Vasy Géza: Berzsenyi Dániel (1776-1836)

Életének hatvan éve alatt a magyar társadalom rendkívüli változásokat ért meg, és bár az életforma külső szintjén ezt nem sok minden mutatta, Berzsenyi Dániel e változások legnagyobb művészi kifejezőjévé lett. A gazdálkodási erényeire büszke birtokos nemesről csak jó sokára, részben pedig véletlenül derült ki a legszűkebb köréhez tartozó Kis János számára, hogy verseket is ír. E felfedezéstől újabb öt év telik el, míg kéziratos kötetét elküldi költő barátjának, az meg Kazinczynak, és még újabb öt év, mire ez a kötet 1813-ban meg is jelenik. Igaz, ekkor nagy sikert arat, 1816-ban már a második kiadásra is sor kerül. Köztudomású viszont, hogy Kölcsey Ferenc szigorú bírálta szinte beteggé teszi a költőt, aki ettől kezdve alig ír verset, esztétikai tanulmányokat folytat. Másrészt országosan elismertté válik, 1830-ban az Akadémiának is tagja lesz. Széchenyi István rendszeresen hivatkozik rá írásaiban, A magyarokhoz írott ódát le is fordítja felesége számára

A múlt századi utókor többnyire a kissé poros klasszicista költőt látta benne, majd csak e század elejének írói fedezik fel igazán Berzsenyi nagyszerűségét és modernségét. Mindemögött – Petőfiék irányzatának elsöprő sikere mellett – az lehetett, hogy Berzsenyi egy tipikusan átmeneti kor alkotója, a határhelyzetek tökéletes érzékeltetője és kifejezése. A tudást és a haladáseszményt szinte abszolutizáló 19. század pedig nem kívánt kellő mértékben szembenézni a kételyekkel. Csak az 1910-es évek ismét felbolyduló Európája teszi elődeinket igazán fogékonnyá arra a Berzsenyi-költészetre, amelyben nemcsak a klasszicizmus és romantika ütközése meg egyidejűsége mutatkozik nagy erővel, hanem a nemesé és polgáré is, a feudális szemléleté és felvilágosodottságé is. Ugyanígy kerül szembe az antik minták követése és a kortárs irodalom újító ágának – Rousseau-nak, Schillernek és másoknak – szemléleti, formai elfogadása, majd a kiegyensúlyozottság, a  megelégedettség normájának hirdetése s a belső bizonytalanság, a riadtság palástolni sem akart ténye, továbbá az óda és az elégia műfajának, hangnemének alkalmazása, nem utolsó sorban pedig a gazdálkodó nemes és a művész sorsképlete.

Az ellentétek keresztezési pontjáról az idő árjára lehetett rálátni, ha kellően érzékeny volt a szemlélő. A kornak s a bontakozó romantikának elementáris élménye a történetiség és vele összefüggésben az idő felfedezése: Csokonai Vitéz Mihály mellett ennek legszebb művészi kifejeződését Berzsenyi Dániel költészetében lelhetjük fel. Jelentős alkotásai között szinte egyetlen sincsen, amelyben ne szembesítené a történeti és/vagy személyes idő különböző szakaszait, síkjait. Sokakat félrevezetett, hogy eközben rendre antik mintákra hivatkozott, és antik versritmusokat alkalmazott. Mert igaz ugyan, hogy a magyar „deákos” iskolának minden kezdeményezése és részeredménye az ő lírájában nyeri el valódi értelmét, s ő teszi megfellebbezhetetlenül magyarrá az időmértékes ritmusokat, de igaz az is, hogy pályája során előre is néz, és már a romantika szemléletét előlegző alkotásokat hoz létre. Csokonainál és nála válik a költészet egzisztenciális üggyé – nem abban az értelemben, hogy a költészet szent hivatásának áldozza életét, hanem abban, hogy a személyiség egzisztenciális megérintettségét ragadja meg. Ezért láthatjuk őt ma is modern költőnek.

A személyiség gondjainak egzisztenciális síkján az életrajz közvetlen tényei szinte másodlagosak. Berzsenyi mindig a maga érzelmi és szellemi életrajzát írta versbe. Így nem csupán műveinek keletkezési időpontjáról tudunk keveset, de életrajzáról is, és amit tudunk, azt is inkább leveleiből. Az sem több valószínűsíthető feltételezésnél, hogy a verseiben fellelhető sok női név alighanem csak egynéhány valódi személyt rejt. Az viszont bizonyos, hogy a Somogy megyei Niklát (1804-től haláláig lakhelyét) a száműzetés földjének érezte, s visszavágyott szülőföldjére, Vas megyébe. Mégis Niklán vált nagy költővé: a személyiség nyomasztó gondjaiból egyetemes szintű költészet keletkezett.

BUCSUZÁS KEMENES-ALJÁTÓL

Messze setétedik már a Ság teteje,

Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,

     Szülőföldem, képedet:

Megállok még egyszer, s reád visszanézek.

Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!

     Vegyétek bús könnyemet.

Ti láttátok az én bölcsőmnek ringását

S ácsorgó* ajakam első mosolygását

     Szülém forró kebelén;

Ti láttátok a víg gyermek játékait,

A serdülő ifjú örömit, gondjait,

     Éltem vidám reggelén.

Mélyen illetődve búcsúzom tőletek;

Elmégyek: de szívem ott marad véletek

     A szerelem láncain.

Hímezze bár útam thessali* virulmány,

Koszorúzza fejem legdicsőbb ragyogvány

     A szerencse karjain;

Bánatos érzéssel nézek vissza rátok,

Ti szelíd szerelmek s vidám nyájasságok

     Örömmel tölt órái!

Nem ád vissza nékem már semmi titeket!

Evezzem bár körül a mély tengereket,

     Mint Magellán gályái.

Oh, gyakran a szívnek édes ösztöneit

S tárgyaihoz vonzó rózsaköteleit

     Egy tündér kép elvágja!

A szilaj vágyások gigászi harcait,

E bujdosó csillag ezer orkánjait

     Bévont szemünk nem látja.

Hív szívünk csendesebb intésit nem halljuk,

Az előttünk nyíló rózsát letapodjuk,

     Messzebb járnak szemeink;

Bámulva kergetjük álmunk tarka képét,

Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét,

     S későn hullnak könnyeink.

(1804)

*) ácsorgó: valami után kívánkozik, vágyakozik
*) Thesszália: termékeny síkság Hellász északi részén

A Kis Jánoshoz 1808-ban elküldött kötetkéziratban szereplő művek közül a Bucsuzás Kemenes-Aljától életrajzi hátterét ismerjük a legjobban, s ugyanakkor az egész életműben ez tartalmazza a legtöbb életrajzi adalékot. Berzsenyi 1799-es házasságkötése után Sömjénbe költözik, s anyai örökségén gazdálkodik. Házassága másod-unokatestvérével, Dukai Takács Zsuzsannával részben érdekből történhetett: apjának felügyeletétől is meg kívánt szabadulni, s az asszonynak is volt sömjéni birtoka. Sömjén ugyanúgy Kemenesalján található, mint a szülőfalu, Hetye, csak innen észak helyett délnek látható az ugyancsak néhány kilométerre magasodó Ság. Ettől a szülőföldtől búcsúzik el végleg 1804-nek feltehetően őszi hónapjaiban a költő. Hosszas előkészületek után: már 1803-ban örökös csereszerződést köt egyik rokonával, s így szerzi meg a niklai birtokot. A költözés okait illetően feltételezésekre vagyunk utalva. Szerepet játszhattak gazdasági megfontolások, egy igen valószínű titkos szerelmi kapcsolat lelepleződésének veszélyes 1803-tól költővolta kiderülésének vegyes visszhangja is. Mint előbb apjától, most talán a Dukai Takács családtól szeretett volna megszabadulni. Ez sikerült is, de minő áron! Nikla évek során a száműzetés színhelye lett, s a költő megkapta a „niklai remete” minősítést.

E versben, amely nyilván már Niklán keletkezett, és feltehetően szintén hosszasan csiszolódott ismertté válásáig, Nikláról még szó sincs. És arról sincs, hogy miféle balsors vár a búcsúzó személyre. Mégis, a vers olvasatához kitörölhetetlenül hozzátartozik a még bele nem foglalt személyiségtörténet, már csak azért is okkal, mert maga a mű utal arra a lehetőségre, amely végül bekövetkezett. Nem életrajziasan, hanem a sorsképlet felvillantásával. De itt még nem a jövő fáj igazán a költőnek, hanem az elszakadás véglegessége és végzetessége.

A mű tájversként indul, konkrétat és általánost szerencsésen vegyítve. A korábbi költészet allegorikus és sematizált tájai után a felvilágosodás alkotói fedezik fel a konkrét tájat, az egyéni arculatot. Berzsenyi művének tájképe ma is ellenőrizhető pontosságú: a Sümeg és Keszthely közötti országúton, a Börceháton emléktábla jelöli, hogy innen láthatta a költő utoljára Kemenesalját. E táj személyiségéhez kötötten fontos az alkotó számára: mint a 2-4. szakasztól megtudjuk, boldogságának tanúja, tehát számára az ideális táj. Más igazi ismerője a teljes Berzsenyi-személyiségnek ugyanis eddig nem lehetett: rejtőzködő alkata – feltehetően értetlenkedő környezet emiatt is – nem kívánta, hogy igazán megismerhessék. Házassága, növekvő létszámú családja miatt szerelmét is titkolnia kellett. E szerelem – ha plátói módon is – csak valóságos lehetett, különben nem lenne elképzelhető az ennyire fájdalmas búcsú.

A tájversbe már az első szakaszban életrajzi vers illeszkedik; ez a vidék a szülőföld. A 2-3. szakasz részletezi az életrajzot, de nem a tények, hanem az érzelmek síkján. A gyerekkor és a serdülés ideje a szeretet, az ifjúkor a szerelmet állítja a középpontba, s mindegyik az örömöt. A tájat és az életrajzot a búcsú kényszerű alkalma rétegzi egymásra, s így támad alkalom a számvetésre. A búcsú a tájra, az ifjúkorra, a boldog szerelemre egyaránt vonatkozik, de olyan embertől származik, akivel még sok minden megtörténhet: sorsa még – a most elveszített értékektől eltekintve – bármit megadhat számára, mint azt a 3. szakasz második fele tanúsítja. A lírai ént azonban nem az elképzelhető lehetőségek foglalkoztatják, hanem a veszteség véglegessége. Emiatt kell a számvetésnek önkritikává változnia, s elégikus tónusban egy olyan életfilozófiát kiteljesítenie, amelyet az elhibázott élet rezignáltsága hat át.

Ennek a 4. szakaszban előkészített s az 5-6. szakaszban kibontott életfilozófiának az alapja a reális és az álomszerű megkülönböztetése, ellentétessége, s ehhez kötődik a szív és a lélek, a múlt és a jelen, a nem cselekvés (a szerelem nem vállalása) és a cselekvés (elutazás) ütköztetése. Berzsenyi egzisztenciális konfliktusainak költői megvallása teszi naggyá e verset. A kétféle életnorma közül az egyik a családért és a gazdálkodásért való, a másik a szerelemért és a költészetért. Csak az egyiket nem vállalhatja, s így egyikben sem lehet igazán otthonos. Az elszakadáshoz kapcsolódó másik két vers, a Bucsuzás és a Barátomhoz csak megerősíti ezt az elementáris egzisztenciális érintettséget. A barátnétól való búcsú meghatározó gondolata: „Jaj! sem a sérült szerelem nyögése, / Sem kegyességem, sem az ég hatalma / Téged énnékem soha vissza többé, / Vissza nem adnak.” S a Barátomhoz is – Káldi Pálhoz volt az eredeti címe – inkább a szerelemtől búcsúzik: „Elmarad tőlünk szeretett barátnénk, / Itt hagyunk mindent, valamit szerettünk, / Semmi nem kísér szomorú koporsónk / Néma ölébe.”

A vers érzelmesnek-szentimentálisnak, olykor érzelgősnek is nevezhető hangulatisággal indul, de igen szerencsésen egyensúlyoz érzelgős és természetes érzelmesség, fennköltség és népies egyszerűség között. A mű második fele hatalmasan kitágul; a kemenesalji tájtól a kozmoszig jutunk el: a Föld körülhajózásáig és a bujdosó csillagig. Magellán gályái s a vállalkozás monumentalitása azt példázza, hogy az ember sok mindenre képes, a lírai én számára még sincs visszatérés a boldogság állapotához. S ezért lehet nemcsak a búcsúzó személy, de a Föld is bujdosó. A műből nem tudhatjuk meg, hogy a távozás mennyire volt szükségszerű, de azt igen, hogy ez a cselekedet nem csupán értékelhagyás, hanem értékrombolás is. Nem gonoszságból vagyunk ilyenek, hanem azért, mert gyakran vak és süket az ember, nem lát a szemétől, nem ismeri fel a követendő sorsképletet, az emberi lét általában való és személyre szabott lényegét.

Reális és álomszerű színjátéka kápráztat el bennünket, s amiként a szülőföld képét „elrejti a Bakony erdeje”, „a szívnek édes ösztöneit” „egy tündér kép elvágja”. A tündér itt tünékenyt és varázslatost egyaránt jelenthet, de a tündér kép kifejezés visszautalhat a Bakony erdejére is, amely vizuálisan szakít el a szerelem éltető tájától. Nyomatékosabban utal azonban előre, a belső tájra, szemléletre. Ezt erősíti a talányosan többértelmű bévont szemünk kifejezés is. A szemet bévonhatja a könnyek fátyola is, a rengeteg képe is, de még inkább az álomvilág, amely a lehetetlenre törekszik, s amely Berzsenyi korai költészetében a hősi életben és a szerelemben egyaránt a teljesség vágyát és a tökéletesség ideáját jelentette. Mindennek egy jelentékeny költészet adhatott volna esztétikai maradandóságot. A fiatalember egyszerre kívánt volna mindent, ezért kergette az álmok tarka képét, s ezért kell a keserű tanulságot levonnia: „Örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét.”

Berzsenyi búcsúja egyedi eset, tanulságát mégis általánosnak tartja, s okkal. Távol áll tőle, hogy a korabeli költészet szokványos tanító jellegével éljen. Példának tekinti a maga sorsát, de nem példálódzni akar. Az emberi sorsnak olyan általános törvényszerűségét fedezi fel, amely alól kivonni magunkat nincsen elég bölcsesség. Az egyéni sorsot bemutató, személyes jellegű költemény ezért vált át a két utolsó szakaszban mindannyiunkra vonatkozóvá, általánosítóvá. A didaxist igen egyszerű technikai megoldással kerüli el a költő: előadásmódja egyes szám első személyről többes szám elsőre vált át. Ezzel önmagát továbbra is benne tartja a vers legbelső körében, ugyanakkor mindannyiunkat érdekeltté tesz önnön sorsképletében.

Lehetséges azonban a záró szakasznak olyan- az eddigieket kiegészítő és részben módosító – értelmezése is, amely visszautalva a versindításra, a „Hív szívünk csendesebb intésit” nem az elhagyott barátnéra, hanem a feleségre vonatkoztatja. Ez esetben a tündér kép elsősorban a barátnéra utal, majd a reál és álom kettőssége a házastársra és a szeretőre, aki elérhetetlenné vált. Azért is lehetséges ez, mert az 1. és a 6. versszakban más párhuzamosság is van: az előbbi egy tájképet szemlél, s attól búcsúzik könnyesen, az utóbbi a „messzé”-től még „messzebb” járatja szemeinket, „álmunk tarka képét” kergetve, s megint csak utólag könnyezve meg az elveszítettet.

A versindító jelent múlt, jelen, lehetséges jövő váltakozva követi, míg eljutunk a biztos jövőig, amelynek az érték elveszítése a lényege, előbb egyetlen személyre vonatkoztatva a 4. szakasz második felében, majd a gyakoriság kétszeres hangoztatásával az 5-6. szakaszban. Kilépve a személyes és a történelmi időből is egy időtlen jelenbe, a lét idejébe jutunk, amelyben az értékek fel nem ismerése s így az értékelhagyás és értékrombolás a tipikus. A „gyönyörű vidékek”-et és „éltünk szépét” egyaránt „örökre elvesztjük”.

Talán a táj magyar jellegével is összefügg, hogy a költemény ütemhangsúlyos ritmusban íródott. Két négyütemű, felező tizenkettest egy kétütemű hetes követ, s e három sor duplázása ad ki egy szakaszt. A rövidebb sor változatosabbá teszi a vers építkezését, s erősíti kijelentéseinek végérvényességét – főként a 4-6. szakaszokban- az egybecsengő rímekkel is. Ugyanakkor ez a vibrálóbb strófaépítkezés a mű elégikus jellegét is szolgálja. A búcsú természetes hangoltsága az elégikusság, de még inkább így lehet ez, ha szülőföldtől, ifjúságtól, szerelemtől, a teljesnek vélt élettől egyszerre kell elszakadni, s a megéltnek vélt örökre elérhetetlennek mutatkozik.

A KÖZELÍTŐ TÉL

Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,

Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.

Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok

     Közt nem lengedez a Zephyr¹.

Nincs már symphonia², s zöld lugasok között

Nem búg gerlice, és a füzes ernyein³

A csermely violás völgye nem illatoz,

     S tükrét durva csalét⁴ fedi.

A hegy boltozatin néma homály borong.

Bíbor thyrsusain⁵ nem mosolyog gerezd.

Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:

     S most minden szomorú s kiholt.

Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,

S minden míve tünő szárnya körül lebeg!

Minden csak jelenés; minden az ég alatt,

     Mint a kis nefelejcs, enyész.

Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,

Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli

Nektárját ajakam, még alig illetem

     Egy-két zsenge virágait.

Itt hágy, s vissza se tér majd gyönyörű korom.

Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!

Sem béhunyt szememet fel nem igézheti

     Lollim barna szemöldöke!

(1804 után)

1) Zephyr (zefír): enyhe nyugati szél

2) symphonia (szimfónia): régen összhangzás, zengés értelemben is használták

3) ernye (ernyő): régies költői használatban: árnyékot adó lombsátor

4) csalét: lehullott száraz levél (tájszó)

5) thyrsus (tirzusz): szőlővessző

Berzsenyi alkotásai közül manapság talán ez a mű a legismertebb. Azért is, mert sem történelmi, sem klasszika-filológiai ismeretek nem nagyon kellenek teljesebb befogadásához, ám elsősorban mégiscsak azért, mert bárki által átélhető léthelyzetet ragad meg. A szöveg ugyan magán viseli keletkezési korának stílusjegyeit és szemléletét, de át is lép rajtuk, és nyelvi, stiláris archaizmusai nem eltávolítanak, hanem ma is közelebb vezetnek a teljesebb megértéshez.

A vers Niklán keletkezett, 1805 és 1808 között, és tudjuk azt, hogy jelenlegi címét Kazinczy javaslatára kapta az Ősz helyett. Berzsenyi csak módjával fogadta meg a széphalmi mester javaslatait, ez esetben feltehetően maga is ráérzett arra, hogy a közhelyes cím helyett A közelítő tél nemcsak pontosabban, hanem szimbolikusabb erővel is fejezi ki mondanivalóját. A mű ugyanis nem általában az ősz képével indít, hanem annak kései szakaszát állítja a középpontba. A harminc év körüli, életereje teljében lévő férfi alkotása nem a Szeptember végén tájrajzi helyzetéből indít, hanem október végének, november elejének időszakáéból. Azaz a mű tájleírásainak szintjén nem a még pompázó természetben érzi meg az elmúlás jeleit, hanem a drasztikusan téliesre váló tájba képzeli bele a márciustól októberig tartó virágzást és életteljességet.

Egy pozitív és egy negatív táj kerül egymással ellentétesen, egymást nem kiegészítve, hanem tagadva kapcsolatba: a van és a nincs, az élet és a halottság tája. A „közönyös” természet számára magától értetődő lehet az évszakok rendje, hiszen az mindig meghozza a megújulást is, a körforgás alapján a télre mindig tavasz következik. Az emberi nem belefejlődött, az egyén beleszületik ebbe a rendbe, s éppen ez a ciklikus körforgás képes megnyugtatni, ha a halál tudatával birkózik: a nemzedékek láncolatában is megjelenik ugyanez a rend. Az egyén azonban olyan tudatos lény, aki nem képes konfliktusmentesen tudomásul venni önmaga megszűnését, azt a tényt tehát, hogy ő maga ki fog hullani ebből a körforgásból. Berzsenyi költeménye ezt a konfliktust állítja középpontba, s tárgyalását csak elmélyíti, hogy nem egy életút alkonyán, hanem delelőjén néz szembe a véggel. Ekkor mutatkozik ugyanis a leginkább természetellenesnek az elmúlás.

Közvetve vagy közvetlenül a műnek szinte minden eleme ezt a létfilozófiai konfliktust bontakoztatja ki. A szimbolikussá vált cím után legátfogóbban a szerkezet. Az első három szakasz tájfestésében tartalmi, képi és mondattani szinten is minden a kifosztottságot hangsúlyozza, s ugyanakkor elő is készíti a negyedik szakasz általánosítását. Már a nyitó képbe belép az időtényező, s kétféle értelemben is nyomatékossá válik. Előbb egy megállíthatatlan pusztulási folyamat legutolsó szakaszának leszünk tanúi. Minden hervad, hull, zörög, borong, „minden szomorú s kiholt”.  Ugyanakkor a szemlélő emlékezik a természet megelőző, a mostanival ellentétes állapotára, arra, ami „nincs már”. A pusztulási folyamat végponthoz közeledését kiélezi tehát az ellentétes állapot érzékletes rajza, az életteljesség választékos sokszínűsége. S bármily nyomatékos a nem, a nincs már, az  ez a felidézés lenyűgöző erejű, szinte elnyomja a közelítő tél képzetét, de mindenesetre vitatkozik vele.

Többen rámutattak már, hogy a mű hangulatfestő ereje, zeneisége elementáris. Horváth János negatív festésnek nevezte az első három szakasz eljárásmódját, szemléletesen, de némileg talán félrevezetően, hiszen nem a festés negatív, hanem a pozitívként lefestett táj hiánya. A zeneiség egyrészt tartalmi elemként jelenik meg: a pompázó természet „dalolt” (symphonia, gerlice búgása, öröm víg dala), míg a télies néma, s ha hangot ad is, zörög, tehát zeneietlen.

Erőteljesen zenei a ritmus is, amely a hazai szakirodalomban elsőnek nevezett aszklepiadészi versszaké. Ez három aszklepiadészi sorból és egy rövidebb glükoniból áll, s a 12 szótagos hosszabb sorok közepén erős cezúra található. A sorok ereszkedőek, s ez is, a felező tizenkettősre emlékeztető sorhossz és metszet is közelebb hozza a magyar versérzék számára az időmértékes ritmust. De jelen van a zeneiség a hangok szintjén is. A levelek zörgése például hanghatásában ritkán nevezhető szépnek, a „Tarlott bokrai közt sárga levél zörög” sor viszont ritmusában és hanghatásaiban is feltűnően zenei. A költő egy elillant tájat fest tudatosan megválogatott szavakkal és azok hanganyagával, és mintha a leghíresebb szimbolistákat előlegezné meg, „valami titkos és mély egység tengerén” itt is „egymásba csendül a szín és hang s az illat" (Baudelaire, Szabó Lőrinc fordításában). Nem összekeveri, nem felcseréli az egyes érzékleteket, csak egy időben és igen szuggesztíven felmutatja őket, ezzel is megidézve az eltűnő világ teljességét.

Az első három szakasz ellentétességet egymás mellé rajzoló tájképe még megengedhetne olyan folytatást, amelyben a természet ciklikussága is helyet kap. A 4. versszak azonban oly módon általánosítja az egyediesnek, szinte életrajziasnak mutatkozó tájrajzot, hogy az újjászületés képzete teljesen kiiktatódik. Az idő egyirányú folyamatnak mutatkozik,m ind természeti, mind történelmi értelemben: minden műre, élőre és élettelenre egyaránt vonatkozik az, hogy „csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész”. Az életnek nem a körforgása, hanem egyedi és egyszeri, megismételhetetlen volta lesz a leglényegesebb ismérve. E felismerést alkalmazza az 5-6. szakaszokban önmaga sorsképletére a öltő, vagy talán pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy e felismeréséhez hívta segítségül a kopárrá váló késő őszi tájat, a közelítő telet. Hiszen a vers teljes értelmét e záró szakaszokkal nyeri el. A van és a nincs az általánosító 4. szakasznak is központi ellentéte volt: az elrepülés, az elenyészés, a lét szétfoszlása, a természettörvényeknek való alárendeltség fensége és melankóliája egyszerre mitikus és racionális képben fogalmazódik meg: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg!” Az eltűnő körüli lebegés a lírai énnek is léthelyzete. Nem is életének nyarában, de még tavaszában jár, azt is „még alig ízleli”, de mindez elmúlik tőle, s a teljességgel egyenértékű ifjúságot nem hozhatja semmiféle új kikelet vissza. E miatt az emberi sorsa vonatkozó tény miatt nem kerülhet be a műbe a ciklikusság szemlélete, s az emberi léthez hasonlóan a természet is „egynyárivá” változik. A tájrajz festi, készíti elő a lélekét, de a lélek rajza határozza meg a tájrajz hangsúlyait, minősítését.

A negatív festés, a tagadások nagy száma i itt nyeri el igazi értelmét. A nem, a nincs, a sem, a se, a soha, a kifosztódást kifejező igék, melléknevek, idő-, hely- és állapothatározók mind a döbbenetszerű felismerés érzékeltetésére irányulnak: még éppen csak örülni kezd az ember a maga életének, s máris közel a vég. A természet rendjében jöhet még tavasz, bármily csodálatos kikelet, a tudat már nem feledheti a felismerést. A nyitott szem láthat még szépséget, a „béhúnyt szem” már semmi által fel nem igézhető, a legkedvesebb szerelem sej rejtheti el a létről való leglényegesebb tudást. A közelítő tél ennek a tudásnak válik jelképévé, vibrálóan megőrizve lét és élet, behunyt és nyitott szem kettősségét.

Az a liget, az a kert, amely a vers első felében megjelenik, lehet akár a niklai kert is, de ugyanúgy kötődhet hetyei vagy sömjéni korábbi emlékekhez. Annál is inkább, mert ifjúságának tája az volt, oda kötődik az a „gyönyörű kor”, amely „Itt hágy, s vissza se tér majd”. S a niklai dombocskáknál inkább illik a Sághoz, a Somlóhoz „A hegy boltozatin néma homály borong” sor is. Beláthatjuk azonban, hogy e kertnek nem a konkrét tájhoz kötöttsége a lényeges. Az igen régi gyökerű s a felvilágosodás korában meglehetősen általános kertmotívum az ekkori természetszemlélet egyik leggyakoribb kifejezője. Vörös Imre négy jellegzetes megjelenési formáját különböztette meg. Lehet mulatókert, a szerelem kertje, a sztoikus megnyugvás kertje és sorskert (élet- és halálkert). A közelítő tél-ben mind a négy motívumtípus megjelenik.  A meghatározó a sorskerté, de éppen ennek érzékletes rajzához van szükség a mulatókert motívumára a természetben is és az emberi sorsban is. A szerelem kertjének varázsa lehetne a legnagyobb ellenerő, de a sorsot az sem akaszthatja meg. Mindazonáltal a sors még nem befejezett. A természet ugyan –átmenetileg – „szomorú s kiholt”, de az emberi életben még „csak” sejtelem, hogy „Lassanként koszorúm bimbaja elvirít”. Azaz tovább tart az élet – e sejtéssel-tudással terhelten. Mindezt a sztoikus megnyugvás teheti normálisan elviselhetővé: ez a sorskert így a sztoicizmus kertje is, amely már nem adhatja meg az idill felhőtlen örömét sem a mulatókertben, sem a szerelem kertjében. Az idill a most már elérhetetlen, az egyszerű (mert haláltudat nélküli) szépség világa. Az egyszerűé és egyszerié, de nem az együgyűé; ezért az elvesztése miatt a rezignált fájdalom, ezért az elégia műfaja. Az elvesztés azonban a jövő idő ténye lesz, „majd” egyszer fog bekövetkezni, s ezért lehet oly erőteljes az ifjúság idilljének, előbb meg a természetének a rajza. A természetben a volt és a van között robban a feszítő ellentét, az emberi sorsban a van és a leendő között. A tél a tájat szemlélve szinte látvány, az emberi sorsban a képzelet előrevetítése. Az időnek ez a kettőssége, mozdulatlansága és határolt dinamikája nemcsak beleilleszti, hanem el is különíti az embert a természettől: sorsának korlátozottsága ellenére is – az időélmény birtokbavételével – a végtelen lét polgárává is teszi. Nem a levelek zörgése, hanem a béhúnyt szem az emberi lét metaforája.

A MAGYAROKHOZ

Romlásnak indult hajdan erős magyar!

nem látod, Árpád vére miként fajúl?

Nem látod a bosszús egeknek

Ostorait nyomorúlt hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

Erkölcsöd: undok viperafajzatok

Dúlják fel e várt, melly sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A vad tatár khán xerxesi tábora

S világot ostromló töröknek

Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze,

A szent rokonvérbe ferösztő

Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férjfikar

Küzdött s vezérlett fergetegid között;

Birkózva győztél, s Herculesként

Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? – Rút sybarita* váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája feldult védfalából

Rak palotát heverőhelyének.

Elődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A nemzet őrlelkét tapodja,

Gyermeki báb puha szíve tárgya. –

Oh! más magyar kar mennyköve villogott

Attila véres harcai közt, midőn

A fél világgal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád a Duna partjain.

Oh! más magyarral verte vissza

Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk,

Tündér szerencsénk kénye hány, vet,

Játsztva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze

Mindent: ledűlt már a nemes Ilion,

A büszke Karthágó hatalma,

Róma s erős Babylon leomlott.

*) sybarita (szibarita): semmittevő, elpuhult ember, Sybaris ókori város jóléttől ilyenné vált lakói után.

Kevés mű van a magyar költészet történetében, amelyik oly mértékben hagyományteremtő erejűvé vált volna, s ugyanakkor annyiféle hagyományhoz kötődött volna, mint A magyarokhoz címzett óda. A végleges szövegével 1810-re datálható és a költő első, 1813-as kötetében megjelenő alkotás kimondva és kimondatlanul is ott lebegett a korai és kései reformkor közéleti emberei előtt. És hatott később is, már iskolai tananyaggá válva, mint első nagy erejű megfogalmazása a dicső nemzeti múlt és a sivár jelen szembeállításának, az ebből következő veszedelmeknek s köztük is a legsúlyosabbiknak: a nemzethalál lehetőségének. Kölcsey, Vörösmarty és huszadik századi utódaik, mindenekelőtt Ady és Illyés mindegyre szembesülni kényszerültek a „romlásnak indult” magyarsággal, amelyet „lassu méreg, lassu halál emészt”. A szembesüléseknek ez a sorozata leverő s ugyanakkor felemelő is lehetett: évtizedek, évszázadok múltak, de még mindig nem következett be tartósan sem a nemzet pusztulása, sem felemelkedése. Ezt a kettősséget nemcsak az utóbbi kétszáz év történelme rejti magába, hanem Berzsenyi költeménye is. Elsősorban talán nem azért, mert profetikus látnok volt, hanem azért, mert az ő életidejének Magyarországa is hasonlóan kettős, ellentmondásos képet mutatott. Nem Berzsenyi volt az első, aki rádöbbent a nemzet sorsának elementáris gondjaira. A felvilágosodás korának szorgos írói közül többen érintették A magyarokhoz világát, gondolatkörét. Rájnis József, Baróti Szabó Dávid szinte szövegszerűen is hathatott a költőre, ám az eszmekör szinte írói közhely volt, máskülönben nem válhatott volna a nemzeti felemelkedés programjának alapjává. Nem hagyhatjuk említetlenül az antik mintát sem, Horatiusnak A rómaiakhoz címzett ódáját (Énekek III. 6.), amelynek alapgondolata a római nép elkorcsosulása. A római költő a magyar klasszicizmus korában szinte nemzeti költővé vált, sokan bibliaként forgatták. Akadt, aki Berzsenyit is Horatius követőjének látta csak, pedig A magyarokhoz a kimutatható minta ellenére is teljesen önálló alkotás.

Ez az óda Berzsenyi költői pályáját is szinte végigköveti. Kivételesen több kézirata, szövegváltozata ismert, s tudjuk, hogy első fogalmazása még 1796 körül keletkezett. Mintegy másfél évtizedig csiszolja, formálja szemléletileg is e művét, elsőként számon tartott ódáját, s amikor Kis János három verset elküld Kazinczynak, ez is köztük van. Maga a költő is fontos, meghatározó alkotásnak tartotta, s ezt az utókor ítélete csak megerősítette. Az első változatban még a húszéves, sok mindenben tájékozatlan, ámde zseniális fiatalember szólalt meg, a végsőben az érett költő.

Kihez szól ez az óda? Miféle magyarokhoz? Nem is olyan egyszerű a válasz, mert a mű folytonosan váltogatja, egymásra vetíti a múlt és a jelen síkját. Mindjárt az indító megszólításban is: „Romlásnak indult hajdan erős magyar!” Kulcssor ez az intonáció, olyan erőteljesen felrázó ereje van, hogy azt inkább csak mélyítheti, de nem fokozhatja a vers egésze. E megszólítás egy folyamatra mutat rá, amelyet aztán részletezően ki is bont az óda. Olyan értékpusztulásra, amely talán megállítható, s ha meg nem is fordítható, üteme csökkenthető. Sehol nem állítja azt a költő, hogy a dicső múlt fénye visszahozható, azt inkább lezártként, befejezettként mutatja, mégis a mű egészének nem a változtathatatlansága a sugallata, hanem az, hogy a romlás megállítható. A költőnek nemzetnevelő célja van, s mint egyik levelében megvallja: „emberekhez szeretnék szólni, mint Horác; ezeket pedig vagy újjá kell teremtenünk, vagy meg kell elégednünk a középszerűséggel.”

E nevelő szándék központi fogalma az erkölcs. A „régi erkölcs” és a „mostani veszni tért erkölcs” kerül szembe egymással, s a réginek legfőbb vonása az a virtus, amely minden veszedelem ellenére megőrzi az országot. Mert amúgy a régi magyarság sem volt makulátlan. „Nyolc századoknak vérzivatarja” nemcsak a külső ellenséget, tatárt, törököt jelenti, hanem a belső gondokat is: „ezerszer vak tüzedben / Véreidet, magadat tiportad”, s ezt részletezi az ötödik szakasz. Mindennek ellenére helyt tudott állani a magyarság. Nem ezt mutatja a jelen, amelyben már nincsenek meg az erőteljes pozitív tendenciák, s így eluralkodhat a bomlási folyamat. Nem egyszerűen egy pozitív múlt és egy negatív jelen állítódik szembe, hanem a tragikus helyzeteken is felülemelkedni képes múlt és az erre képtelen jelen. Így  költő nem esik a túlzott idealizálás hibájába, ugyanakkor gazdagabban rétegzetté teszi művét: az értékszembesítés nemcsak különböző idősíkok között zajlik, hanem egyazon síkon belül is.

Közismert, hogy Berzsenyi egy konzervatívabb módon értékőrző nemesi szemlélettől jutott el a polgáriasodó felvilágosultságig. A „hajdan erős magyar”-okon természetesen a nemesi nemzetet kell érteni, ez azonban nem konzervativizmus önmagában, hiszen polgárságunk még nyomokban se nagyon lelhető fel ekkor. Így a nemzet „támasza, talpköve” csak az a nemesség lehet, amelynek eleve ez volna a hivatása. Berzsenyi tehát a nemességet vissza kívánja vezetni eredeti feladatköréhez, s éppen azért nevezi „rút sybarita váz”-nak, mert odahagyta ezt. Viszont amiként polgáriasult a 19. századi Magyarország, tágult a költemény címzettjeinek köre, s vált mindenkire vonatkozóvá a mű.

A kezdő sorba kiugratott ellentét szervezi meg az egész művet. A 14 versszak hullámmozgása végig múltat és jelent állít egymással szembe. S nagyon célszerű szerkezeti megoldással. Az 1. szakasz sűrítetten szembesíti az idősíkokat, a 2. és a 3. a múltat és a jelent Buda várának jelképes, az egész országot példázó képében állítja szembe. A 4-6. szakasz a múlt helytállását rajzolja, míg a 7-10. szakasz a híres tölgyhasonlatból kiindulva a jelen szomorú képét. A 11-12. szakasz ismét a múlt lényegi másságát vallja meg. A két záró strófa, a 13. és 14. több elemzőt meghökkentő fordulattal nem a jelenbeli változás lehetséges voltáról szól, hanem a történelem könyörtelen, körforgásszerű menetéről. A magyar történelem rajzát már a 8. szakasz általánosítása beemelte a világtörténelembe és a történetfilozófiába. S míg a múlt képei eddig az országot védő küzdelmeket idézték meg, a továbbiakban döntőbb szerepet kap az európai történelemben betöltött szerepünk: Attila, Árpád, Hunyadi nyomatékos kiemelésével. A 11-12. szakaszban már nincsenek jelen a múlt negatív vonásai, itt a dicsőség a meghatározó, s ezáltal még élesebbé válik az ellentét a megelőző szakaszok (9-10.) sivár jelenével. A 8. szakasz történetfilozófiai általánosítását kiélezetten példázza a 9-10. és a 11-12. szakaszok ellentétessége. Mindezek után az 1800 körüli magyarság számára kínálkozott és adódott is rengeteg nagyszerű feladat, a költő azonban már nem feledhette a megtalált történetfilozófiai nézőpontot, hiszen – mint később kifejti: „A lyrai főgondolatok és érzelmek nem egyebek, mint az emberiség legfőbb, azaz leguniverzálisabb gondolatai és érzelmei’. Így szükségszerűnek kell tekintenünk a verset lezáró szakaszpárt egy olyan szemlélet tükreként, amely túllép a francia forradalomutáni évek magyar és európai történésein, és tudomásul veszi a névcsoportok, nemzetek felbomlását is, a klasszikus műveltség legismertebb példáira hivatkozva. Ezt a tényekkel alátámasztott érvelést lehetne tragikus hangnemben előadni, Berzsenyi azonban itt elégikussá válik: az ember által megváltoztathatatlan törvényt tudomásul veszi. Amibe nem hajlandó beletörődni, az az ember által formálható: a nemzet erkölcsi állapota. Ez nemcsak „Tündér szerencsénk kényé”-től függ, hanem tőlünk magunktól is. A történetfilozófiai távlat tehát ugyanúgy nem kétségbeejtő, reménytelenséget hirdető,m int más műveknek az egyéni lét szükségszerű bevégződését tételező létfilozófiai távlata. Igaz, közgondolkodásunkra inkább fejlődéselvű filozófiák és életelvek hatottak, de éppen A magyarokhoz, Az ember tragédiája típusú művek viszonylag kis száma is növelte gondolatkörük jelentőségét.

A közel kétszáz éves versszöveg csak enyhén vált archaikussá, régiessége inkább költői erejét növeli. Ugyanezt tapasztalhatjuk szokatlan szórendi megoldásait, energikus mondatépítkezését vizsgálva. Mondatszerkezet és időmértékes ritmus szinte eggyé válik: az alkaioszi versszak nemcsak az óda gyakori formája, hanem különböző típusú, sőt emelkedő és ereszkedő ritmusú soraival verstanilag is kifejezi képes a Berzsenyi-óda tartalmi-hangulati hullámzását. S alighanem a szakaszzáró sorok daktilusos lejtése is előkészíti a költemény történetfilozófiai végkicsengését.

Költői kifejezőerő és gondolati igényesség nemcsak a szándék, hanem a megvalósulás szintjén is együtt jár Berzsenyi legszebb alkotásaiban. Ezért válhatott A magyarokhoz egy nemzet tudatát formáló, felelősségre és reális ön- és történelemszemléletre is figyelmeztető alkotássá. Olyan művé, amelynek időszerűsége csupán a magyar nyelv létéhez kötött.

Forrás: 99 híres magyar vers  és értelmezése 93-110. old., Móra Könyvkiadó