották. Nem szólítja nevén már senki, csak a számát jegyzi meg. Teste, arca fokozatosan a felismerhetetlenségig megváltozik. A láger előtti világ emlékei lassan teljesen eltűnnek, ezért felejti el az elbeszélő majdnem a saját nevét is. Emlékeitől akarták megfosztani a koravén fiút a Steinerek és a Fleischmannok, akik semmi mást nem akartak, mint felejteni. Meg akarták akadályozni, hogy az elbeszélés hőse a történetét elmesélje.
Az elbeszélő tiltakozik az ellen, hogy Auschwitzt a pokollal vessék össze. A pokolra azok mennek, akik bűneik miatt bűnhődnek. Ugyanakkor Dante művéhez hasonlóan a holokauszt intézményeinek is voltak bugyrai. Volt, aki két óra alatt zuhant le a végső bugyorba, a gázkamrába. Volt, aki a felső bugyorból hónapok alatt érkezett el a végső megoldásig. Gyuri számára a zsákpakolás után minden reggel az utolsó reggel volt.
De a reményt soha nem adta fel, mindvégig benne volt az élni akarás. A répaleves illata feléleztette benne az életösztönt mikor már a hullák közé akarták dobni a politikai foglyok. A táj és a répaleves a boldogság ígérete. A halál mindennapos volt, fel lehetett adni az életet, ahogy lehetett érte küzdeni is.
Ugyanakkor az üldöztetés véletlen, az hogy valaki zsidó vagy nem. A regény hőse nagyszerű megfigyelő. Külsőből belső megfigyelővé, s ezzel résztvevővé válik. A regény elején nem érdeklik a fiatal kamaszt mi zsidónak lenni. Ám az ember nem határozhat maga a különbségekről, ezt megteszik mások. Az antiszemita szeme teremti a zsidót. A hazatérőfiú szerint zsidónak születni semmi, önmagában nincs jelentősége, de aki megélte a zsidó sorsot az hazug lesz, ha nem vállalja.
A nevelődési regény úgy látja, hogy minden nagyszerű ember, jó ember, igaz ember makacs, és hogy a kollektív identitás vállalása az egyéni sors vállalásának eredménye, nem pedig oka. Ezt el kis hisszük neki, hiszen ebben a regényben mi is vele nevelődtünk. A rabbi Lajos bácsit a vallás és nem a láger tette zsidóvá, ő ezt a sorsot vállalja, ez lesz az sorsa, ezért nem fenyegeti sorstalanság.
Kertész regénye konstruktív szürrealista regény. Nála a szem alkalmazkodik egy világhoz, melynek rendszere a rendszertelenség, az improvizáció, minden megszokott rendszer és elvárás tagadása, mintha egy játék egy fikció lenne, melyben minden lehetséges, nincs logika, mert azt lehet tenni ezen a színpadon, amiben a rendezők egy adott pillanatban kedvüket lelik. Ebben a halálos játékban úgy kell viselkedni az embernek mintha minden természetes lenne, hogy ne parancsolják le időnek előtte a színpadról.
Már a megérkezés estéjén afféle diákcsíny érzése fogja el Gyurit. A parancsnokok képzelete valósággá válik, a világ maga egy néhány ember által kiagyalt fikció, melynek sikerét embereken próbálják ki, akik megpróbálják ezt reálisnak tartani. Ezért használja azt a szót, hogy természetesen, olyan gyakran és, olyan természetellenes dolgok vonatkozásában az elbeszélés hőse.
Az alapszöveg nyelvéről annyit állapíthatunk meg, hogy egy 15-16 éves fiú beszéli el a történetet, az elbeszélés időpontját azonban nem ismerjük. Az lehet az érzésünk, mintha a deportálás előtti történet a fiú akkor azon nyomban beszélte volna el. S ugyanakkor az az érzésünk, hogy a deportálás, a lágerek, a hazatérés történeteit jóval később, jóval a történet befejezése után mondta el magának, úgy ahogy a könyvben írva van. Kertész szándékosan hagy bennünket bizonytalanságban az elbeszélés ideje felől A fiú azt beszéli el amit ő maga látott és tapasztalt. Amíg Dickens és Dosztojevszkij mindtudó narrátorként meséli el a történetet, itt ezt maga a fiú teszi. Az elbeszélő és az elbeszélt együtt hitelesíti az elbeszélést. A gyerekszáj egyszerűen nevezi meg a koncepciókat, a gyerekszem és fül pontosan rögzíti a felnőttek szavajárását, mely eufemizmusokból áll. Például egyszer sem hangzik el a halál szó.
A hazatérés kemény és kegyetlen. Mit tesz egy emberben kilenc hónapos terhesség a halállal, egy kamaszban, hogy idegenedik el a világtól, mindentől, aminek otthonszaga van, hiszen a koncentrációs tábor lett az otthon. Aki becsületesen végigment az úton, aki végigélte a zsidó sorost, holott nem is értette, hogy ez mit jelent, de vállalta. Milyen elmondhatatlan kárt tesz az emberek lelkében az , amit a múlt században történelemnek neveztünk, melyben az ember elvesztette normalitását, ítélőképességét.
Ennek a regénynek a végén láthatjuk a bűntudatot, mely gyűlöletbe csap át, előre látjuk, hogy elmarad a gyászmunka, hogy az auschwitzi gázkamrákkal és krematóriumokkal, az odavezető út emlékével senkinek se lesz ereje, bátorsága és becsülete szembenézni.
Négy beszélgetés tanúskodik minderről.
1. Egy szlovákiai városban magyarul szólítják meg a fiút, és arról kérdezik, hogy látta-e a gázkamrákat. Persze a fiú nem láthatta, hisz akkora a beszélgetés sem valósulhatna meg. De a kérdező nem elégedett a válasszal. Mivel a fiú nem látta a gázkamrákat a hazasiető ember egy jövőbeni holokauszttagadó.
2. A Nefelejcs utcában Citrom Bandit keresi Gyuri. De ő nem jön haza, mégsem lehet mondani, hogy meghalt, mert biztosra nem lehet tudni, ezért az édesanya még reménykedik. És senki sem él, hogy elbeszélhesse a halálát. A gyászmunka lehetetlen.
3.Az újságíróval a villamoson kezd beszélni, majd a parkban folytatják. Ő már hallott Buchenwaldról, és fiút érzéseiről faggatja. Gyuri gyűlöletet érez, és nem akarja leírni neki mindazt, ami vele történt. Van, amit nem érthet meg az, aki nem élte át. A legnagyobb abszurditás pedig az, hogy már „túl van rajta”. Ezt pedig sosem lehet feldolgozni, nem lehet túl leni rajta. Az, hogy a fiú mindenkit gyűlöl, azt jelenti, hogy a normalitást gyűlöli, a félrenézést, a félremagyarázást, az értetlenséget, a hazugságot.
4. Abban a házban folyik, ahol az elbeszélő apját búcsúztatták. Megkérdezik, hogy a jövőre nézve mik a tervei, de erre nemigen gondolt még. Úgy félik, a fiúnak el kell felejteni a borzalmakat. És hogy miért? Hogy élni tudjon. Csakhogy éppen úgy nem lehet élni.
Ebben a beszélgetésben történik meg a katarzis. Az elbeszélés hőse vállalja minden lépését, tudja, hogy ő döntött, hogy felelős mindazért, amit tett, bár mindazt ellne követték el. Nem vállalja a bárány szerepét, a tárgy szerepét sem, a szürreális halálos világot saját lehetőségei világaként vállalja, s így radikalizálja a rosszat.
Ám valóban minden véletlen, ha nem választjuk a véletlent újra, saját sorsunkként. Itt kétféle véletlen játszik szerepet: A külső determinációból eredő véletlen és a belső indeterminációból fakadó. Az előbbi nem választás kérdése, az utóbbi viszont az, még ha nem tudunk is róla. Elmenekülhettek volna, másképp történhettek volna a dolgok, de így alakultak. A múltat csak az elbeszélő változtathatja meg úgy, hogy megkísérli hűségesen értelmezni. az a fontos, hogy vállaljuk a felelősséget azért, amit tettünk, vagy nem tettünk, amit vagyunk, amivé lettünk. A múlt, a sors szabad vállalásával végződik a negyedik beszélgetés. Ötödik beszélgetés nincs és nem is lehet. Mert itt elérkeztünk arra a pontra, ahonnan már elmesélhető lett a történet, még a koncentrációs táborok boldogságáról szóló történet is.
Amikor Kertész Imre megkapta a Nobel-díjat, a Sorstalanságot Magyarországon is újra kiadták, és a jó hír hallatán sokan elolvasták. Akik csalódottságuknak adtak hangot, azok valószínűleg nem értették meg azt a minden eddigi holokausztregénytől különböző új személetmódot, amelynek segítségével az író arra figyelmeztet, hogy Auschwitz a gyorsuló történelmi időben is meg kell, őrizze mementó-szerepét.
Forrás: http://stegosauria.blogter.hu/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése