1908
korszakos jelentőségű évszám a magyar irodalomban. Ebben az évben jelent meg a
Nyugat első száma. Lényegét tekintve először fordult elő, hogy egy folyóirat
képes volt maga köré gyűjteni a legkitűnőbb írókat, költőket, esztétákat.
Évtizedeken át orientálta az olvasói ízlést, s ez az értékorientáció alapvető
vonásaiban befolyásolta a magyar irodalom fejlődési irányát is.
Móricz
Zsigmond pályáján szintén nevezetes esztendő az 1908-as. Ekkor jelenik meg és
vált ki osztatlan elismerést a Hét
krajcár. Végre túljut az önálló hangkeresés gyötrelmes keserű esztendein, a
kudarcokon, a kétségeken. De mekkora árat fizet érte!
“Milyen
mélyre kellett zuhannom - írja Móricz -, hogy magamra leljek! Második kisfiam
koporsója mellett írtam az első elbeszélésemet, amely meghozta az első tiszta
hangot: a Hét krajcár volt ez... Az elbeszélés meséje, hogy egy anya egész
délután keres a lakásban hét krajcárt egy darab szappanra, s mikor hat megvan,
jön egy koldus... és az ad hetediket hozzá... Ott, az életnyomorúságnak olyan
mélységében jártam, hogy elszakadt a fonál, mely a közrend köldökéhez fűzött:
elfogadtam a koldustól az alamizsnát, mert a koldus végre nem koldus volt,
hanem ember... Embertárs... Ugyanaz, aki én... csak erősebb, mert fent van: él...”
A
Hét krajcár után egymást követik a
jó elbeszélések. (Judith és Eszter,
Csipkés Komárominé, A százszínselyem keszkenő, Tragédia) A korai írásokban
még elég gyakran kísértenek a Jókai- és Mikszáth-hagyományok. Ha észre is veszi
Móricz a parasztság sorsát meghatározó ellen-téteket, és megismerkedik a
valóságfeltárás új módszereivel, tanulmányozza a naturalizmus elméletét és
gyakorlatát, s lázadó indulatú paraszthősei korán megjelennek elbeszéléseiben,
mégis torznak és egyoldalúnak érzi (személyes tapasztalatai ellenére is) a
magyar paraszti sors végletesen keserű ábrázolását. Úgy véli, hogy a nyomor ellenére,
a szociális kiszolgáltatottság közepette is kell örülnie a parasztságnak, kell,
hogy vidámságban, örömben is legyen része. Ez az egyik magyarázata annak, hogy
az 1908-1909-ben született novellákban gyakoriak az idillek a komor társadalmi
tapasztalatok ellenére. (Hímes tojások,
Virrad, A kokas, Csitt-csatt)
Köztudomású,
hogy Móricz gimnazista korában kezdte olvasni Taine-t, megismerkedett a
miliő-elmélettel, s ekkor fordult a Dreyfus-per nyomán Zola felé is. Ismerte a
nyugat-európai naturalizmus eredményeit, s figyelemmel kísérte a hazai
kezdeményezéseket is.
Nem
lehet itt feladatunk, hogy bemutassuk a magyar naturalizmus fejlődését, annyit
mégis meg kell jegyeznünk, hogy a naturalizmus jelentkezése a magyar
irodalomban jóval a francia-országi virágzás után következik be. Sokféle oka
van ennek. Magyarázza a késést Magyar-ország társadalmi-gazdasági állapota, a
közízlés fejletlensége, az érzékenység hiánya. A “boldog békeidők” hangulatában
jó ideig megfeledkezett irodalmi-művészi tudatunk a magyar valóság
bemutatásáról. Nem alakult ki a magyar irodalomban a naturalizmus elmélete sem.
Éppen ezért az első naturalista írások - Bródy, Petelei, Thury Zoltán, Kóbor
Tamás művei - főleg a különöshöz, és nem az általánoshoz vonzódnak. Azt keresik
a magyar valóságban, ami szokatlan, megdöbbentő, ami igazolhatja,
illusztrálhatja a francia elméletíróknak a társadalomról, az emberről
megfogalmazott megállapításait.
Móricz
pályáján A százszínselyem keszkenőben,
a Csipkés Komárominéban, a Tragédiában, a Sáraranyban találkozunk először a naturalizmus néhány vonásával.
Az “éhező és lázadó” faluvég megjelenése, a visszaszorított ösztönök elemi
kitörése, az önpusztító erotika lobogása néhány korai alkotás jellemzője.
Móricznak
a naturalizmussal való megismerkedése egy ideig nem érzékelhető a művekben.
Valamiféle művészi ösztönösség megakadályozza a naturalista módszerek közvetlen
alkalmazását. Ennek köszönhető, hogy felfogásában letisztul a naturalizmus
elmélete. “Móricz világában - írja Czine Mihály - nincs biológiai végzet, nincs
átöröklés, az idejétmúlt társadalmi viszonyok emésztik fel az embereket, vagy
saját maguk segítik tönkretenni az életüket... Móricz túllép a naturalizmus
társadalmi determinizmusán is, vagy legalábbis túl akar lépni. Hiába adja már
első hőse szájába a naturalista reménytelenség igéit, kedvelt hőseivel mindig
és újra megkísérli a lehetetlent, mert mégsem tudja véglegesnek, befejezettnek
elfogadni az ember eltaposottságát. A kortárs naturalisták inkább csak
szenvedőket rajzoltak, ő lázadó hősöket is.”
Móricz
még akkor sem vált a naturalizmus követőjévé, amikor az írói látásmód és
ábrázolási készség első elemei kialakultak nála. Sokat tanult ugyan Zolától és
a naturalizmus magyar képviselőitől: Bródytól, Peteleitől, Thury Zoltántól, de
tehetsége szuverén módon dolgozta fel az ismereteket. Elsősorban arra
figyelmeztették, hogy a társadalmi környezet megismerése nélkül, az ember
cselekedetei meghatározó tényezőinek a feltárása nélkül nincs igazi realizmus.
Amit
Zola a kísérleti regényről szólva megfogalmazott, arra figyelmezteti Móriczot,
hogy az irodalomban is törekedni kell a valóság pontosabb megismerésére, hogy a
mesét, a kitalálást fel kell váltania az életnek.
A
Hét krajcár című kötet nem mindegyik novellájára igaz a fenti megállapítás. Az
elbeszélések egy része még a népies előadásmód és Mikszáth Kálmán látásmódjának
a terméke. Erősebb ezekben az írásokban az anekdotázó hajlam, a mesélés önfeledt
öröme, mint a komor társadalmi valóság hatása. A csattanóra kihegyezett
történetek fehér asztal melletti elmesélésre valók, s a Hét krajcár, vagy a Tragédia
is megőrzi a novellalezárásnak ezt a módját, még ha nem is a derű ragyogásával,
vagy a megbocsátó nevetés hangjaival. De hogy a naturalizmusból “csak azt
fogadja el, ami látásmódban, érzésben, témában pluszt jelent a klasszikus
magyar és európai hagyományokhoz képest: a kemény látást, a szociális érzést és
tematikát, a szigorú társadalomkritikát s az ösztönök rajzát” (A magyar
irodalom története V.) éppen a két elbeszélés igazolhatja.
A
Tragédia Kis Jánosa tudatilag is
elnyomorított ember. Eltorzult személyiségét jelzi az evés biológiai
funkciójának eltúlzása. Kis Jánosnak és Gogol a Köpönyeg Akakij Akakijevicsének
nagyon sok közös vonása van. A kisszerű életcél (ott a köpeny elkészíttetése,
itt az evés) és a nagy emberi erőfeszítés tragikus-komikus ellentéte adja az
elbeszélés gondolatrendszerének egyik rétegét:
“Megszűnt
körülötte a világ. Nem látta a nagy búzatáblát, se a körülötte dolgozó
embereket, nem ismert senkit, semmit, nem volt múltja, jövője, egész valója az
egyetlen nagy akarattá keményedett. Úgy ment eléje, mint valami léten felüli
feladatnak. S érezte, hogy az egész belseje, gyomra átalakult, s hihetetlen
munkára képes. Amint szikrázó szemével belenézett a világba, képes lett volna
vállalkozni arra, hogy a kévéket úgy eregesse le magába, mint cséplő-gépnél az
etető a dobba.”
Kis
János társadalmi-emberi kiszolgáltatottságának a mértéke olyan, hogy tovább már
nem fokozható. Mivel ő maga nem képes változtatni a helyzetén, sorsát csak
kívülről lehet megváltoztatni.
De
hát ki ez a Kis János, akibe minduntalan belebotlik az ember, ha ezzel a
korszakkal alaposabban foglalkozik? Móricz a következőképpen jellemzi:
“Se
nem erős, se nem gyenge, nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett
volna ami feltűnt vón rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt meg egy
orra. Bajusza is volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt,
este lefeküdt; mikor eljött az ideje, megházasodott. Akkor lakott utoljára jól,
beteg is lett tőle. Katona nem volt, a faluból tízszer se volt kinn, akkor is
csak a vásáron. Nevetni csak egyszer nevetett életében jóízűen, amikor az apja
le akarta őt ütni, amiért megette az egész tál galuskát, s amint feléje
sújtott, a saját ütésétől megtántorodott, felbukott, s falba vágta a fejét.
Bele is halt.”
Figyelemre
méltó a hiányzó vonásokkal való jellemzés. Kis János egyéniségében éppen az a
fontos, ami hiányzik belőle! Móricz szándékosan így jellemzi átlagos voltát,
tipikusságát. Jóllehet Kis János olyan, mint a többi, mégis számos vonásban
különbözik is a társaitól.
Egyaránt
vonatkozik ez a megállapítás személyiségére, viselkedésére, értékelő tudatára,
cselekvésére, a környezettel való kapcsolattartására. Az aratási szünetben az
emberek izegtek-mozogtak, karjukat mozgatták, szájukat jártatták, csipkedték
egymást szóval és kézzel, Kis János lusta volt a keresztig menni, s ott helyben
dűlt el a tarlón. A vacsorára való meghíváskor a többiek ujjongtak,
éljeneztek, ő hallgatott. A lakodalomban mindenki vidám volt, nevetett,
habzsolt, Kis János összecsikorította a fogát.
Teljesen
elkülönül társaitól, a fián kívül senki sem kerül közvetlenül mellé. Van ebben
a félre-húzódásban valamiféle konok dac, szembenállás s tehetetlen düh, a
“csakazértis” önpusztító magatartása. Ezt a különállást jól érzékelteti az
elbeszélés filmszerű kezdete. A nagy sárga mező totálképe után a kistotál Kis
Jánost mutatja. A szeplős, málészájú mezei munkáson hosszasan elidőz az író
tekintete, mert árulkodó az arca, kifejezőek a mozdulatai. Lomha a pillantása,
passzív a magatartása. A fiával nem törődik, nem szól hozzá, láthatóan
hiányzanak belőle az érzelmi kötődés kifejezésének a formái.
A
filmszerűséget említettük az előbb. Érdekes a tér váltogatása az elbeszélésben.
Az indító totál kép kivételével közeli, kistotál képeket látunk. Egy alkalommal
- a második rész közepén - ismét a mezőt látjuk, de szűkebb horizonttal.
Voltaképpen egyre szűkül a tér: a nagy sárga mező → Kis János
→ szobabelső → a szűk
horizontú mező → a lakodalmi udvar → egy zug.
Ezzel
a módszerrel is arra kényszeríti az olvasót Móricz, hogy Kis Jánosra figyeljen.
A tér zsugorítása mintegy kimetszi hősünket a környezetéből. Az elbeszélés
tetőpontján már csak őt látjuk, csak rá figyelünk. Halála után újból szétugrik
a tér, s lényegében visszatérünk a kezdeti képhez.
A
Tragédia a móriczi dramaturgia
sajátosságainak megfelelően az összeütközés előtti pillanatot mutatja be. Kis
János első megjelenésekor érzünk magatartásában valamilyen feszültséget.
Mogorvasága, kedvetlensége, tehetetlen káromkodása mögött sötét indulatok
fészkelődnek. Érezzük, hogy abban a mozdulatban, amikor megvetően és dühösen
belerúg az edénybe, a visszaszorított belső feszültség ereje mutatkozik meg.
A
hangos szó hiánya Kis János lázadásának ösztönös jellegére utal, arra, hogy
szembenállásának tudata nem fogalmazódik meg benne. Érzékeli nyomorúságos
sorsát, de lázadó indulata Sarudy ellen irányul, mert nincs tudatában helyzete
társadalmi meghatározottságának. Kis János gondolta magában, ismételgette
magában, de egyetlen szó sem hagyja el a száját. Még a tragikus élet-halál
pillanatban is néma marad: “Azzal a szenvedély részegségével mondja el magában:
- Dögölj meg, kutya.” Jellemző, hogy mindössze két “hangos” beszéd van a
novellában. Először a munkavezető szólítja dologra a munkásokat, majd Sarudy
jelenti be a napszámosoknak:
“- Emberek, asszonyok, hónap este mindenki
elgyühet (nem meghív, csak megenged!) a jányom lakodalmára. Annyit ehettek,
amennyi belétek fér.”
A
korai Móricz-elbeszélések egyik gyakran megjelenő sajátossága: a drámaiság. Nem
első-sorban a szerkezetben, a jellemekben, a cselekményben, inkább a téma
megközelítésében, az írói látásmódban, a felfogásban van jelen a drámai izzás.
“Ez a látás teremti - írja Czine Mihály - a jellegzetesen móriczi hősöket: a
heroikus indulatú embereket, a vergődő lelkeket, akik a szabadulás és új élet
teremtésének vágyával küzdenek életük kiteljesedéséért.”
A
Tragédiában a drámaiság nemcsak a
történésben, az emberi sors tragikus ábrázolásában, az életút
reménytelenségének, embertelenségének a felmutatásában nyilvánul meg, hanem a
novella struktúrájában is. A “felvonásokra”, “jelenetekre” tagolható írás egyes
szerkezeti elemei jól elkülöníthető módon tartalmazzák a továbblépéshez
szükséges feszültségeket. Különösen a tetőpont előtti jelenetben - a lakodalmi
vacsora - bánik jól Móricz a megoldás késleltetésének módszerével. Kis János
egész napos készülődése az evésre már a levesnél kudarcot vall. A bekövetkező
tragédia innen indul: “Sápadtság futotta el az arcát. Megérezte, hogy roppant
feladatot vállalt magára. Megérezte emberi kicsinységét. Mint valami szél
suhant át agyán a gondolat, hogy nem fogja megbírni, amit vállalt.”
Az
ízes, tejfölös, töpörtős, kövér túrós csusza továbbviszi, növeli a
feszültséget. A tehetetlenségére, az életének értelmetlenségére rádöbbenő Kis
János - látva a többiek természetes jókedvét - csakazértis meg akarja mutatni:
megbirkózik önmagával. A lencse orjával már jelentéktelen fogásnak tűnik, de az
iránta tanúsított részvéttelenség akkor válik érthetővé, ha a következő ételre
gondolunk. A töltött káposzta Kis János álmainak, vágyainak a csúcsa, életének
értelme, igazolása. Most akar győzni, pedig lehetetlen már a küzdelem: szemére
fátyol szállott. A drámaian felgyorsuló pillanatok éppen azt az életcéllá
torzult szándékot teszik nevetségessé, amelyet Kis János az elbeszélés elején
megfogalmazott: kieszi a vén Sarudyt a vagyonából. Mégsem hangzik fel a
nevetés, még a lakodalom hangjai sem szűrődnek ide. A cseléddé silányított Kis
János hangtalanul vergődik, konok keserűséggel dobja el magától az életet,
ahogy korábban a drótozott mázas ételhordó edényt rúgta el, szegénységének,
kiszolgáltatottságának a jelképét.
Kis
Jánost tragikus kisszerűsége egész életén végigkíséri. Fiatalságának szürke,
eseménytelen éveit felnőttkorának monoton unalma váltotta fel. Ahogy Móricz
írja: láthatatlan ember volt, akit senki se lát meg. Érthető, ha olykor feltámadó
figyelme olyan dolgok felé fordult, amelyek elütöttek, változást ígértek a
reménytelenül ismétlődő mozzanatok világában. Ezért került gondolkodásának
középpontjába az evés: Még ez az egy érdekelte: az evés.
Érdemes
lenne megvizsgálni, milyen jelentőséget tulajdonít Móricz az evésnek? Hogyan
tárul ki, vagy éppen csukódik össze az ember egyénisége evés közben? Az írót
különösen érdekli ez a téma. Elég, ha csak néhány írására utalunk: Tragédia,
Ebéd, Barbárok, Egyszer jóllakni. Kis János evésre készülődésének és
étkezésének a leírása stilisztikai bravúr is. Sokféle árnya¬lattal találkozunk,
a megnyalta a szájától egészen a habzsolásig. Az esküvői vacsora kezdetén:
“Falnak veti a hátát, s akkor hadd jöjjön az ellenség.” A húsleves evésekor még
nyugodtan, komolyan kezdett munkához, majd az első kétségbeesett megdöbbenés
után nekidőlt újra a csatának. A hagyományos módon elkészített túrós csuszát
beraktározta, majd a töltött káposzta töltelékei közé rakott “szívós, fövetlen,
rágatlan” húsdarabot le akarta gyűrni.
Kis
János a gyomrán keresztül értékeli a világot, életének minden jelentős emléke,
eseménye valamilyen kapcsolatban van az evéssel. Jellemző, hogy a gondolkodást
feltételező tudást nem ismeri. A tud ige háromszor fordul elő az elbeszélésben.
Amikor álmából ébred a mezőn, tehetetlen haragjában törni-zúzni tudna, majd a
vacsora előtti éjszakán nem tud aludni. Ezek a jelentések távol esnek az ige
alapjelentésétől. A lakodalmi vacsora második fogása után, amikor a kudarc
biztos tudatában végtelen fájdalommal szétnéz maga körül Kis János már tudta,
hogy vége. Ma már evett annyit, mint egész életében egy ülésre szokott. De késő
már a felismerés! Visszavonhatatlanul fut megsemmisülése felé az élet.
Ha
Kis János keveset tud magáról, a környezetéről, annál többet érez. Igaz, ezek
az érzések az evéssel kapcsolatosak: Éhesnek érezte magát; tisztán érezte, hogy
igen nehéz a melle, érezte, hogy egész belseje, gyomra átalakult, s hihetetlen
munkára képes; úgy érezte, jól van lakva. Az idézett részletek is igazolhatják,
hogy Kis János miért nem jut el konfliktusa helyes fel-ismeréséig. Bizonytalan
sejtései, megérzései vannak helyzetéről, önmagáról. Ezek az érzések nem válnak
tudatosakká, éppen azért, mert a világot csak empirikus valóságában érzékeli.
Primitívségét Móricz néhány sztereotip gesztus ismétlésével is jelzi:
“Felemelte a hüvelykujját: Lesz húsleves. Jó sárga, zsíros tyúkhúsleves. Az jó
lesz. Abból megeszek egy tállal.” Éjszaka nem tud aludni: “Kinyújtotta a
hüvelykujját: Először lesz tyúkhúsleves... Ebből megeszek egy dézsával.”
Az
elbeszélés stílusa a nyelvi eszközök sajátos rendszerbe állításával ugyanezt a
gondolatot fejezi ki. Móricz számára a szabad függő beszéd alkalmazása kettős
eredménnyel jár. Egyrészt lehetővé teszi, hogy főhősei (így Kis János is) szabadon
megnyilatkozhassanak, feltárhassák saját belső világukat, másfelől az író is
jelen van a szereplők bemutatásakor, s ha a szükség úgy kívánja, kommentálja az
eseményeket.
A
lakodalomra való készülődés csúcspontján Móricz kívülállóként mondja el Kis
János eddigi életét, de úgy, hogy Kis János gondolatai állandóan beágyazódnak
az írói közlésbe: Egész nap rosszkedvű volt. Észre se vette senki. Kis János
amolyan láthatatlan ember volt, akit senki sem lát meg. Így élte le az egész
életét, sohase volt egy percig sem érdekes ember. Se nem erős, se nem gyenge,
nem kicsi, nem nagy; nem sánta, nem begyes; mi lett volna, ami feltűnt vón
rajta. Olyan volt, mint egy ember; két szeme volt meg egy orra. Bajusza is
volt. És sohasem jutott eszébe semmi. Ha reggel volt, felkelt, este lefeküdt;
amikor eljött az ideje, meg¬házasodott. Az idézet rövid mondatai szinte
felszakadnak a közlőből.
Kis
Jánosnak egész életében sohasem jutott eszébe semmi, ezért használ főleg
tőmondatokat. A nyelvi tömörség más esetben egyedüli eszköz a figura
jellemzésére. Az elbeszélés egyik legjobban megrajzolt szereplője Kis János
fia. A kisfiú szívbemarkolóan tragikus sorsa, magányossága, örömtelen
gyermekkora, amint szótlanul elindul fődi mogyorót keresni, előrevetíti a
következő nemzedék nélkülözésekkel teli, mosolytalan évtizedeit.
Móriczot
élénken foglalkoztatja a szegényparasztok, a nincstelen zsellérek sorsa. Éppen
az elbeszélés születésének idején indul meg a nagy paraszti tömegek kiáramlása
Amerikába. A “kitántorgó” szegényparasztok a jobb élet reményében felcserélik
hazájukat. Kis János ön-pusztító tehetetlenségében is az a céltalanság tör a
felszínre, amely a paraszti tömegek jellemzője volt ekkoriban.
“Értelmetlenségében tragikus halála bár szándékolatlanul, de élesen fejezi ki
az agrárproletariátus magárahagyottságát, vezetetlenségét ebben a korszakban,
azt, hogy lázadó indulatai a semmibe vesznek, mert irányítatlanul maradnak” -
írja Nagy Péter.
Móricz
évtizedekkel később ezért fordul vissza Kis János sorsához. 1933-ban, a
világgazdasági válság utolsó esztendejében még egyszer megfogalmazza véleményét
erről a kisparaszti életútról. Az Egyszer
jóllakni szemléleti horizontja persze sokkal tágasabb a Tragédiáénál.
Magába sűríti mindazokat a társadalmi-politikai tapasztalatokat, művészi
eredményeket, amelyekkel Móricz az évtizedek alatt gazdagodott. A végtelen sík
föld nem a kulák Sarudy birtoka, de nem is a grófé, nem más az, mint a feudális
maradványokkal terhes Magyarország. Kis János lázadása sem azonos korai
elődjéével, a csendőrbe mártott kés jelképes értelmű: az embert, Kis Jánost,
elnyomorító, szolgává süllyesztő erőszaknak, hatalomnak szól.
Nem
hiányzik ebből az elbeszélésből sem a vacsora. De amíg a Tragédiában Kis János életének értelmévé válik, addig az Egyszer jóllakniban alig több
önmagánál. A fiatal gróf így akarja megszerezni magának Évát, Kis János vonzó
feleségét. Kis Jánost is inkább csak elhatározása palástolására használja fel.
Móricz másképpen látja tehát a kisjánosi sorsot, nem annyira reménytelennek,
nem annyira végzetesen szükségszerűnek. Van kiút a kisparaszti nyomorúságból: a
hatalommal való szembenállás útja.
Nagy
István Attila író, költő, irodalomtörténész:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése