(Gábriel Dunka neve napja)
A (Gábriel Dunka neve napja) a Sinistra körzet 13. fejezete. Az írás első változata (számottevő szövegeltérésekkel) a Holmi című folyóirat novellapályázatán nyert első díjat, s Természetrajzi gyűjtemény Sinistra körzetben címmel jelent meg a lap 1991. szeptemberi számában. Korántsem ritka, hogy egy író egy készülő nagyobb forma valamely részét, epizódját – szakmai és anyagi megfontolásból – külön is publikálja, elemzendő szövegünk esete azonban a szokásosnál nyitottabb, kétértelműbb: mi készül, milyen nagyobb műegész, milyen módon megnevezhető forma az, amelynek jelenlétét a Holmi-beli közlés is sugallja, és mihez képest részlet az egyébként önmagában tökéletesen megálló írás, amelynek epizód-szerepére az új cím zárójelei is fölhívják a figyelmet? (A „részletből” részletnyi szemelvényt nem emeltünk ki.)
*
A Sinistra körzet története – történetek füzére. A sokból áll össze még egy, amely mintegy véletlenül, homályos spontaneitással körvonalazódik. Az olvasónak nem is kell azt gondolnia, hogy megannyi más história mozaikkockájánál fontosabb volna az a kép, amely épp e kockákból jön létre: az első személyű előadásmód ellenére nagyfokú bizonytalanság övezi a legalapvetőbb információkat is. Hősünk küldetésének céljára, tetteinek múltban gyökerező okaira, környezetének minéműségére, emberi kapcsolatainak természetére csak lassan-lassan derül fény – ha fény derül... Az első személy időnként átvált az író hangjára, s amiben nem bizonyos az előbbi, még kevésbé lehet bizonyos az utóbbi. A főszereplő diszkréten visszavonul a tabló többi portréja közé.
Sinistra, úgymond, természetvédelmi terület a román-ukrán határon, ám a térképen nem található (a név újlatin etimológiával baljós világra utal). Nincs, de idézi azt, ami van. Ismeretlen tájon az ismerős nyomor és szenvedés rémálmát látjuk, amelyben tősgyökeres helybeliek, deportáltak és kivezényeltek között csak a dögcédulák (katonaságnál használatos személyazonosító lapok) tesznek különbséget. A nevek keveréknevek, egy sokajkú vidék egzotikus hangzásával, de ezek élvezetétől csaknem megfosztatunk, tudván, hogy itt parancsra vesznek el s adnak új személyazonosságot, a személyiség formálisan még ezen a szinten sem őrizhető. A „természetvédelmi” kifejezés sem helytálló, hiszen effajta vidékeken a természetet pusztítani szokás; valójában a külvilágtól elzárt, katonai territórium ez, s a belsejében megbúvó, még elzártabb, még tiltottabb rezervátum is csak mellékesen szolgál vadaknak (medvéknek); inkább emberek szabadtéri börtöne. A száműztetés helyszíne. „Engem Puiu Borcan ezredes még annak rendje-módja szerint törzskönyvezett” – mondja főhősünk, az állattartásban honos szakkifejezéssel.
Főhős? Valódi nevétől megfosztva Andrej Bodornak hívják. Bodor nincs, csak lett. Az író fanyar játéka ez, amellyel anonimizálja (névtelenné teszi) magát egy anonimitásra ítélt világban, s megtoldja még, csöndes kuncogással: „Tetszett is az új nevemből az Andrej nagyon”. Azaz a nemzeti identitás az elsők között vész oda. A középkorú férfi önként érkezik Sinistra központjába, Dobrin Citybe, hogy politikai okokból száműzött, fogadott fiát, Béla Bundasiant megtalálva együtt szökhessenek meg az országból. A váltott idősíkokban s mindig más-más figurára koncentráló fejezetekből össze is áll e vállalkozás krónikája: hosszú hónapok (évek?) múltán találkoznak, de a fiú immár menthetetlen apátiában, elhurcolt, elpusztult szerelmének emlékétől bénultan nem tart vele, öngyilkos lesz. Andrej szívósabb, alkalmazkodóbb alkat – valóra váltja tervét. Ezen a tájon a benső autonómiának nincs más választása: áldozattá lenni, vagy végigjátszani a beilleszkedés kétes, ízléstelen marionett-játékát. Az ember vagy bizalmi feladatokat teljesít – s egy végletekig militarizált társadalomban, ahol még a Gábriel Dunka-fejezetben fölbukkanó Tomoioaga fényképész is ezredes, minden, emberi kapcsolatokkal járó munka bizalmi -, vagy eltűnik, nyomtalan. Egyetlen helyzetben mérhető a szabadság, amikor szerelmi önkívületben két test magára marad. Ilyen felfokozott értelemben van tétje a Gábriel Dunka-epizódban a törpe férfiúi döntésének.
Korábbi novelláiból Bodor Ádám a legtriviálisabb cselekvésekben is megérezhető mélységes fenyegetések és rejtelmek tudását hozta ebbe a kötetbe, s éppen mert ártalmatlannak tetsző gesztusok iszonyatát is képes megragadni, a rémségeket, a más szövegkörnyezetben harsány horrorelemekként ható borzalmakat ugyanakkor a hétköznapok természetes részeként fogadtatja el. Egy vasdorongos férfiakkal zsúfolt teherautóról lepottyanó szemgolyó kommentálatlan látványának expresszivitásával, például. Magyarázkodni fölösleges, e világ logikája szerint van felelet arra, ami az olvasó számára érthetetlen (miért kell egy gyereket láncra verni? miért kell a betegeket fölgyújtani?), miközben a szereplők számára alávetettségük lehetetlenné teszi alávetettségük megítélését.
Gábriel Dunka ünnepelhetne: harminchét éves fővel megismerhetné a testi gyönyört, s aki felavatná, a Sinistra legérzékibb jelenése, Elvira Spiridon. Elvirát ismerhetjük már, miként az epizód többi figuráját is: Severin Spiridon feleségét a főnökség „utalta ki” Andrej Bodornak, a nemi igények kielégítésére – nem fogalmazhatjuk másként. Ő e világban az érzéki harmónia megtestesülése, a pusztításnak ellenálló természet öntudatlan, akarattalan része, s ha jelenésnek neveztük, akkor a törpe történetében különös joggal tehetjük. Úgy lép elénk, ruhátlanul, fenyőtűvel, kék, fehér és sárga virágszirommal borítottan, mintha nem is ember, de nimfa volna, valószerűtlen ajándék. És: rettegő, űzött, kiszolgáltatott vad.
Valószerűtlen fölbukkanásának – mint Sinistrán mindennek – van magyarázata, amely azonban nem kevésbé fantasztikus, mint aminek a megvilágítására szolgál: Elvira azért vetkőzött meztelenre, mert egy hűtőkamionban készült szökni az országból, s ha nem akart jéggé fagyni, esőben átnedvesedett ruháját átmenetileg le kellett vetnie. A kamionos nem vette föl mégsem, most itt maradt, védtelenebbül, mint valaha. Az írói helyzetformálás jellegzetes példája ez. A kelet-európai térség nemrég még lezárt vagy alig átjárható határain ezer meg ezer esetben valóban a legelképesztőbb módon, és megannyiszor tragikusan végződő vállalkozásokban igyekeztek átjutni az emberek (az illegális bevándorlók igyekeznek ma is). A való élet abszurditásait – joggal – realitásnak tekintve, e realitás elemei közül kell csupán, nagyon takarékos művészi gesztusokkal egyet-egyet elmozdítani ahhoz, hogy teljes, víziószerű lehetetlenségében mutatkozzék az ábrázolt világ.
Magának a törpének a figurája s vele a foglalkozása is ilyen elmozdítás eredménye. Egy törpe, aki gyermeki méretű, ám a felnőttek vonásait hordozó lény, groteszk jelenség. Gábriel Dunka azonban Sinistra társadalmában épp a törpeségével nyeri el normális, magától értetődő helyét: az épülő börtönbe szánt (már ez is abszurd, a szabadtéri börtönbe börtönt építeni) ablaküvegeket homokkal teli ládában csak ő taposhatja-karcolhatja homályosra, mert parányi termete alatt nem törnek össze a táblák. A természet torzítását (törpeség) a mesterséges, „emberi” élet torzulása egyenlíti ki (átláthatatlanná roncsolják azt, ami eredetileg a látásra készült.) A hiba a helyére kerül.
Itt fölfigyelhetünk Bodor Ádám kompozíciós technikájának egy lényeges mozzanatára is. Ebben az epizódban – egyebek mellett – a Gábriel Dunkára vonatkozó információk ismétlődnek már. De nem változatlanul. A csekély testsúly „előnyeiről” például nem most értesülünk, a figura bemutatásánál egyrészt tehát a memóriánkra hagyatkozunk. Ugyanakkor Elvira Spiridonnal szembesítve a törpeség, a megfutamodás most lelki kicsinyességgel is párosul, s így olyan motívum formálódik, amelyben Dunka szerepe gazdagodik, módosul. Így alakul ki ebben az epikai szerkezetben a motívumok dialektikája: amennyire „belenyúl” a nagyobb szerkezet a kisebb formákba, annyira nyílnak kifelé az utóbbiak is, de nem a hagyományos, lineáris regényépítkezés folyamatos kölcsönhatásai révén, hanem a széttartó, töredezett elemek szeszélyes ritmusában. A jellemek (akár a sorsok) nincsenek fölépítve – viszont az életbeli megismerési mozgásokhoz hasonlóan esetleges, váratlan impulzusok szerint összeállíthatja őket az olvasói figyelem.
Gábriel Dunka a csodaszerű körülmények, a ködből kibontakozó meztelenség sugárzása ellenére csöppet sem elragadtatott. Nem szívesen veszi föl furgonjába az asszonyt, függő beszéd formájában feltételezett gondolatai csupa negativitást, kellemetlenséget hordoznak: nehogy valaki meglássa, ő csak szállított, börtönigazgatóság, parancsnok, engedély, szolgálati idő, nyújtóztatta, rácsapta. E szavak nem arra utalnak, mintha a Sinistra szabta fegyelmet, önmegtartóztatást bármilyen jelenés is meg tudná törni. És mégis: Gábirel Dunka a nőnek a hasáig ért, most kissé megszédült, hogy a köldökszaggal együtt szívta be róla az eső illatát. Az elidegenítő-elkedvetlenítő effektusok után nyomban a vágy, az elemi erejű sóvárgás poézise szabadul elő. A drámai helyzet, a szokás és eltérés, fegyelem és lázadás, redukált lét és beteljesülés feszültsége feloldásra vár. Gábriel Dunka már több lépést is tett, amit nem lett volna szabad: nem hagyta az úton a bűnelkövetőt, nem jelentette föl, ellenkezőleg, becsempészi a házába, dacolva az őt távcsövön figyelőkkel.
Ott bent aztán folytatódik a küzdelem a mitikus erejű csábítás ellen. Bodor nem hagyja magára a szövegkezdet euforikus természet-jelenés-képsorát, s a begyújtott vaskályhába dobott gyümölcsöshordó-darabok illatával az erdő után a házban, zárt térben is megteremti a természet(fölött)i atmoszférát. Ezt gazdagítja játékos-groteszk módon Dunka szertartásos beöltözése, áhítatos-ünnepi előkészülete, s az is, ahogyan Elvira próbál igazodni a törpe-lét tárgyi világához. Az írás kibontja a mesei toposz (közismert fordulat) erotikus tartalmait, az adakozó nőstény(ség) és a bátortalan férfi(asság) egymáshoz közeledésének gesztusait. Udvarias beszélgetés folyik. Arról, aminek be kéne következnie, csak utalások ,formájában esik szó, az egyezség magából a szituációból nyilvánvaló. Mindketten tudják, hogy a menekülésért Elvirának fizetnie kell. Szó szerint pőrére csupaszított üzlet ez, egyszerre kíméletlen – hiszen az asszonynak a testén kívül valóban nincs semmije -, és mégis a legmagasabb rendű humánum ígéretével teljes, hiszen a szerelmi beavatás jelentőségével – ugyancsak mindketten! – tisztában vannak. Emberalatti és/vagy emberfölötti – ez a választás adatik egy embertelen „körzetben”. A férfi gábrielsége, arkangyalsága győzedelmeskedik-e, avagy a törpesége?
Az idill amúgy is roskatag reménye, a feszültség emberfölötti feloldása semmibe vész, hamarabb, mint ahogy Dunka elballagna az őrszobára Tomoioaga ezredeshez. A törpe sajátos kijelentéssel adja a nő tudtára, hogy pontosan ismeri meghiúsult szökésének tervét: Pedig előfordulhat, egy szép napon elmegyek. Nem a messzi délre, kedves Elvira, hanem bennlakónak a sinistrai múzeumba. Ez a férfi még a holttestével sem rendelkezik szabadon, sőt, a „sinistrai természetvédelem” tö5rvényeit ismerve azt is elképzelhetőnek tartja, hogy hamarabb igényt tartanak rá, mint azt a természet intézné. Megint Bodor bravúrja: a rendellenes csontvázakat s egyáltalán a biológiai abnormitás példáit a világon mindenütt valóban gyűjtik, s nem ritkaság, hogy a „beszerzésről” előre gondoskodnak. Ám hogy az üzletet valamelyik fél siettetné, inkább csak a krimik berkeiben szokásos. Sinistrán azonban ez a kis csúsztatás, az „értem jönnek” állati félelme nem gyanús egyezséget, hanem társadalmi méretű kiszolgáltatottságot jelez. (Mint a könyv epilógusában megtudjuk, a törpe el is pusztul. Erőszakos halállal-e vagy másként – a lényeget tekintve mindegy.) Az író a törpe férfiúi, szűzi félénkségét e bejelentés után teszi egészen egyértelművé: „Gábriel Dunka megremegett, nagyot sóhajtott. Kétségkívül, a papírzsák alól az asszonyi bőr egy-egy nyugtalanító fehér foltja egészen más volt, mint a legelső látomás...”, s a nemi aktus titka, a bizonyítás, a próba elől való megfutamodás lélektani mozzanata eggyéolvad az általános szorongás képletével. Félelem és félénkség együtt – leküzdhetetlen akadály.
Gábriel Dunka följelenti Elvira Spiridont. Gyáván az emberalatti mivoltát választja. De hogy megérintette valami, arról tanúskodik spion-beszámolójának föltűnő hiányossága (ez talán a legfontosabb szövegváltoztatás a Holmi-beli közléshez képest): nem mondja ki, nem képes kimondani Elvira Spiridon nevét. Akár a tabu nevét a szorongásban élő primitív népek. Az illető, titulálja sután az asszonyt, aki megválthatta volna. Ehelyett fordítva történtek a dolgok: az asszony el nem fogadott és így értelmét vesztett áldozata süllyedt el a törpeségben.
A Sinistra körzet becketti véglényeinek panoptikumán végigtekintve a legnagyobb rejtélynek az látszik, vajon az emberi fajnak miféle mutációja bírhatja ki mindezt. Mintha az élővilágban megfigyelhető alkalmazkodóképesség a homo sapiens új változatát teremtené meg, hasonlatosan ama bogárhoz, amelyik levegő nélkül, a gázolajban is képes megmaradni. A válasz a kárhozat változatosságában, háziasításában rejlik. Sinistra ugyanis gazdag világ, s Bodor figuráinak színessége, a nyomor televényszerű működése ellenáll a pusztulásnak. Van abban valami konokság, ahogy a könyv történései a repetitív (ismétlődő variációkon alapuló) zenéhez hasonlatosan újra- és újraformálódnak. Gábriel Dunka epizódja így végződik: (...) amikor nemsokára hazatért, fészerében újra az üveglapok rideg csöndje fogadta. Az ázott bőr, haj és a titkos rések illata ajtónyitáskor kiszabadult, s a Sinistra szele örökre magával ragadta.” Az állapot, amelyet e zárlat leír, rideg és örök, a nyelv azonban, amely a titkos rések illatát ideidézi, mégiscsak jelenvalóvá teszi, amit eltűntnek nyilvánít. Megérzékíti, ami nincs (már), s ezzel azt mondja, hogy reflexióinkkal mégis mi maradunk sorsunk urai.
*
A (Gábriel Dunka neve napa) a Sinistra körzet (1992) 142-149. oldalain olvasható.
*
Bodor Ádám (1936)
A kolozsvári születésű író a rövidpróza mestere. Szűkre vett terepen a novellák, rövidtörténetek, karcolatok, prózaballadák nagy műfaji változatossága jellemzi életművét, ugyanakkor első kötete (A tanú, 1969) óta mintha következetesen egy és ugyanazon álom színhelyét s szereplőit vizsgálná, egy hideglelős álomét, amelyben a fölismerhető kelet-európai viszonyok motiválják az ember egyestemes szorongását. Történetei egy elmesélhetetlen nagy történet töredékeiként hatnak, kezdetük és végük is nyitott, titkaik feloldatlanok maradnak. Figurái ha ismerik is egymást, idegenek, ugyanakkor kedvelt alakjai, a „jövevények”, a kóborlók, a váratlanul fölbukkanó s újra eltűnő utasok, (ki)küldöttek szinte otthonosan emlékeztetnek valakikre. E figurák közössége egy hazai földön is űzötten, számkivetettséghez idomítottan élő társadalom képét nyújtja. Nyelvük (még a nevük is) a politikai, nemzetiségi torzulások alkotta sajátos jelenség, amely a tilalmak és rendelkezések fogalmi abszurditásaiból, jelentéstani lehetetlenségekből, az emberi kapcsolatok sérüléseiből jött létre, de sugározni képes valamit a személyiség megmaradt képességeiből, abból, ami az emberben csökevényes voltában is csoda.
Romániában kiadott korábbi novelláskötetei (Plusz-mínusz egy nap, 1974; Megérkezés északra, 1978; A Zangezur hegység, 1981) nyomán a nyolcvanas évek elején Magyarországon is növekvő figyelem fogadja, Budapesten is megjelenik írásainak két válogatása (Milyen is egy hágó? 1980; Az Eufrátesz Babilonnál, 1985). 1982-ben áttelepül. Éveken át érleli-formálja eddigi legjelentősebb írói vállalkozását, amely a novellák korábbi hálószerű átkötéseit határozottabban összefüggő ciklusszerkezetre váltja. Így születik a Sinistra körzet (1992), Egy regény fejezetei alcímmel, azaz hangsúlyozottan nem-regényként. A fejezetek önmagukban teljes kompozíciók, együtt pedig, egymást árnyalva, kiegészítve (vagy éppen elbizonytalanítva) egy család – és egy nagyobb közösség – sorstragédiájának epizódjaiként olvashatók.
*
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. Reményi József Tamás 152-156. old. – a Szerző írásos engedélyével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése