bakája a nyomoruságnak,
teszünk azzal valamit is,
hogy a füvek zöldellő erejébe
visszahelyezzük a halottat?
ÚJRA JÓZSEF ATTILA
Te: bakája a mindenségnek.
Én: kadettja valami másnak.
Odaadnám tiszti kesztyűmet
cserébe a bakaruhának.
*
Az újabb magyar irodalom a korábban megszokott számnál is nagyobb mennyiségben tartalmaz idéző, megszólító, írótársat portretizáló művet. Nagy László Jönnek a harangok értem (1978) című posztumusz kötete majdnem kivétel nélkül ilyen kéznyújtó, fölidéző verseket sorjáztat. Az irodalmi tradíció, a személyiségpélda József Attila és Pilinszky János esetében az egyik legkiválóbb előd és az egyik legkiválóbb utód viszonyával szembesít. A két (együttesen is csupán kilenc sor terjedelmű) vers az elemző nehézségeit, felelősségét, kételyeit is fölveti.
*
Valami másnak. Pilinszky János a valami más költője volt. A más, a Más, a másik fogalmát Istenre vonatkoztatta. Számára Isten volt a valami más, Valaki Más. Más, mint akinek akár a hívó ember véli, hiszi. Az élet értelme, a teremtés művének lényege, az isteni kegyelem, a végítélet „szenvedő misztikusként” izgatta. Az iménti költeményekben Isten közvetlenül nincs jelen, csupán két költőszemélyiség, József Attila és Pilinszky János jut szerephez – s mégis mindkettő istenes, létértelmező vers.
A József Attila első publikálása 1971-ben történt. Az Újra József Attila egy kerek esztendővel későbbi. A cím Újra szava a József Attila-élmény vissza-visszatérő voltára, egyben a kidolgozás formaproblémájára, a szükségesnek érzett variációra mutat rá. A verscímekbe helyezett tulajdonnév mindkét esetben meghatározza az elemzést.
A második költemény, az Újra József Attila szembeszökően egyszerűbb, versalakjában hagyományosabb (és egy sorral rövidebb), mint a József Attila. (Nem véletlen, hogy a tanulóifjúságnak szánt antológiák, így a Szépirodalmi Kiadó 1975-ös Mai magyar költészet című gyűjteménye ezt részesítették előnyben.) A kélt szövegegység egymás nélkül is önálló egész, ám szókészletük, mondattanuk összefüggése, illetve formájuk éles ellentéte (főként az egyik rímes, a másik rímtelen alakítása) egymáshoz rendelik a bizonyára Pilinszky által is testvérverseknek érzett két művet.
Az Újra József Attila a kettősponttal is kiemelt „megállított” Te – Én viszonyba sűríti a világ végletességét. A „bakája a mindenségnek”-portretizálás a szerkezeti, nyelvtani azonosság ellenére radikálisan eltér a másik vers „bakája a nyomoruságnak” József Attila-képétől. Megengedhető, bár nem egyértelmű a nyomoruság és a mindenség a horderejétől, ahogyan az a nagy szavaktól tartózkodó, kivételes sűrítő készségű, a vers csöndjeire sokat bízó poéta más alkotásában is jellegzetes, erős hatású megoldás.
A kadett (kadét; német, hadapród, tisztjelölt) rangkülönbség a baka-korrelációban a Te – Én, illetve a mindenség – valami más viszonyítás része. Háromszor két szembefeszülő elem elegendő ahhoz, hogy a két vershős, a két költő státusa kirajzolódjék. A mindenség (akárcsak a nyomoruság) konkrétan megnevezhető, van rájuk alkalmas szó. A dekonkretizált valami más a versen belül csak a mindenséggel való nyelvtani, jelentéstani viszonylatában oldható föl, közelítőleg „egy másik mindenség” értelemben. A gyönyörű istenes verseket is író, az istenhitet, a vallást problémának tudó József Attila a mindenség költője (bakája); az istenhívő, s főleg a „végkifejlet”, az üdvözülés dilemmájával küszködő Pilinszky János valami másnak a költője (kadettja). A Pilinszky-életmű egészének ismeretére, az elemzett versen kívüli információra van szükségünk, hogy az elmosódottan jelentőségteljes „valami más”-t az Isten által talán magára hagyott, mégis mindenestül Istentől áthatott, teremtett univerzumként fogjuk föl, éljük át. A „mindenség” szó semmiképp sem zárja ki Isten bennelétét, e szó értelmezéséhez viszont az a versen kívüli információ járul, hogy József Attila emberarcú mindenségfogalma antropomorf, nem Isten-centrikus idea volt.
A valami más ezek után is nyugtalanítja az elemzőt. Pilinszky Egyenes labirintus című költeménye (amely a József Attilával egyazon lapszámban jelent meg először) a cím monumentális paradoxonát szintén a valami szó segítségével vonja a teljes tanácstalanság boldog ragyogásába. A vers tárgya a végítélet: „Milyen lesz az a visszaröpülés, / amiről csak hasonlatok beszélnek, / olyanfélék, hogy oltár, szentély...”; „... végül is milyen lesz, milyen lesz / e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás...” A halmozó szerkezetek, az ismétlések árulkodnak a fölfokozott lelkiállapotról, a halál átéléséről, s újabb paradoxon (emelkedő zuhanás) érezteti, hogy az élmény valójában leírhatatlan. A „Milyen lesz...” kérdés, mely bővítményeivel tíz verssoron át gyűrűzik, a „nem tudom” válaszát kapja, hogy azután a tizenegyedik sorban fölbukkanjon a valami szó, s a nemből – harmadik paradoxonként – igen váljék, a rettegésből pedig a hívő lélek eufóriája: „... és mégis, hogyha valamit tudok, / hát ezt tudom, e forró folyosót, / e nyílegyenes labirintust, melyben / mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”
Bár az Újra József Attila struktúrájában a valami más és a mindenség egymást föltételező, rokon lényegű szavak, kölcsönösen ki is zárják egymást. Az „Odaadnám tiszti kesztyümet / cserébe a bakaruhának” sorok szomorúsága a lehetetlenről ad számot. A mű alá-fölérendeltségi viszonyában Pilinszky ugyan büszke és bátran vallja a valami más szolgálatát, a Te (József Attila) azonban az Én (Pilinszky János) előtt jár, a mindenség szilárdabb tény, mint a valami más, és a kadett, a tiszti kesztyü viselője a bakával cserélne. Az utód főhajtása ez a nagy előd életműve, eszménye és sorsa előtt. Lényegesebb viszont, hogy ama valami más tudomásul vétele, szolgálata az ember erejét meghaladó feladat – s ha valamit, hát ezt, mégis ezt kell vállalnia.
Az Újra József Attila egyszerű rím- és ritmusképlete, áttetsző szerkezete nem ró megoldhatatlan leckét az értelmezőre. A József Attila ellenben a száz és száz, József Attilának ajánlott, vagy róla szóló magyar vers egyik legtalányosabbja. A második vers felől pillantva vissza erre az elsőre, a „Katonája a mindenségnek, / bakája a nyomoruságnak” nyitó sorokat meglehetős biztonsággal, prózai módon is megfogalmazhatnánk. A mindenség – nyomoruság megfelelés, amelyest a két vers viszonylatában is számba vettünk, itt tiszti azonosítással megjelenik. A két szó József Attila életének, sorsának végleteit, a zsenialitást és a tragédiát is alkalmasan érzékelteti. Az azonosítást a bakája szó előtti, szintén sornyitó katonája szó rokonértelműsége is tudatosítja.
A további három sor kérdése – „... teszünk azzal valamit is, / hogy a füvek zöldellő erejébe / visszahelyezzük a halottat?” – rejtelmes fordulat a nyitó sorok egyszerűsége után. A Pilinszky számára oly fontos valami névmás itt egészen más „valamit” jelent, mint az Újra József Attila valami más-a. A kérdés, illetve a valami („valamit is”) kifejezés impicit módon a nem (nem teszünk semmit) választ tartalmazza, azaz a valami a semmi helyén áll.
A kérdés három sorának valamennyi szavát visszakereshetnénk a József Attila-lírában, és lelhetnénk társ-szóképeket Pilinszky munkásságában is. E kutatásunk sajnos csekély eredményre (vagy épp a vers agyonmagyarázására, az ún. túlinterpretálásra) vezetne. „A füvek zöldellő ereje” (a természet örök ereje, kifoszthatatlansága9, és a temetés szó helyett használt, kivételes szépségű „visszahelyezzük a halottat” kifejezés (a halandó, az élettől megfosztott ember drámája) nem allúziók, visszacsengések, motívum-átvételek révén, hanem saját nyelvi egyszeriségének köszönhetően ragad meg az emlékezetben.
A József Attila megszólító-megnevező formája, és a versben föltett kérdés a párbeszéd vágyát mutatja. Az Újra József Attila is dialogikus versformáció, Te – Én viszonylat. Az első vers egyoldalú szituáltsága miatt természetesen nem alakul ki a remélt párbeszéd. A másodikban a viszonylat (a „csere”) képtelensége határozza meg azt az élethelyzetet, amelyben József Attila nem lehet „beszélgetőtárs”, csak intellektuális vendég. Pilinszky József Attila-versei két különböző nem kimondásának dokumentumai. A József Attila című vers valami szava a „nem teszünk semmit”, „nem tehetünk semmit” létfilozófiai gondolatáig vezet. Az Újra József Attila második sorának valami más kifejezése nyomán, abból következően a „nem lehet”, a „lehetetlenség” képzete bontakozik ki.
*
Szövegforrásként Pilinszky János Összegyűjtött verseinek Jelenits István gondozta 1992-es kiadását vettük figyelembe (Századvég – 2000 Könyvek, 110. és 161. oldal). A költő a József Attilát fölvette Szálkák (1972) című kötetébe (68. oldal), az Újra József Attila azonban nem kapott helyest a még életében napvilágot látott további verseskönyveiben.
Tarján Tamás
**
Pilinszky János (1921-1981)
Angyalarcú, átszellemült egyéniségnek ismerték – aki az angyaloktól kissé idegen módon nem vetette meg a nikotint és az alkoholt. Az enyhén kántáló hangú költő – akinek versmondását több hanglemez őrzi – közeli barátai úgy jellemezték: ha megszólalt, lebegni kezdett vele még a karosszék is.
E metaforikus emberkép, a „lebegés” inkább kivételes koncentrációt jelentett. A negyvenes évek végének meghatározó folyóirata, az Újhold köréből indult, és a katolikus magyar líra egyik legnagyobbjának számító Pilinszky a csend és a zene ölelésében élte életét. Vers-életműve viszonylag szerény terjedelmű, Szálkák (1972) és Végkifejlet (1974) című köteteivel, kritikusai meglepetésére, évekig tartó hallgatás után megkettőzte és poétikailag átalakította azt a termést, amelyet a Trapéz és korlát (1946) , valamint Nagyvárosi ikonok (1970) című kötetei közt létrehozott. Az Újhold című laphoz fűző kötődését más írói csoportosulásokkal való szimpatizálása színezte; katolikus, vallásos költőként történő irodalomtörténeti besorolása pedig arra indította, hogy kijelentse: csak szeretne vallásos, istenes költő lenni.
Prózája és publicisztikája is lírai hevű. Vélhetően legmaradandóbb verse az ötvenes évek első felében hosszasan kimunkált Apokrif. Pályájának a Nyugathoz, a Babits-örökséghez rokonítható évei, a Nagyvárosi ikonok összegzése, a Kráter (1976) sűrűsége, forrósága legalább három-négy, tartalmi és formai értelemben is eltérő, egyként jelentős verstípust kínálna az elemzés számára.
Tarján Tamás
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 43-46. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése