Tóth Árpád - a szavak szobrásza

I.
a) Tóth Árpád költészetének jellemzői
b) Az elégiák költője
II. Elégia egy rekettyebokorhoz
- versszerkezet
- szimbólumok
III. Összegzés

Tóth Árpád a Nyugat első nagy nemzedékének egyik kiemelkedő alakja, akinek líráját az impresszionista hangulat, a szomorúság, a lemondás, a panaszos-, elégikus-, rezignált hangvétele hatja át.

Pályája nem teljesedhetett ki. Ebben betegsége és szegénysége is megakadályozta. Szenvedésekkel teli sorsa határozta meg költészetének alaphangját: a bágyadt, tehetetlen lemondás, az állandó szomorúság, az emberi árvaságba való menekülés fájdalma. Verseinek leggyakoribb témája a boldogságra hiába vágyakozó ember.

A modern nyugati irodalom hatott rá elsősorban. Kiválóan fordította Verlaine-t, Baudelaire-t. Tisztelte és imádta őszinteségüket, gyengédségüket, érzékenységüket, s ez a stílus műfordító költészetében is meghatározó volt. Művészetére az impresszionizmus nyomta rá bélyegét. Verseiben ritkán fordulnak elő szimbólumuk, de annál gazdagabbak képekben, hasonlatokban, jelzőkben. Szókincsének egy része sűrűn ismétlődik. Lírája egységes, töretlen, s talán éppen ez viszi költészetébe az egyhangúságot, ez adja a Tóth Árpád-i hangulatot: a zeneiséget, a képgazdagságot, de mindez egy halk bánatot sugall. A költő verseiben mintha megadta volna magát a szomorúságnak, beletörődött volna sorsába. Vágyainak megvalósítására nem érez magában elég erőt. Ez a magányos, testileg-lelkileg egyaránt beteg költő olyan költészetet teremt, amelyre mindig a szelíd, tiszta, ünnepélyes előadásmód a jellemző. Ezt a költői kifejezésmódot az elégia műfajában tudta a legérzékletesebben kifejezni.

Az elégia a líra műfajának már az ókor óta ismert műneme: a szomorúság emelkedett hangú kifejezése, a bánat kötészete. Tóth Árpád így vált a 20. század legnagyobb magyar elégiaköltőjévé. A szomorúság olyan egyértelműen jelenik meg költészete nagyobbik részében, mint keveseknél. Ez a bánat azonban zeneien zengő, gondosan csiszolt formában nyer megfogalmazást.

A 20. század történelmi és társadalmi megrázkódtatásai vezetnek az elégiák megszületéséhez. Tóth Árpád egyik legmegrendítőbb verse, az Elégia egy rekettyebokorhoz – amit 1917-ben írt – már címében megjelöli műfaját, ás a korszak sajátos közösségi problémáját. A századunk hajnalán bekövetkezett világégés, az első világháború vérzivatarában keletkezett csöndes, békevágyó és egyben kiábrándító vers. Az emberiség értelmetlennek és végtelennek tűnő önpusztítására reagál vele a költő.

Az elégia képvilága és a hajó-motívum, még a 19. századi modern francia lírát idézi, de mondanivalója, világláttatása már aktuális. A csöndes, humánus, alapvetően elégikus beállítottságú lírikus, aki a természet ringató harmóniájába menekül a csatazaj elől, még itt sem talál nyugodalmat, és az egyetemes békét csak az emberiség végső kipusztulása után tudja elképzelni.

Az „ember-utáni csend” boldog remegésében következhet be az idill, amikor végre „kileng a boldog lébe a hószín szárnyu Béke”. A vers szervezőeleme az értékszembesítés, hiszen a költő a megingathatatlan, örök természeti harmóniát ütközteti a kiúttalan, vértengerbe fúló, a végső pusztulás felé rohanó emberi sorssal, sorsokkal. A megváltoztathatatlan vég érzete és az abba való lemondó beletörődés adja az esztétikai hatásában egyik legtökéletesebb magyar elégia sajátos, katartikus hatását.

Tóth Árpád verse Petőfi Szeptember végén című költeménye mellett a magyar líra leghíresebb elégiája. A vers homogén képi világát a hajókép adja. Az eszmélkedés folyamatát a rekettyebokor hajó alakú virágának látványa indítja el. Innen vált át az ember sorsára, ahol a környezetnek kiszolgáltatott egyéni sorsot jelképezi.

A vers egyetlen alapképre épül. A rekettyevirág olyan, mint egy kis hajó. Ebből az apró hasonlatból fejlődik ki az emberiség új özönvizének látomása, az emberhajók katasztrófája, a hajókép millió változata.

Az első három versszakban csak a virág a hajó. A változás a negyedik versszakban áll be: „Én is hajó vagyok” – mondja a költő. És ezzel belépünk a vers második részébe, a látomásba, a vízióba. A megtalált képazonosság megrendítő részletképeket ránt magához. „Én is hajó vagyok, de melynek minden ízét / A kínok vasszöge szorítja össze testté - / Bár fájó szögeit már a létentúli lét / Titkos mágneshegyének szelíd deleje vonzza –„. Innen emelkedik az egész emberiség fölé: „És hát a többiek?” „Ők is hajók.” Mindenki másféle hajó, de a víz, ami sodorja őket, ugyanaz: „E hányódó, törött vagy undok, kapzsi bárkák, / Kiket komisz vitorlák vagy bús vértengerek / Rettentő sodra visz: kalózok s könnyes árvák, - / Ó, a vér s önny modern özönvizébe vetve / Mily szörnyű sors a sok szegény emberhajóé: / Tán mind elpusztulunk, s nincs, nincs közöttünk egy se, / Kis boldog Ararát várhatna, tiszta Nóé.”

S e zárórésszel, az ember-utáni csend, az ember-utáni béke ígéretével eljutottunk a vers alapparadoxonához. Mert mi is a vers üzenete? A költő azt állítja, hogy csak az emberiség kipusztulása után lesz béke a világon. Mi ezt gyönyörűnek találjuk. Miért? A művészet ősi paradoxona ez, az arisztotelészi tragédiaelemzések óta próbáljuk megfejteni a leírt fájdalom, a szóba rögzített reménytelenség érthetetlenül felemelő, életerősítő hatását.

A vers egy logikai-gondolati összefüggésrendre épül. A hajó-kép először a természetben, a rekettye virágaiban jelenik meg, s aztán hajónak bizonyul az ember, hajóútnak az emberi sors. Az előbbi egy köznyelvi-botanikai képszerű megnevezést varázsol vissza költőivé, az utóbbi egy megkopott költői képet kelt új életre, azzal is, hogy a természeti képpel párhuzamosan, de azzal ellentétes hangulatisággal jeleníti meg.

A virág és az ember létét egyaránt fenyegetik veszélyek. Míg a természeti veszedelmek elmúlnak, kiheverhetők, a társadalmiak tragédiákhoz vezethetnek, amelyekben nemcsak az egyes ember, az egész emberiség is elpusztulhat. Ezzel a kétségbeesett gondolattal zárul az elégia. A háborúk gyötörte földgolyón csak az emberiség pusztulása után, az ember utáni csendben jelenhet meg „a hószín szárnyú Béke.”

A záró rész komor pesszimizmusa az emberiség apokaliptikus pusztulásától, az „ember utáni csendtől” reméli csak a béke vágyott megvalósulását. Az utolsó szakasz ünnepélyes, himnikusan emelkedett hangneme az immár ember nélküli, a kínoktól megszabadult ősanyag boldog, pihenő nyugalmát zengi. Tóth Árpád keserű megállapítása – az emberi faj még a természetnek, az ősanyagnak is ártalmára van – ismerős Vörösmarty verseiből.

A vers keresztrímes, jambikus. Az emelkedő és ereszkedő sorvégek váltakozása jellemző rá. A hosszú sorokat nyolcsoros versszakokba rendezte a költő, s ez egy sajátos, lépésről lépésre építkező alkotásmódot mutat. Apró képeket alkalmaz, amelyek egy-egy versszaknyi terjedelműek.

Tóth Árpád bátran tör pálcát az igazságtalan háború felett. Ez a nagy vers a teljes kiábrándulás halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló béke reménytelenségével tiltakozik a háborús vérontás ellen.

Fájdalmasan szép és igaz vers ez. Egy nyári képből kiindulva a költő nehéz szívvel gondolkodik el az őt körülvevő természeti és emberi világról. Az ellentétet fokozatosan élezi, a mondanivalót fokozatosan bontja ki. A végkicsengése drámai, mégis jó lenne, ha mai világunkban is elgondolkodnánk azon, ha jót nem tudunk tenni a földön, akkor inkább ne tegyünk semmit.

(Forrás: Házi dolgozatok könyve 2. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit – 117-119. o. -ITEM Könyvkiadó)