Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év

(Részlet)

6
A HÍR

Mozgás, kép, hang, fagyott-merevedett
minden a hírre, s megállt: valami
ős „Legyen!” a „Ne legyen”-t mondta ki,
bár, zokogva, még csak a nevedet,
aztán pár szó, még az is leplezett,
s robbanni kezdtek eresztékei
szívnek-anyagnak, s törni-porlani-
párologni percek s évezredek;
s végül a tény: villámok s éjszakák
gyúltak-fúltak-haltak egymáson át
s menekült, vitt belőlem a világ:
visz ma is, visz: ott vagyok teveled,
nem tudom, hol, s itt: veled s nélküled,
és minden egyre érthetetlenebb.

*

A klasszikus műformák esetében erős a kísértés, hogy ne az adott formát feltöltő, kitöltő műalkotást, hanem magát a formát, annak történeti és esztétikai vonatkozásait vizsgáljuk. Fokozottan áll ez a szonettre: e rövid, nagy hagyományú és óriási változatosságú lírai forma könyvtárnyi szakirodalma sem tisztázott minden kérdést megnyugtatóan. Szabó Lőrinc szonettje is szembesít általános műfaji dilemmákkal, ugyanakkor mint mű (és A huszonhatodik év mint ciklus) páratlan a maga nemében. Kissé meglepő, hogy az utolsó harminc-negyven év magyar lírafejlődése – másfelől pedig az olvasói köztudat – sosem becsülte valós értékén a monumentális gyászvers-sorozatot, és a szonettforma ezernyi friss elágazása inkább a nyugatos költők (főként Babits) szonettjeinek törzsén hajtott ki, vagy más, mutáns magokból sarjadva nőtt szokatlan, szonettszerű alakzattá. Az elemzés ennek egyik okára, a szonett részleges elfedettségére is kitér.

*

Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet (1902-1950) Szabó Lőrincné Mikes Klára baráti köréhez tartozott, és – jóval fiatalabb lévén nála, „húgának”, sőt amolyan „nevelt lányának” számított. A baráti, családi együttlétek alkalmával eleinte semmiféle hatást nem gyakorolt Szabó Lőrincre, később viszont benne a Klárával való rivalizálás vágya, a költőben pedig évődő, udvarló erotikus izgalom ébredt. 1925 decemberében kezdődött alkalminak vélt kapcsolatuk, amely negyed évszázadot ívelt át, s mindkettejük életének legnagyobb lelki és testi élménye lett. Huszonöt évig tartoztak össze: lopott pásztorórák, utazások, szakítások, hosszú és reménytelen beszélgetések, lángoló újrakezdések váltogatták egymást a törvénytelen szerelemben, melyről a költő közeli ismerősei közül is csupán a beavatottak tudtak (bár az ő számuk nem volt épp csekély). Titkuk 1928 nyarán kipattant. Vékesék házassága hamarosan fölbomlott. Szabó Lőrincné akkor – majd folyamatosan és félig-meddig – megbocsátott a vétkeseknek. Erzsébettel nem szakította meg kapcsolatát. A Szabó-házaspárnak 1929 decemberében gyermeke született, a második. a számos versből közismert Lóci (az ugyancsak gyakori vershős „Kisklára” öccse). Az Erzsébet-szerelem legföljebb féllegális voltát is beárnyékolta az érdekeltek mindegyikét nyomasztó bűntudat. Mikes Klárán idegösszeroppanások sújtották, föl-fölmerült a válás gondolata, máskor meg hirtelen szorosra, intimre fonódott a házastársi kapcsolat. Szabó Lőrinc a benne – maga írja – „rettenetes mértékű” erotikától, szexuális érdeklődéstől űzve felesége és szerelme mellett rengeteg más asszonyról, szeretőről sem mondott le. Jövedelmét lényegében két család között kellett megosztania, hiszen Korzáti Erzsébet maga nevelte a fiát. Erzsike végzetesnek tűnő betegsége, a háborús ziláltság, Szabó Lőrinc politikai vesszőfutása (egy hamisan értelmezett, problematikus költeménye miatt vonták felelősségre) mind-mind a tragédia előszelének érzékelhetők. Korzáti Erzsébet 1950. február 12-én hajnalban öngyilkos lett. A negyvennyolcadik évében járó asszony tudatosan eltávolította, megtévesztette a levertsége, depressziója miatt aggódó szeretteit és gyógyítóit. Tetté nem akadályozhatta meg senki ; sokszori fenyegetőzést váltott be ezzel a szörnyű megoldással.

Szabó Lőrinc az 1950-es év folyamán hosszú levélben foglalta össze Vékes Endre – a halott felnőtt fi8a – számára szerelmük ellentmondásos, fölemelő, a polgári morál pulpitusa előtt nehezen megítélhető történetét. 1951-ben Ferenczy Bénivel – szóbeli karakterizálás alapján – „idealizált rézplakettet” készíttettek Erzsébetről. Ennek mindössze öt-hat eredeti példánya, majd a Borsos Miklós által megformált 9-10 terrakotta változat a szerelmespár barátaihoz került. „Ércnél maradandóbb” címmel A huszonhatodik év utolsó szonettje erről a plakettről szól (melyet a készíttetők, a költő és a fiú is eleinte „85 %-ban hűnek”, később kevésbé hitelesnek láttak). A plakett fényképe az 1957-es kiadásban is megtalálható. (Az érme ma már nem ritkaság, mert egy 1994-es bibliofil kiadás számára sokszorosították, a kötetre applikálták. Bizonyára további másolatok is léteznek belőle.)

Az Erzsébetet búcsúztató ciklus alcíme szerint Lírai rekviem százhúsz szonettben. A 120-ban a tizenkettes szám az esztendő hónapjaira, beteltére utal: a szonettsorozat döntő hányada a gyászév alatt, 1950 eleje és 1951 eleje közt íródott. Az Első rész (Amit még látott) négy verséből kettő korábbi keltezésű, a Harmadik rész (Utóhang) éppen tizennégy – vagyis a szonett sorainak számával egyező számú – darabja 1951 és 1956 között nyerte el alakját. A 6 (A hír) a Második részbe (A halála után), a törzsanyagba tartozik. A sorozat címe a nélküle telő első évre utal.

A huszonhatodik évhez a Vers és valóság anyagának diktálásakor a költő a következőket fűzte többek között: „A halottról, akit elsirat, előzetesen már kiadósan szóltam: nálam két évvel fiatalabb, egyszerű, szép, törékeny, finom jelenség volt, az idők folyamán (1924-től kezdve) nemegy verset írtam vele kapcsolatban, 1928-tól kezdve aztán nemegyet elhallgattam vagy elfátyoloztam. A halál után azonban semmi családi vagy egyéb emberi tekintettel nem törődtem és – a kiadás reménytelenségétől is fokozva – szabadabban kimondtam az érzéseimet, mint valaha. A több évtizedes visszafojtottság nyilván meglátszik a köteten. (...) A versek formáját a véletlen szabta meg, az, hogy körülbelül egy hónappal a tragédia előtt foglalkoztam a kettőnk dolgával, amit már sok-sok éve nem tettem, és hogy az a két vers szonett volt.” Belejátszhatott a döntésbe, hogy a költő kevéssel a súlyos csapás előtt fejezte be szinte egy életen át halogatott munkáját, Shakespeare szonettjeinek magyarítását.

A hír spácium nélküli szonett, tömbszerű, osztatlan szövegtest. Persze a figyelmes szem, az avatott fül észreveszi a két kvartett a b b a ölelkező rímét, az így létrejövő oktette, és a c c c d d d rímképletű, rímhalmozó kélt tercettet (együtt: c d d c e e (l) vagy c c d e e d (4) stb. képletű, elmozdulhat a shakespeare-i 4-4-4-2-es tagolás irányába, nehezen kibogozható rímsorozatokkal, érdekes hangzóvariációkkal élhet stb. Szabó Lőrinc fölényes biztonsággal érvényesíti a szonett egyik alapvető sajátosságát, az oktett és a szextett dialogikus viszonyát. Ugyanakkor nem osztja négy és három sorokra a verset, így a lírai én beszéde teljes egységként, zárt magánvalóként jut kifejezésre, de nem feledteti A huszonhatodik év kétségbeesett párbeszédességét. E párbeszéd mint a párbeszéd hiánya áramlik, jajlik, kiált, csöndesül. A megszólított, a felidézett, a Te, a vershős jobbik énje, a vele-egy Másik nem lehet jelen, nem válaszolhat, nem segíthet. A szonett Szabó Lőrincnél, ebben a nagy vállalkozásban is a strukturált világegész versformája, ám a világegész itt az Egésznek az elvesztése, a totális hiány; a hiány egésze. Az ölelkező rím ebben a végletes diszharmóniában, egyedüllétben önmagáért – és a vers főtémájáért – beszél. A tercettek halmozó hármas rímei szilárdságot, csakazértis-erőt hoznának, ha ez a rímelhelyezés, mely a páros rímen már túl, viszont a bokorrímen még innen van, ezúttal nem a páratlanság, az aszimmetria képzetét keltené. (A szonettforma matematikai és geometriai közelítései tanulságos elemzési eredményeket hozhatnának – részletesebb analízis révén.)

Az ötös és hatodfeles (10, illetve 11 szótagos) jambusi sorok kóvályogva, disszonánsan tesznek eleget feladatuknak. Szabó Lőrinc tüntetően kedvelte a formai henyeséget, a szembeszökően gyönge rímeket. Az időmértéket hozzátörte, az összecsengést hozzácsupaszította a hétköznapibb, közvetlenül a lélekből (s nem a jambikus preformáció kényszeréből) lelkedzett beszédmódhoz. Éppen ezzel teremtett új beszédmódot. Versmondatainak laza siklása igen sokszor az enjambement-oknak: az áthajlások, átkötések alkalmazásának köszönhető. A tranzíció a nyelvi és a metrikus tagolás ellentétén alapszik: szöktető-siettető, fölvillanyozó-összekuszáló megoldás. Kizárja az automatikus olvasást, pedig épp gördülékenyebbé, életszerűbbé teszi a verset. A hír – Szabó Lőrinc-i mértékkel mérve – nagyon takarékosan bánik a lelki tépettség érzékeltetésére is alkalmas átvitellel, enjambement-nal. Így is föltűnő a valami elszakítása az ős-től, vagy a törni-porlani-párologni összetétel megszakasztása a második kötőjelnél. A kettes és a hármas összetételek száma nagy; utóbbiak már-már mondatszavak (fagyott-merevedett; szívnek-anyagnak; törni-porlani-párologni; gyúltak-fúltak-haltak). A magányos, a hagyományos szó nem lenne elegendő a fájdalom kiénekléséhez.

E fájdalom az intellektuális, az érzelmi és a szexuális magára maradás, személyes és létfilozófiai tanácstalanság fájdalma. A hír ellentétei és végletei erről a döbbenetről üzennek. A halálhír fagyott-merevedett, időtlenül kitartott pillanatát (a név kimondását, meghallását) a robbanás percek és évezredek közt különbséget tenni képtelen rémülete és az értelmetlen dinamizmus, a menekülő, iránytalan mozgás (a vitt, visz, visz: az el igéje), villámok s éjszakák gyúlása, hője töri, porlasztja, párologtatja, olvasztja. Verssé lényegül a profán tény, amelyre Szabó Lőrinc utólagos kommentárja ekként tér vissza: „Éppen beretválkoztam (...) A telefoncsöngésre átmentem Lóci szobájába (...) Ica hangja nem tudott semmit sem mondani legalább két percig, csak zokogott. Az előzmények után – Erzsike hetek óta tartó gyanús viselkedése, a gyermek-szerencsétlenség, az idegösszeroppanás, Máday dr. szerepe stb. – lassan magamtól kitalálhattam, hogy mi történt és végre a hang is megszólalt: „Meghalt... Gáz, méreg... Bandi ott... Várják a bizottságot...” Lóci és a /cseléd/lány dermedten és szótlanul néztek rám a titokzatos hallgatás miatt, énnekem az arcom se rándult meg, csak két-három szót kérdeztem tompa, fakó hangon, s mentem befejezni a borotválkozást. (...) A borotválkozásos jelenetről szól a hetedik vers is. Aztán taxiba ültem és fel a hegyre Erzsikéhez, majd le a cukrászdába.” Ha nem tudnánk már egyet-mást (persze keveset) a költő mentalitásáról és „rögeszmés pontosságáról”, kiábrándító is lehetne a borotválkozás ismételgetése, és a kötelességtudat, amely az Illyés Gyulával megbeszélt találkozóra, a cukrászdába viszi Szabó Lőrincet. (Jellemző a családi szituációra, hogy az apa „tájékoztatta” nagyfiát és „szavát vette a hallgatásra”: „Lóci mintha ekkor üttetett volna férfivá.”)

Nemcsak a „borotválkozásos jelenet” – amely a 6-nak nem is igazi kerete – tér vissza a 7-ben (Bolond tükör), hanem A hír majdhogynem valamennyi kulcsszava szétáramlik a ciklusban, és önálló szonettet kap. Belátható, hogy ez az egyik legelső (a Második részben a második helyen álló) verssel, a hírrel összefüggésben nem is lehet másként. A huszonhatodik év a feldolgozhatatlan hír lírai feldolgozása (törvényszerű munkafázis lesz az is, hogy Szabó Lőrinc pontot tesz a sorozatra, lezárja azt 1951 elején – bár utóbb még hozzácsatolt néhány költeményt). A 9 (Mindenütt ott vagy) és a 10 (Mert sehol se vagy) A hír „ott vagyok teveled, / nem tudom, hol...” állapotát, vallomását, keresését folytatja: ez a legfőbb fájdalmas dallamok egyike (s példa arra, hogy sokszor a ciklus szomszédos verseiben is munkál a szintézis nélküli, tézises-antitézises dialogizálás). Az időzavar sok szonettje közül kiragadható például a 25 (A végtelen pillanat). Az „ott vagyok teveled” sokadszor zendül meg a 62-ben (Lelkeknek egyessége.) A valami határozatlan névmás, a hiába remélt, mégis megadott felelet szava dominál a 98-ban (Valami örök). A költő erre különösen büszke volt: „A legérdekesebb versnek és megoldásnak tartom az egész kötetben. Teljesen zenei valaminek, megfoghatatlannak, légiesnek. Tizennégyszer ismétlődik benne a sorok elején a kezdőszó, s az egész vers nem mondja ki, hogy miről van szó benne. Elébe kell képzelni ugyanis egy olyasféle kérdést, hogy: Mi vagy hát most? A szonett a felelet rá. S a felelet csak sejteti a választ: valami meg-nem-semmisülő megsemmisülés vagy!” A „Valami örök tovasuhogás”, a „valami jaj, melynek már nincs keserve”, a „valami lassú, árnyhűs rejtelem” igencsak közkedvelt versét is csupán a valami határozza meg – az, hogy ez a kompozíció, „zenei valami”.

A hír „Legyen” – „Ne legyen!” kontráját a 119 már a címével is az Úgy legyen!-be fordítja át. Az „örök vágy őriz” az egész szonettsorozat alapgondolata, alapérzése; erre mond Ámen-t e tizennégy sor. Időben ez a legutolsóként keletkezett, ide tartozó mű. A 120, az „Ércnél maradandóbb” valószínűleg csak az aere perennius horatiusi szállóigéjének időtlen szépsége és igazsága, valamint a Ferenczy Béni-plakett fölkeltette gondolat miatt került az „Ámen” utánra, záró helyre. Az érem és a vers a „csillagfénykoszorús gyász”-ban, „már-már mosolyogva” túléli a halottat. A 120. szonett tizenharmadik sora a műalkotásokra, a tizennegyedik Korzáti Erzsébetre vonatkozik: „... szebb, mint ő volt, s több a ti létetek! / ... Neki azonban... minden... egyremegy”.

Az elemző ritkán kap olyan részletes életrajzi eligazítást, eseménytörténetet és alkotói önmagyarázatot, önelemzést, mint ebben a kényes esetben. Bár az „első kézből” kapott, vagyis a szerzői adatolásokat, értelmezéseket célszerű óvatosan, kritikával kezelni, Szabó Lőrinc szavahihetőségében nem kell kételkednünk. A huszonhatodik év úgy tárja föl önmagát, ahogyan az elemző is kibontja. A százhúsz szonett mint százhúsz epitáfium sorakozik. Az egyik elfogadott szonettelmélet szerint a műfaj földúsított, kifejtett epigrammaként is kategorizálható. Egy másik teória drámai természetet lát a szonettben, s nem tartja véletlennek, hogy Lope de Vega és Shakespeare, a két kortárs halhatatlan szonettköltő is volt (utóbbi a darabjaiban is elhelyezett szonetteket). A drámai-dialogikus epigramma-szonett százhúsz remeke teszi ki Szabó Lőrinc nagy gyászciklusát. Kőbe faragott tizennégy soros sírfelirat valamennyi: a lét, a nemlét, a lelki és testi együttlét, az érte-lét, a benne-lét, az általa-lét, a nélküle-lét sírverse, in memoriam Korzáti Erzsébet.

*

Az 1957-es első kiadás oldalai számozatlanok. A hír értelemszerűen 6. a sorban. A Vers és valóság (1990) II. kötete a 79-80. oldalon közli, a kommentárral együtt.

Tarján Tamás

**

Szabó Lőrinc (1900-1957)

Életrajzát nyitott – bár néha „titkosírással” írt, ahogy ő mondja: „elfátyolozott” – könyvként tette olvasói, biográfusai, monográfusai asztalára. Az 1947-ben megjelentetett, majd 1957-ben újabb „helyzetekkel és pillanatokkal” gazdagított, Tücsökzene című, végül is 370 versből álló hatalmas ciklus, e modernizált verses regény a Rajzok egy élet tájairól alcímet viseli. A huszonhatodik év (1957) szonettsorozatáról Szabó Lőrinc úgy vélekedett: „... lírai napló lehetne ez a könyv Erzsiket légkörében”. A pályakezdés pogány hetykeségétől, regulázott formabontásától, a Föld, erdő, Isten (1922) és a Kalibán (1923) című kötetektől nyomon követhető a személyes érzésekre, életeseményekre való önreflexió azonnalisága, általában kendőzetlen tárgyszerűsége. Hol figyelmes érdeklődéssel, hol csillapíthatatlan izgatottsággal fordul a költő a vele és körötte történő dolgok világához. Egyformán érdekli gyermekének valamely apró játéka, kérdése, egy-egy olvasmányélmény, a férj és feleség, férfi és nő között dúló szerelmi hullámverés tengerzúgása, a filozófia csöndje, a világtörténelem moraja. Költői életművének regényességére legértőbb poéta barátja, Illyés Gyula nagy tanulmányban világított rá – de a maga módján észrevette ezt a Tücsökzene kézirata kapcsán a fiával későn megbékülő mozdonyvezető édesapa is („Ez valami nagy dolog...”), és még inkább az édesanya, aki sokszor olvasgatta a kötetet és „örült neki. Levonva persze a régi fájdalmát, hogy én „nem szégyellek mindent kibeszélni”.

Végletes egyénisége a költeményekben – akárcsak az életben – éppúgy jelég adja a kínos pontosságnak, a tapintatlan gőgnek, a világnézeti botladozásnak, mint a nagyvonalú lényeglátásnak, a megrázó empátiának, az ideateremtő univerzalitásnak.

A magyar líra egyik legnagyobbja különös testamentumról is gondoskodott. Élete vége felé magyarázatok, önkommentárok kíséretében idézte föl összes versét, famulusának nyíltan elbeszélte a versei és a saját életrajzát. Ebből a titokzatos, csapongó, géphibáktól hemzsegő, átgépelt szövegből lett 1990-ben a Vers és valóság című, a lírai darabokat és prózai indexeket váltogató kiadvány (a költő fia és jogutódja 1989-ben informálta az egyik kiadót a kommentárok létéről, s adta át közlésre a gépelvényt). Nem elképzelhetetlen, hogy Szabó Lőrinc már eddig is kincsesbányának bizonyult hagyatéka további értékeket, érdekességeket őriz, melyek újabb vonásokat húzhatnak a „vallomásos Én-költő” portréján.

Tarján Tamás

(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 11-16. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)