Csokonai hitt abban, hogy már a születése pillanatában a szívébe
írták. „Te szabad légy!” Milyen öntörvényű Rousseau-tanítvány! „Rousseau a nagy
Rousseau – írta -, én pedig egy kis emberke vagyok. de egy hellernyi
circulusnak és egy planétai orbitának lehet azon egy centruma, és mindegyik 360
gradiusból állhat.” Csakhogy a sebkezelő borbélymester meg az Isten patikájával
gyógyító füvesasszony fia nem Párizsban, hanem Debrecenben élt. Magyar földön
akart ember és polgár lenni. Boldog és szabad. És poéta! Pedig idejekorán
tudta, hogy „az is bolond, aki poétává lesz Magyarországban”. Talán azt is sejtette,
hogy ebbe hóhérpallos és Kufstein nélkül is bele lehet halni. De mi mássá lehet
az, akit az istenek is költőnek szántak?
Már a debreceni kollégiumban is tudták, hogy a Csokonaiék Misi fia – a Darabos utcai nádfödeles házból-
zseni. Milyen gyakran emlegetjük, hogy költőként Weöres sose mutált, és milyen
ritkán, hogy Csokonai se. Pedig a Zöld-kódexben ránk ránk maradtak első versei. Nem dobta el a zsengéit, hanem
újra és újra elővette, átdolgozta, továbbírta őket. Így született Az estve, Az álom, Az én poézisom
természete, a Konstancinápoly. A poéta gyönyörűségében olyan A magánossághoz egyik képe, mintha a későbbi remekmű magzatának első szívdobbanása
volna – állapítja meg Szauder József.
Költői, nyelvi talentum volt. A görög és latin után sietve tanulta az
olaszt, németet, franciát. És szeretett volna tudni ánglusul is. Sóvárgott a
természet titkai után, és gyönyörűnek találta a matézist. Nemcsak óvták,
vigyázták a tehetségét Debrecenben, de elviselték, eltűrték a másságát is.
Korlátokat nem tűrő természetét. Életörömben fogant kópéságait. Sokáig úgy
látszott, el se kerülheti Debrecenben a professzorságot. Aztán 1795-ben mégis
kicsapták. Irgalmatlanul. Az ítélet fennen hirdette: a kollégiumban rend van.
Vastag kihágások szép számmal szerepeltek a jegyzőkönyvben, az igazi ok nem.
Az, hogy a préceptor Rousseau-tanítvány, hogy leveleket váltott Kazinczyval,
hogy nemrég Budán járt. Martinovicsék kivégzése után három héttel történt.
Az ítélet Csokonai pályáját derékba törte. Olyan lett, mint a partra
vetett hal. S épp akkor hirtelen az
irodalmi élet is légüres tér. Kazinczyék börtönben, Kármán rejtélyesen eltűnik
az életből; nincs már se Uránia, se Magyar Museum. Csokonai Diétai Magyar
Múzsája 1796-ban másfél hónapig se él. Ha belegondolunk, Csokonai huszonegy
éves koráig megírta a legnagyobb felvilágosult verseit. 1793-ban 16 lefordított
színművet ajánlgatott a pesti magyar színjátszóknak. Hamarosan eredetit is
küldhetne (A méla tempefői), ha kérnék. S mi minden került be az 1793-95-ös esztendők szerelmes
verseiből a Lilla-dalok közé!
Egy-egy nagy versben később is felragyog tehetsége (A reményhez, A tihanyi ekhóhoz, A
magánossághoz). Ezekben messze maga mögött hagyta elődeit, kortársait. „Olyan
szirénhangok csendülnek a Lilla-dalok közt, hogy borzong az ember a
tökéletesség érzésétől” –írta Móricz Zsigmond. De az udvarháztól udvarházig,
paplaktól paplakig vándorló Csokonai feleannyi verset se írt esztendőnként,
mint a debreceni diák. Annál több rigmust, köszöntőt, instanciázó levelet.
Mecénást keresett, kiadót, állást. Reménytől reményig élt. Szerelemről,
házasságról, otthonról ábrándozott. Hiába. Az élet vesztesei közé tartozott.
Lilláját máshoz adták. Csurgón helyettes segédtanítónak volt jó, pedig a
műveltségébe utólag is belekáprádzik a szemünk. Kötetei közül életében csak a Kleist-fordítás és a Dorottya látott napvilágot. Olyan mentét csak kölcsönben viselt, amelyben a
rézmetsző megörökítette. Nemhogy Párizsig, de Marosvásárhelyig se jutott el.
Nem látott bérceket, havasokat, tengert. Még jázmint se. Szerencse, hogy értett
az önvigasztaláshoz. Kenyértelen vándorlások, elhagyott vidéki kúriák
csöndjében magasztalta a rousseau-i magányt. Pedig dehogyis magányra vágyott!
Társakra, szerelemre, otthonra, irodalmi életre, nemzeti kultúrára. Úgy kellett
neki a magány, mint „púp a hátára”, ahogy „nemes Nagy Ágnes jellemezte.
A sorsa ellenére se volt borús kedélyű: „… belsőm hasonló a tavaszhoz
– írta -, mely mikor borongós is játszik és teremt.” Ő a „víg poéta2. A magyar
Amadeus. Játékos, virtuóz, csipkefinom könnyedségű és tragikusan, filozofikusan
mély, mint Mozart. Néha frivol, vaskosan trágár, mint a leveleiben Wolfgang
Amadeus.
Korai halála se vont aureólát alakja köré. Kölcsey úgy megbántotta
holtában, mint életében Berzsenyit. Viszontagságosan kezdődött az utóélete is.
De hát Csokonai maga is tudta, hogy a 20. vagy a 21. századnak ír.
AZ ESTVE
A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja,
Nyitva várja a szép enyészet ajtaja.
Haldokló súgári halavánnyá lésznek,
Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek.
Az aranyos felhők tetején lefestve
Mosolyog a híves szárnyon járó estve;
Melynek új balzsammal bíztató harmatja
Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja.
A madarkák meghűlt fészkeknek szélein
Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein.
A kis filemile míg magát kisírta,
Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta.
A vadak, farkasok űlnek szenderedve,
Barlangjában belől bömböl a mord medve. –
Ah, ti csendes szellők fúvallati, jertek,
Jertek füleimbe, ti édes koncertek;
Mártsátok örömbe szomorú lelkemet;
A ti nyájasságtok minden bút eltemet.
Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek,
Lankadt kebelembe életet öntsetek!
Mit érzek?...míg szólok, egy kis nyájas
szellet
Rám gyengén mennyei illatot lehellett.
Suhogó szárnyával a fák árnyékinál
Egy fűszerszámozott theátromot csinál,
Melybe a gráciák örömmel repűlnek,
A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek;
Hol a csendes berek barna rajzolatja
Magát a hold rezgő fényénél ingatja.
Egyszóval, e vídám melancholiának
Kies szállásai örömre nyílának.
Késsél még, setét éj, komor óráiddal,
Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal:
Úgyis e világba semmi részem nincsen,
Mely bágyadt lelkemre megnyugovást
hintsen;
Mikor a világnak lármáját sokallom,
Kevélynek, fösvénynek csörtetését
hallom,
Mikor az emberek körűltem zsibongnak,
S kényektől részegen egymásra tolongnak.
Bódult emberi nem, hát szabad létedre
Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre?
Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen,
Melyből most a kevély s fösvény dézmát
vészen.
Mért szabtál hát határt önfiaid között;
Ládd-é már egymástól mind megkülönözött.
Az enyim, a tied mennyi lármát szűle,
Miolta a miénk nevezet elűle.
Hajdan a termő főld, míg birtokká nem
vált,
Per és lárma nélkűl annyi embert
táplált,
S többet: mert még akkor a had és
veszettség
Mérgétől nem veszett annyi sok
nemzetség.
Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek,
Nem született senki gazdagnak,
szegénynek.
Az igazságtévő határkő és halom,
A másét bántani nem hagyó tilalom
Nem adott még okot annyi sok lármára,
Mert az elégség volt mindennek határa.
Nem állott volt még ki a kevély uraság,
Hogy törvényt hallgasson tőle a
szolgaság;
S rozskenyérhéjból is karácsonyja
legyen,
Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen.
Nem bírt még a király húsz, harminc
milliót,
Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót,
Melyből boldogokká tudja őket tenni,
Azaz tonkin fészket legyen miből venni.
Nem bújt el a fösvény több
embertársától,
Hogy ment legyen pénze a haramiától,
Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett,
Mert gonosz erkőlccsel senki sem
született.
Nem is csuda, mert már a rétek árkolva,
És a mezők körűl vagynak barázdolva;
Az erdők tilalmas korlát közt állanak,
Hogy bennek az urak vadjai lakjanak;
A vizek a szegény emberekre nézve
Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve.
Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág,
Melyet árendába nem ád még a világ.
Te vagy még, éltető levegő! amelyen
Indzsenéri duktus nem járt semmi helyen.
Téged még, óh legszebb hangú szimfónia,
Ingyen is hallgathat minden emberfia:
S titeket, óh édes erdei hangzások,
Hallhatnak a szegény pásztorok s
munkások:
Mikor a mesterség gyáva hangjainál
A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál.
Óh, áldott természet! óh csak te vagy nékem
Az a tetőled nyert birtokom s vidékem,
Melynek én örökös főldesura lettem,
Mihelyt teáltalad embernek születtem.
Iskolai lecke aligha futott be még
nagyobb karriert! De ne vágjunk a történet elébe! Történetet emlegetek, mert
bizony van olyan vers, amelynek a keletkezéstörténete kész regény. Ilyen Az
estve is. A történetben akad titok, talány. és hiába bogozzuk a
szálakat, marad is. Vajon melyik szövegváltozat a hiteles? És mikor született
valójában a vers? Titkok nyomába szegődve vágok ösvényt a vershez. De óvatosan,
fegyelmezetten, nehogy háttértörténeteket vizsgáljak a mű helyett, mert maga a
költemény is történés. Úgy igaz, ahogy Szegedy-Maszák Mihály írja: „… a szöveg
önmagát írja, a forma a tartalom kibontakozása, az anyag és a világkép egyaránt
és egyszerre teremtődik, a tartalom saját belső logikája szerint szervezi meg
szerkezetét…” (Világkép és stílus. 1980) Ennek a versnek a szövege nem egy
időben született, ezért a háttértörténet és az, ahogy „a szöveg önmagát írja”,
valamiképp elválaszthatatlanabb. Játszva a kifejezéssel azt is mondhatjuk, hogy
ez a szöveg abbahagyta, folytatta, újraírta önmagát. 1785-től 1796-ig. Több
mint egy évtizednyi ideig!
„A napnak hanyatlik tündöklő hintaja…”
kezdetű vers első 32 sorát, Az estve ún. ősszövegét egy alig tizenkét
éves kiskamasz írta. Ki ne fogadná gyanakvással e tényt? Különösképp, hogy e
sorokban nincsen semmi gyermeki. Nem csoda, hogy az irodalomtörténet-írás Toldy
Ferenctől csaknem napjainkig későbbi évszámmal datálta a verset. Juhász Géza
kutatásai nyomán többen az 1792-es esztendő mellett voksoltak. De Vargha Balázs
1973-ban már az 1789-es esztendő termésébe sorolta az ősszöveget. Aztán ahogy a
Zöld-kódexről
kiderült, hogy gyerekes írással és helyesírással ugyan, de Csokonai eredeti
diákkori versfogalmazványait őrzi, a vers első 32 sora a poétaklasszisba járó
Csokonai Vitéz Mihály művei közé került. A költő műveinek kritikai kiadása
(sajtó alá rend. Szilágyi Ferenc) 1795-ből származtatja Az estve első változatát,
és 1794-re teszi a toldalék születését, amelyet Csokonai tisztázatban másolt a
Zöld-kódex külön sorszámozással jelölt lapjaira. Valószínűleg ekkor javítgatott
itt-ott az első 32 soron. A toldalékkal 88 sorossá lett versnek mégsem ez a
végső változata. 1796-ban a Diétai Magyar Múzsában megjelent Az
estve. A közé a kevés Csokonai-vers közé tartozik, amelyet költője
nyomtatásban látott. A 88 sorból Vitéz Mihály 36-ot kihúzott, és néhol a
szövegen is változtatott. Ez lenne hát a végérvényes, a hiteles szövegváltozat?
A tudományos etika s az akadémiai szabályok szerint bizony a költő életében
leírt utolsó változatot illik, kell szentnek tartani. Nagyon sokáig így is
jelent meg a költemény. Csakhogy végérvényes az lehet, amit a költő szabad
akaratából vetet papírra. Csokonai a legradikálisabb, legmerészebb
gondolataitól vált meg (l. 39-74. sorig!). Vajon jószántából húzott 36 sort? A
Diétai Magyar Múzsa cenzúrázásától nincsenek adataink. Kiss Tamás a maga
regényes Csokonai-életrajzában ugyan életre keltette a cenzort. Tehette,
regényt írt. (Kedv, remények, Lillák! 1984)
Mi pedig joggal hihetjük, 1796-ban Csokonainak minden oka megvolt arra, hogy a
cenzortól az ösztöneiben is remegjen. Csak esztendeje annak, hogy eszmékért
fejek hullottak a budai Kaszáló-réten (a mai Vérmezőn), Kazinczy, Verseghy,
Szentjóbi Szabó börtönben vannak, és annak is csak esztendeje, hogy Debrecenből
kicsapták, országkóbora szegénylegénnyé tették. Aki pártfogókat keres, az
bizony nem ágál. Óvatosságból, félelmében húzhatott nagyot a vers szövegéből,
bár maradt abban így is radikális gondolat. Remélhetőleg Csokonai szívének,
eszének szándéka szerinti, ahogy Az estve szövege már jó ideje
megjelenik. Ez a szöveg a 1794-ben összeállt 88 sor, amely tartalmazza a Diétai
Magyar Múzsában megjelent stiláris változtatásokat is. Ez utóbbiakról néha
bizony igen nehéz eldönteni, hogy mikor csupán stiláris és mikor eszmei
indítékú finomítások.
Furcsa módon, ahogy a költemény ma napvilágot lát, úgy Csokonai Vitéz
Mihály sohase látta. Hogy műegész-e így a vers, arról
különfélék a vélekedések. Arról is, hogy kibírja-e egy szöveg, hogy ily módon
írja tovább önmagát. Valóságos költői szaltó mortále – vélekedett a tettről
Vargha Balázs. Hiszen témában, hangulatban, verstechnikában oly nagy a
különbség az ősszöveg és a toldalék között. Szauder József olyannyira törések
és repedések nélkülinek érezte a verset, hogy szinte észrevehetetlennek
tartotta a három időben összeállt szöveg prehistóriáját. Szegedy-Maszák Mihály
szerint az eredeti és a kiegészítő szövegrészek élesen elkülönülnek, már csak
az időközben lezajlott szemléletváltás miatt is. Az ősszöveg még a harmónia
igézetében fogant, a toldalék már a harmónia elvesztésének tudatával lázad és
lázít. Még túlságosan élesek a pictura (leírás) és a sententia (bölcselkedés,
tanítás, érvelés) határai. Ez a határ Csokonainál később se mosódik el úgy,
mint Berzsenyinél a Közelítő télben,
a képi és a gondolati elem kettőssége mégis oldódik. 1798-ban A
magánossághoz picturája már olyan, mint a zenei intonáció, magába
sűríti az alaptémát. Az estve költője 1794-ben még nagyon
is az ’út pictura poesis” horatiusi tanítása jegyében teremtette a verset. A Diétai Magyar Múzsát szerkesztő Csokonai
költészete már líraibb, a látomástól észrevétlenebbül mélyül a reflexió felé.
Távolodik a Debrecenben tanult sententia-költészettől. Bizonyára muszájból
húzott a versből, de attól a 36 sortól vált meg, amelyben túlságosan merev
szabályok szerint pereg az érvelés, amely az élmények forrásvidékét tekintve
földi röghöz kötöttebb – és képszegényebb is. A költemény elégikusabbá vált (ő
maga elégiának nevezte), elvontabb létélmények felé mozdult, és kevésbé
didaktikus. Ha a poézis dolgai is belejátszottak a húzásba, valamivel könnyebb
szívvel csonkította meg a verset, mint egyébként tette volna. Képzelet
rekonstruálta az alkotáslélektani pillanatot, így hát hamis is lehet. Az
azonban bizonyos, hogy a nélkül a 36 sor nélkül Az estve mégse lenne az,
ami: a magyar felvilágosodás gondolati
költészetének egyik legbecsesebb darabja.
Az estve első 32 sora házi feladat lehetett Debrecenben, amelyet megelőzött a
téma iskolai feldolgozása (Az estének
lírása). A poétaklasszis professzora „földobott” egy-egy témát, fölmutatta
a mintát, megtanította a sablonokat, a konvencionális eszköztár kezelését és a
versformákat. A nebuló faragta a verset latinul, magyarul, hogy majd
rektorként, lelkészként formás köszöntőket, rigmusokat, siratókat tudjon írni. Az
estve ugyanolyan téma volt a kiskamasz Csokonai számára, mint a reggel, a kies kert, egy város vagy
figurák (fösvény, kalmár) leírása.
Vagy tán mégsem? Mintha szívbélibb lenne! Másnak a verőfény, neki az este jó.
Kamaszkorától kezdve mécsnél, holdvilágnál élt igazán. Ekkor volt leginkább övé
a világ. Az iskolatárs Domby Mártontól kezdve minden életrajzírója megemlegeti,
hogy a napszakokat tekintve fordítva élt. Már csak azért is, mert úgy
szeretett6 olvasni, hogy majdnem „belehalt”. Az estve nem az egyetlen
verse a napszakról. Írt is még hozzá, róla verset (A híves estve, 1791; Az estvéhez,
1796; Az estvéhez, 1800), fordított is (H. Sander: Az estve).
Az estve első 32 sora érzelmes tájrajz –
hanyatló nappal harmattal, rózsákkal, zengő madárkákkal (filemilével,
pacsirtával), szenderedő és még hangoskodó vadakkal, lengedező szellőkkel,
mennyei illattal, gráciákkal, a létezés gyönyörűségével. Ámulunk, bámulunk, egy
kiskölyök használja meglepő biztonsággal egy európai stíluskorszak
konvencionális szókészletét. És a világgal szemben késésben sincs! Ez nem
barokk látomás (akad a zsengék közt az is), hanem rokokó idill, ami a kor
legköltőibb szavaiból rakja össze, festi Az estve képét. Még nem kerülhetett a kezébe a kor
reprezentatív világirodalmi antológiája, amelyet 1790 körül annyit forgatott.
(1785 táján még egyébként is „csak” görögül, latinul tudott.) még nem hathatott
a vers első 14 sorára a szentimentális Hervey verse Péczeli József 1790-es
fordításában. Pedig mennyire bizonyítottnak látszott! De a mitológia napszekér
toposzát ismerhette máshonnan is. Besenyei Estvéi
gondolatában (1772) is hanyatlik a nap, aranyos a sugár. Végül is Hervey
eszközei igencsak konvencionálisak. Nincs más megoldásunk a talányra, mint hogy
a konvencionális eszköztárat pedánsan közvetíthette Háló Kovács József, a
poétai osztály Aeneis-fordító vezetője, aki különös gonddal, gyöngéd
szeretettel bánt a rábízott tehetséggel. Észrevette benne a zsenit.
Az estve tájrajzában a részletrajz dominál, de fontosak a színek (tündöklő,
pirúlt, aranyos, barna) és az akusztikus hatások. Az utóbbiakat egyszerre
szolgálják a jelentések (hangicsál, bömböl, suhog), az alliterációk
(„balzsammal bíztató”, „Barlangjában belől bömböl”), a hangok színe: lágysága,
mélysége, magassága. Micsoda lebegést adnak a sornak az l-ek, az e-k!
(„Lengjetek, óh kellő zefirek, lengjetek…” A kisdiák leckéjében a kellő helyett még nyájas állt. Az átdolgozás során egyébként csupán néhány szó
változott, pl. az élettelből balzsammal lett; a bús medvéből mord, a kellemetességből gyönyörűség. S hányféle a melankólia! Korábban csendes, aztán
vidám, Berzsenyinél meg majd bús.) Csokonainál minden a képteremtés eszköze:
szín, hang, mozgás. Szóképeivel is láttatásra törekszik elsősorban. („Mosolyog
a híves szárnyon járó estve” – személyesíti meg a napszakot.”) A
magánossághoz c. versről írta nemes Nagy Ágnes, hogy nemcsak festmény,
hanem „rejtett film is, nem állókép, mozgókép”. Ilyen az estve picturája is.
Hadd tegyük hozzá: színes film, hangosfilm. Az érzékletes leírásnak sajátja a
rokokó bensőségesség is. A retorikus eredetű második személyű megszólítás az
intimitás eszközévé válik („Ah, ti csendes szellők…” „Késsél még setét éj”). A
grammatikai réteg is nyugalmat áraszt. Szinte kizárólag mellérendelő
mondatokból építkezik a versbeszéd. A páros, tiszta rímek mondathatározat
zárnak. Egyébként egy rím még azokból a bizonyos iskolai fogalmazványokból (Egy estvének leírása, Az álom leírása)
lépett át a halhatatlanságba (lefestve – estve). A hangulat megteremtésében a
ritmika is a költő kollaboránsa. Az ütemhangsúlyos,
páros rímű, felező tizenkettősök egyenletesen hömpölyögnek a Csokonai által
oly nagyon kedvelt 3 szótagos ütemekkel. (Igaz, hogy ugyanezek az ütemek az
érvelő részekben keményebben is tudnak kopogni, bár ott a felező ütemezés
egyöntetűségét néha megbolygatja 4/2 osztású ütempárokkal.)
A leírást nem igazán ötletesen zárta a
verselő diák. Mondhatnánk azt is, hogy két fellengzős sorral összecsapta a
leckét („Késs, mély, borzasztó éj komor óráiddal, / Ne fedd bé kedvünket hideg
szárnyaiddal”). Mégis ez lett az az archimédeszi pont, ahol át tudta fordítani
a verset, ellenpontozni tudta a picturát. Csak kicsit igazított a szövegen („Késsél még,
setét éj… Ne fedd bé kedvemet…”), és a szöveg tovább tudta írni
önmagát. Hangulatot vált, vége az áhítatos gyönyörködésnek („Úgyis e világba
semmi részem nincsen… a világnak lármáját sokallom, / Kevélynek, fösvénynek
csörtetését hallom…”). Csokonai ugyanazzal a poétikai trükkel élt, mint József
Attila a Hazámban – figyelmeztet Julow
Viktor. A rezzenetszerű finomságok, a lágyság, a kellemesség után keményebben
csattan a keserűség. A természeti szépet követi a társadalmi-erkölcsi rút.
Számon kéri, miért tapodjuk két lábbal a létezés gyönyörű természeti rendjét.
Csokonai ódái – Az estve is – inkább elegico-ódák. Pátosz helyett rezignáció hatja őket át.
Egyébként sok mindenben eleget tesznek a műfaj horatiusi szabályainak, de a
megszólítottat (vagy megszólítottakat) gyakorta faképnél hagyják, mint Az
estve is. Ez a vers nem végképp felejtkezik el a megszólított alkonyi
természetről, az éjről. A vers hídszerkezetű.
A költemény végén idézi a felütést, ha nem is pontosan, csak jelentések,
hangolatok révén („óh arany holdvilág”, „óh legszebb hangú szimfónia”, „óh
áldott természet”). A híd pillérei között formáját tekintve ott van a horatiusi
sententia. (Nem hiányzik egyetlen kelléke sem: se a protasis, se a paraphrasis,
se az aetiologia, se a multiplicatio, se a conclusio.) A pillérek tartják a
rousseau-i gondolatvilágot is. Csokonai tételt szemléltet („Nem született senki
gazdagnak, szegénynek”) példákkal. Bizonyít, magyaráz („Az enyim, a tied mennyi
lármát szűle, / Miolta a mienk nevezet
elűle”). Ellenpéldákkal él. Retorikus, annak rendje-módja szerint. És
kikezdhetetlen a conclusio: „Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, / Mellyet
árendába nem ád még a világ.”
Csokonai olyan mélyen értette
Rousseau-t, mint a francia kortársak közül is kevesen. E versre gondolva
mondhatjuk persze azt is, hogy a magántulajdon okozta viszály már Csokonai
korában is agyonírt közhely, hiszen ott lappangott már a humanizmusban, a korai
felvilágosodásban. S ehhez a gondolathoz Rousseau alig tett valamit hozzá.
Csokonaira mégis Rousseau hatott. És költőnk kezén a gondolat költészetté,
eredeti hatásúvá vált. Ahogy az emberi egyenlőségről a nagy francia nyomán
bölcselkedik, az történelemszemléletének is része. Hiszi, hogy volt valaha az
emberi társadalomnak egy természetes állapota, s nincs fontosabb dolgunk a
világban, mint ennek az eredeti állapotnak a törvényeit megkeresni és
visszaállítani. „… ha elfelejtitek, hogy a gyümölcs mindenkié, a föld pedig
senkié sem, el vagytok veszve!” – írta Rousseau ez emberi egyenlőtlenségről
értekezve. Ki élhette volna ezt mélyebben át, mint Csokonai Vitéz Mihály?
Gyermekségétől kezdve hordozott sebeket magában. Az a hajdani birtokper,
otthonuk elvesztése olyasféle megpróbáltatása lehetett a családnak, írja
Csokonai-életrajzában Vargha Balázs, „mint Petőfiéknek „a hitetlen emberek
csalása” vagy Móriczéknak a „tüzes gép”. Az estve bölcselkedése mégsem
magánpanasz, csak mélyen, személyesen átélt. Mintha a Bánk bán Tiborca szólalna meg korábban dézsmáról, porcióról, úri
tékozlástól. Csokonai abban is Rousseau-tanítvány, hogy hiszi, az ember
eredendően jó, hogy „gonosz erkölccsel senki se született.”
A forma a tartalom kibontakozása. Ha más
a világkép, akkor a költő még a szavak univerzumának is más tájairól válogat.
Mások a mondatai. Retorikusan kérdez. Ok- és célhatározói mellékmondatokkal
érvel, bizonyít. Ismétlésekkel nyomatékosít („Tiéd vólt ez a föld, tiéd
vólt egészen”). S mennyi nem-et
sorakoztat fel a romlatlan múlt mellett érvelve („nem volt”, „nem
született”, „nem adott”, „nem állott”, „nem bírt”, „nem csikart”,
„nem bújt”)! Szavai szférát váltanak.
Köznapibbak (határ, lárma, tilalom, törvény, tortáta, pástétom). Bár a
hídszerkezet által visszatér az „arany holdvilág”, a „legszebb hangú
szimfónia”, az „édes erdei hangzások”, a záró akkord („embernek születtem”)
mégis inkább a rousseau-i érvelés nyelvi visszafogottságához illik.
Egy költemény jelentése a befogadás
idejétől is függ. Egy-egy szó, gondolat köré asszociatív köröket rajzol az idő.
Tapasztalataink és élményeink belejátszanak az átélésbe. Csokonai rousseau-i
álma szép akkor is, ha nemigen tudjuk elfelejteni: elég „lármát szűle” a miénk is. S amellett a premissza
mellett, hogy az ember eredendően jó, a tudatunkban, az emlékezetünk retináján
megjelenik egy másik is (l. Golding: A
legyek ura), az, hogy az ember természeténél fogva gonosz.
Mindkét premissza hamis. Az ember se jó,
se rossz. Nem ilyen egyszerű a dolog. Mégis: Golding megrendít, Csokonainak
pedig el tudom hinni, hogy az ember tényleg nem született gonosznak.
A REMÉNYHEZ
Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.
Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!
Szerelmes vers? Annyira az, hogy már
maga a kérdés is szentségtörés. De nemcsak az. Az emberi létélmények szélesebb
skáláját foglalja magában a szerelemnél. Olvassuk csak pontosan! Amúgy betű
szerint! „Óh! csak Lillát hagytad
volna / Csak magát nekem…” – jajdul
fel Vitéz. Az a csak jelzi, hogy
nemcsak Lilláért perel a csalfa, vak reménnyel, van egyéb elszámolni valója is.
Olyan felhangjai vannak ennek a „csak”-nak,
mint egy másik híres versben az „is”-nek,
a „még”-nek, az „egy”-nek: „Lilla is, ki
bennem a reménynek / Még egy élesztője volt…” (A tihanyi ekhóhoz) És
egyébként is – ha meggondoljuk -, nem Lilla neve áll a „Kedv! Remények!”
mellett, hanem „Lillák”. Olyan ez, mint Adynál a „kis női csukák”, mondja Szabó
Magda. Csak Csokonai több mint egy évszázaddal korábban még másképp fogalmaz.
Ebben a „Lillák”-ban ott vannak a Laurák, Rozáliák, Nanettek, Kriskák, a szép
ismeretlenek. Az átélt és vágykép-szerelmek, az egész elveszett vagy el sem
nyert éden. Az „Isten véletek!”-kel egy mindenéből kiforgatott, kifosztott emberi
lélek búcsúzik.
Pedig hogy tudott reménykedni! Azok közé
tartozott, akiken a kudarcból terv, a csalódásból hit, a semmiből ábránd lesz.
Összeesküdhetett ellene a világ: a hatalom, a közöny, a betegség, a tűzvész.
Ahogy más kenyérrel, vízzel, levegővel, ő reménységből élt. A Németh László-i
gondolattal élve írhatjuk róla, hogy minél nagyobbat bukott, annál nagyobbat
álmodott. „Kergettem én a reményt” – írta a Gróf Erdődyné őnagyságához
c. versben.
A remény életfilozófiájának központi
motívumai közül való. Akárcsak a boldogság- és tudásvágy, a szellemi
teljesítményekre való törekvés. A lírai személyiség térhódítását is jelzi
költészetünkben, ahogy „zaj, baj, jaj között” reménykedik, ahogy „Jajgat és sír
elpusztult reményén” (A füredi parton, A tihanyi ekhóhoz).
De mindebben korának gyermeke is. A remény ott van a felvilágosodás
filozófiájának kulcsszavai között is. Voltaire-nél kedves, allegorikus nőalak,
Holbachnál az emberiség vigasztalója. Batsányi „a reménynek nem várt víg
napját” köszönti (A látó), Csokonai
„kövér reménység”-et emleget a Magyar! hajnal hasad költőjeként. De
valamennyien átélték a „mal du siécle” keserű reménytelenségét, válságérzetét
is. A remény végül is ambivalens. S mint minden más érték, dimenziókban
létezik. Remény nincs reménytelenség nélkül, ahogy a boldogság is a
boldogtalanság fénytöréseiben látszik leginkább. Remény és reménytelenség
egymásnak színe, fonákja. S milyen szépen megférnek egymás közelében! Csokonai
1798. március 12-én írta Lillához búcsúlevelét. Csupa sóhaj: „Ah, édes, de
mulandó remény!... az én szívem, az én lelkem ismét holtig való magánosságra,
az emésztő búra és titkos nyögésre van kárhoztatva… Ah, elvesztett kedves
Lilla, Isten hozzád!” Március 18-án
újabb levelet ír, amelyben újraéled a remény. Lilla esküvőjét – mással – 1798.
március 30-án ülték. S a „szép Kegyes”, a „kedves Lélek” állítólag csak annyit
mondott: „nem is bánom, nem is tehetek róla.” Csokonaiból – bár holtában is
tiltakozna – még ekkor sem hal ki egészen a remény. Felbukik a panaszhullámból,
átüt a fájdalom lüktetésén. A reményhez utolsó négy sorának
„csilingelő zenejátékában”, a trillákban, Lillákban ott van a reménykedés. Már
Horváth János észrevette, hogy a hangzásvilág „ellenkezni látszik a
matériával.”
De csak a verszáró akkordja olyan, mint
a harangjáték, a csengettyűária. A trochaikus
lejtésű sorok közel állnak az élőbeszédhez. A spondaizált sorvégek lelassítják,
panaszossá teszik a versbeszédet. zenei műszavakkal azt is mondhatnánk a
dikcióról, hogy andante, parlando. A dallam, amire énekeljük, fájdalmas és
felettébb kalandos sorsú. A 18. század közepéig a költők dallamra írták
verseiket. A reményhez fél évszázaddal később is így született. Csakhogy
abban a dallamban nem szerelmi bánat zokogott. S nem is akármilyen fájdalom. Ez
a „Musical Compositio” Kossowits egyik magyar tánca. A szerző a
Martinovics-pörben lefogott Szulyovszky Menyhért gyerekeinek muzsikamestere
volt. Kazinczy mesél arról a Pályám
emlékezete c. művében, hogy miként találkozott Szulyovszky újra a dallal,
amikor Kufsteinből hazatérve kikötöttek Pozsonyban. „Elsötétedik, s Sulyovszky
bejárá az utcákat – írja. – Elszaggatott szívvel jött vissza közénk; egy
ablakban valamely ismeretlen azt a darabot játszá violinjén, melyet
gyermekeinek muzsikamesterök… az ő eljövetelére (elfogatására!) költött.” Ezt a
dallamot Csokonai szövegei éltették. Kazinczy úgy tudta, hogy az első szöveget
parancsra írta (Óh szegény országunk, óh szegény hazánk, 1795). Vajon hogy
jutott hozzá a dallam? Kitől kapta a mozgalom parancsát? Ma se tudjuk. Az bizonyos,
hogy Kossowits zenéje a „Földiekkel játszó…” szövegével hódította meg az
országot. De mikor született A reményhez? Könyvben, tankönyvben
egyaránt az áll: 1803-ban írta Csokonai Vitéz Mihály.
A vers szövege csak egyetlen változatban
maradt ránk kéziratként. „S ebbe oly szervesen beleépül Lilla neve („Bájoló
lágy trillák!... Kedv! Remények! Lillák!”), hogy az egész versnek – ahogy
előttünk van – nem tehetjük korábbra a keletkezését 1798-nál” – írja Vargha
Balázs. És talán későbbre sem – vélekedem. A versben rögzített élmény olyan
nagyon fáj még, hogy így csak versben tárolódhat. Nem valószínű, hogy a Kései sirató alkotáslélektani
bravúrjával állunk szemben. S eben a vélekedésben tények is erősítenek. A vers
szövegét kottával 1803-ban az a Márton József nyomtatta ki Bécsben, aki
1815-ben az Anakreoni dalokat is
kiadta. Csokonai 1803. február 18-án
kapta kézhez kinyomtatott művét. Így hát 1803-ban aligha írhatta a verset.
1803 a megjelenés éve. S nevezetes dátum még valamiért. A költő ebben az
esztendőben rendezte sajtó alá a Lilla-dalokat. Kitűnő dramaturgiai
érzékkel – nemhiába kacérkodott egész életében a színházzal – a kötet záró
akkordjává tette A reményhez c. költeményt. Így a vers egészen Lilláé lett.
Pedig nemcsak a dallam sír az 1795-ben elvesztett álmokért, a szöveg is perel
mindenféle vesztett reményért.
Lilla nélkül Csokonai jobban érdekel –
merte bevallani Szabó Magda. Csakhogy Lilla nélkül Vitéz elképzelhetetlen. De
ez a Lilla már teremtmény, nem az a földi Juli-Lidi. Az igaziról keveset tudunk.
„Milyen volt szőkesége?” Sudárnak mondott alakja?Miért volt huszonegy évesen
pártában? Domby Márton 1806-ban, 1808-ban kíváncsiságában meglátogatta Csokonai
Lilláját. „… gráciáiból, melyekkel Csokonait megigézni hatalmas volt, sokat
vesztett” – írta tartózkodóan. Vajda Juliskának Csokonai halála után volt jó
Lillának lenni. Szerette a szerepet. A költő halála után játszhatta még ötven
évig. A Lilla-dalokat köszönve írta Csokonai anyjának: „vérzik a
szívem”, elviszem jó emlékezetét „gyászos koporsómba”. A sírkövére is azt
vésték. Lilla.
Versbeli Lillánk égi mása a földinek,
mint ahogy boldogságuk is az. „Vitéz sohasem csókolózott jázminlugasban
Lillában, és az eper, a verseskötet meg a borosüveg, benne a kitalált rózsával
– festő ecsetjére méltón kitalált, elképzelt kép – írja Nemeskürty István A bóldogságról. – A belső feszültséget
éppen az adja, hogy érezzük-sejtjük: éppen hogy nincs így. Vajda Julianna
kenyeret dagaszt a konyhában.. s tán az imént mondotta századszor a költőnek,
hogy atyja szerint Lévai uram jobb partie, tisztes állásra kéne szer tennie,
Mihály!” A csupa örömön is úgy leng át a bánat, mint Watteau képein. A
reményhez második strófájának boldogsága meg csak arra jó, hogy a
harmadik strófában legyen mit ellenpontoznia a bánatnak.
Könnyen lehet, hogy Rozáliával nagyobb
volt Vitézünk földi boldogsága. Lilla mégis minden szerelemnél fontosabb. Lilla maga volt a Remény: otthonra,
biztonságra, gyógyulásra. Esély az életre. Olyan, mint a halál küszöbén József
Attilának Flóra. Egyszerűen életszükséglete volt. Ezért végzetes a veszteség.
Végleges is, mint annyi más vesztett reménye. Nincs is miért fohászkodnia a
Reményhez. Annál inkább van miért kárhoztatnia, elutasítania („Csak maradj
magadnak!”). Épp ezért furcsa a vers invokációja. Egy pillanatig hihetnénk,
hogy a görög mitológia istenasszonyához, Elpiszhez „fohászkodik”. De az
allegorikus reménység csak istenségnek „látszó”. Csak „tünemény”, bár égi.
Csokonai Reménye a megszemélyesített lélekállapot, mit a boldogtalan teremt
magának. De mintha kezdettől feminin lenne. Szépséges és kacér. Nevetve csábít,
kétes kedvet támaszt, kecsegtet. Lénye és az, amit tesz, csupa ellentmondás
(„Hittem szép szavadnak: / Mégis megcsalál”). A mellérendelések laza
asszociációs kötéseivel áradnak a kérdések, felkiáltások, a kétségbeesés
indulatai. Ez a lírai monológ olyan eleven, mintha párbeszéd lenne. Csak az a
másik éppen hallgat, és egyre inkább Lilla-arca van.
Csokonai Reménye mindent azért adott,
hogy legyen mit elvennie. Mindez a két középső versszakban jelenik meg. Két
ellentétes világot jelenít meg: az egyik értéktelített, a másik értékvesztett.
Az első tele van csupa pozitív töltésű szóval (kert, nárcisz, ültet, patak, fa,
virág, tavasz, ég, boldogság, fűszer, fürge méh, friss meleg, rózsa, öröm, szív).
Miniatűr rokokó képek! Nem festők ihlették. Poussin, Watteau,Turner motívumai
legfeljebb irodalmi közvetítéssel juthattak el hozzá. Debreceni, komáromi
kertek virágai illatoznak és hervadnak a versben. Egy „Jaj, de” fordít ellentétébe mindent. Egy ideig költőnk
szimmetriákkal él. A második strófa első képére a harmadik versszak első képe
felel („Kertem nárcisokkal / Végig űltetéd…” – „Jaj, de friss rózsáim /
Elhervadtanak…”). A másodikra a második, a harmadikra a harmadik, a negyedikre
a negyedik. A 8. sortól megtörik a képek szimmetrikus építkezése. S így szebb,
poétikusabb és leleményesebb a vers. A második strófa 15-16. sorára a harmadik
strófa 9-10. sora a kontrapunkt. („Óh! csak Lillát hagytad volna / Csak magát
nekem” – jajdult fel a „Lilla szívét kértem; / S megadá az ég” – emlékre.) A
harmadik versszak első felében még mindig többségben vannak a jelentés és
hangulat révén pozitív töltésű szavak, a boldogságot árasztó metaforikus képek
a természet anyagából szőve. De az igék (vagy az állítmány szószerkezetei)
értékvesztetté teszik őket. A friss rózsák „elhervadtanak”; a források
„kiszáradtanak”; a tavasz „téli búra vált”. A már Csokonai korában is archaikus
igealakokkal súlyosabb a bánat. A feltételes mód használatával szomorúbb a
sóvárgás, lebegőbb a reménytelenség. Az utolsó képben ott a gyöngykoszorú, a győztes jutalmának
archetipikus kifejezése. A „Nem irígyleném” sorban pedig ott a hit, hogy Lilla
kárpótlás lett volna mindenért, a ki nem adott versekért, a költői
hírért-névért. A „magános árva szív2, mely csaknem a „semmi ágán” vacog,
legalábbis így érezte. (Ki tudja, József Attila ismerte-e a verset, de „a nagy
semminek ágán” először Csokonainál jelenik meg.)
A negyedik strófa visszatér az
allegorikus Reményhez. Valójában csak az első 12 sor igazán vigasztalan.
Halálvágy s a szentimentalizmus „sírhalom-költészetének” fordulatai is
átjárják. Csokonaitól nem idegen az érzelmesség, bár legszebb pillanataiban
mégiscsak az érzékenység költője. Itt feltűnnek a szentimentalizmus sablonjai,
de szenvedésének hitele van, sóhajainak valóságfedezete, elhisszük, hogy teste
földbe, fáradt lelke égbe „vágy”. Csak a költészet kedvéért nem leli örömét a
szenvedésben, mint egynéhány kortársa. A negyedik strófa első 12 sorában minden
szó reménytelenséget, szomorúságot áraszt (keménység, kétség, hímetlen, kisült, kietlen, elhágy, eltemet).
Az utolsó kép (13-16. sor) azonban maga a boldogság volna, ha a legutolsó sor
nem mondana istenhozzádot mindannak, ami reménység, szépség, öröm, boldogság
volt.
A vers vizuális képe olyan, mint a
költemény érzelmi színképe. Az érzések hullámjátékát idézi. Rokokó cirádaként
szaladnak a sorok. De a formai mívesség és a játékosság mögött ott van a
kompozíció klasszicista fegyelme, végiggondoltsága. Tiszta szigorúsággal
szerkesztett a vers. Egy-egy 16 soros strófa belső szerkezetének rajzolata
szerint két 8 sorosra bomlik – és még halványabb rajzolattal négy 4 sorosra is.
A páros sorok mindvégig harmadfeles (2,5 versláb) trocheusok. A versszakok 3. negyedének kivételével a páratlan sorok
3 verslábból állnak. A 9. és a 11. sor mindig hosszabb (4 versláb). Kiemel,
kizökkent és néha hangosabb is. (Pl.: „Síma száddal mit kecsegtetsz?... Kétes
kedvet mért csepegtetsz…” Vagy: „Óh! csak Lillát hagytad volna…Most panaszra
nem hajolna…”)
A reményhez a rímes-időmértékes magyar vers első remeklései közül való. De keresztrímeiben a ragrímek uralma még
nem dőlt meg. Az első versszakban 6:2 a javukra, a másodikban 5:3, a
harmadikban 7:1, és csak a negyedikben maradnak kisebbségben. Mégis: ennek a
versnek halhatatlan rímei vannak: tünemény – Remény; trillák – Lillák. A
tulajdonjog mindörökre Csokonaié. Úgy látszott, végérvényesen övé a dallam is,
de századunkban Dsida Jenő versébe újra megszólalt. Csakhogy ez a vers
Csokonait idézi (Csokonai sírjánál):
„Hol bolyong a lelked, / szólj Csokonai!” Így az a régi dallam az övé maradt.
Csokonai versét nehéz a líra valamelyik
műfaji skatulyájába zárni. A lírai műfajok keresztútján létezik. Nevezték már
csupa zene elégiának, ódának és dalnak is. hangneme szerint elégikus, formai
jegyei szerint óda a Reményhez. De őse nem a tanító jellegű horatiusi óda,
hanem a líraibb, a pindaroszi. A legtalálóbban elegico-ódának nevezhetjük, egy másodlagos műfajmegjelölés szerint
dal. Panaszos, szerelmes ének trilláiban a reménnyel.
SZERELEMDAL a csikóbőrös kulacshoz
Drága kincsem, galambocskám,
Csikóbőrös kulacsocskám!
Érted halok, érted élek,
Száz leányért nem cseréllek.
Megvídító orcácskádat,
Csókra termett kerek szádat
Ha a számhoz szoríthatom,
Zsuzsiét nem csókolgatom.
Óh, hogy kótog a kebeled,
Melyben szívemet viseled!
Óh, milyen szép az ajakad
S arany láncra méltó nyakad!
Karcsú derekadon a váll
Halhéj nélkűl is szépen áll;
Nem úgy ám, mint a Mancié,
Vagy a majd megmondám kié.
Szép a hajad szép szála is,
Ha kis csikó hordozta is,
Nem akasztott ember haja,
Mint a Trézi rőt vuklija.
Édes a te danolásod,
Jérce-forma kotyogásod:
Kittykottyod innepi ének
Bús szívemnek, szegénykének.
Ha bánatim közlöm véled,
Egy szódra lelkem megéled;
Ha jókedvem csucsorodik,
Általad megszaporodik.
Mikor hideg szelek vagynak,
Elveszed mérgét a fagynak;
És mikor a hév nyár lankaszt,
Nékem te megfrissíted azt.
Óh, ha téged nem láthatlak,
Be óhajtlak, be siratlak!
S ha képed kezembe akad,
Szememből örömkönny fakad.
Téged hordozlak útamban,
Téged ölellek ágyamban;
És valahányszor felkelek,
Szerelmedről énekelek.
Együtt be sokszor feküdtünk,
Bár soha meg nem esküdtünk!
Az éjjel is, csak megintsem,
Együtt hálunk úgye, kincsem?
Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!
Bárcsak a feleségemmel
Téged cserélhetnélek fel,
Hogy fiakat, leányokat
Szűlnél, apró kulacsokat:
Zsanám meg kulaccsá válna,
Borral mindég színig állna.
Az ő bőre úgyis csikó,
Beléférne négy-öt akó.
De jaj, engem ide-tova
Elvisz a Szent Mihály lova,
Szerelmed megemészt végre,
És te maradsz özvegységre.
Keserves sors! adjatok bort!
Lakjuk el előre a tort;
Ami menne más kutyába,
Jobb, megy a magunk torkába.
Akadtam még egy bankóra,
Kit szántam szemborítóra:
De vakságtól ki már nem fél,
Minek annak a szemfedél?
Kincsem, violám, rubintom!
Itt az utólsó forintom:
Érted adom ezt is, tubám!
Csak szádhoz érhessen a szám.
Óh, csókollak, óh, ölellek!
Míg moccanok, míg lehellek:
Tested tegyék hólttestemhez
És ezt az írást fejemhez:
"Útas, köszönj rám egy pint bort:
Itt látsz nyúgodni egy jámbort,
Kedves élete-párjával,
Csikóbőrös kulaccsával!"
Könnyedségre volt szüksége költészetünknek
Csokonaiék századfordulóján. Felszabadultságra. És szert is tett rá. A
földközelibb német „csizmás rokokó” és a népiesség révén. Mindehhez Csokonai
még „kurta philosophiát” is csinált: „… élnünk és örülnünk kell, hagyjunk élni
és örülni másokat is” – olvashatjuk a Anakreoni dalok bevezetőjében.
Szemmel láthatóan a „leben und leben lassen” teóriáját magyarította. Ami igaz,
igaz, a Szerelemdal alapötletét is német földről kapta (Ewald von
Kleist: Liebeslied an die Weinflasche – Szerelemdal a borosflaskához). De ahogy
a „rajnai nedűvel teli flaskából” Csokonai kezében csikóbőrös kulacs lett, az
nem átültetés s végképp nem fordítás. A Szerelemdal nem a német
anakreonitika egyik darabjának magyar mása. Eltűnt Anakreon modora, és Ewald
von Kleist jambusait is hiába keresnénk. Ez a vers színmagyar. Ütemhangsúlyos
és kétütemű, mint a népdalaink.
Írhatta volna Petőfi is – jut az
eszünkbe. „Egyszer Csokonai prémes mentéjét vevé fel, s viselte a világ
bámulatára” – írta Petőfiről Ferenczi László. Dacból, csak azért is abban
flangált a frakkos, cilinderes Hatvani utcán. Bizonyára illett a lelkére is
Csokonai mentéje. Azt még nem tudhatta, hogy ilyen parádés, prémes hacukát
Vitézünkre csak a rézmetsző „adhatott”. Csokonai hálásan, alázatosan, örömmel
viselte a kölcsönholmit is. Nem lehetett dacos, mert őt még nem tartotta el a
tolla. Nem volt irodalmi és politikai élet, ahova „Én, Csokonai Vitéz Mihály
itt vagyok!” kiáltással betörhetett volna. Csak lélekben volt petőfisen szabad
s véle rokon. Csokonai abba vágott bele, amit máshol Wordsworth, Béranger,
Heine, nálunk meg Petőfi valósított meg. Helyzetdalaiban költőivé tette a
köznyelvet, és a köznyelvből csinált költészetet. A helyzetdal lehetőségeit
Faludi éppen csak felvillantotta. A műfaj születésében Csokonaié volt a döntő
szó. S verseitől nyílegyenes az út Petőfiig. A parasztdal, a Szerelemdal
a csikóbőrös kulacshoz, az Egy fiatal házasulandónak habozása,
az Egy
bécsi magyar gavallér és a Szegény Zsuzsi a táborozáskor után
legföljebb olyan Vörösmarty-versek
jelentenek valódi stációkat, mint a Puszta csárda, A tót deák dala. De a
bordalt, amely a maga nemében helyzetdal is, Vörösmarty inkább a magasabb
dikció felé vitte (Keserű pohár, A vén cigány) Csokonai merte az alacsonyabb
dikciót választani. Néha kedve támadt az irodalom populáris regiszterén
játszani. Némelykor dévaj, rusztikus és imitt-amott trágár is. lehet, hogy
Ewald von Kleist ötletén túl a Szerelemdalnak folklórforrása is
volt: egy tréfás, találós rigmus. Elpirul a papír, ha leírjuk: „Kívül szőrös,
belül nedves, a legénynek igen kedves. Mi az?” A megoldás: csikóbőrös kulacs
„Bizonyítani nem tudjuk, hogy Csokonai ebből a találós kérdésből építtette a
Szerelemdalt – írja Vargha Balázs -, mindössze annyit állíthatunk, hogy világos
a párhuzam.” Csokonai keserű élettel „víg poéta”. De nem igaz, hogy eltréfálta,
eltrágárkodta volna az életét – meg a költészetét. Mi tagadás még Petőfi verse
(Csokonai) is erősítette a hordós, kulacsos Csokonai-képet. Két kép él a
köztudatban, írja Görömbei András Csokonai bordalairól értekezve: „… az egyik a
hontalan, állástalan, megalázott és elhagyott költőt idézi, a másik a sápadt
képű csavargót, a dévaj borozót. Mindkettő életrajzi adatokra épül, mindkettőt
igazolja az életmű is.”
Kölcsey épp amiatt bántotta Vitéz
Mihályt holtában, ami a Szerelemdalban a remeklés forrása. Mázolásait
(rokokóját) és vastagságait (népiességét) becsmérelte. De a Szerelemdal
értékeit Kölcsey mégiscsak észrevette. (Kazinczy érzéketlen maradt irántuk!)
/Csokonai/ „Szentimentális darabjainak legszebbjeik mellett hidegen marad a
szív – írta 1817-ben Kölcsey Ferenc -, de midőn makacsul tréfál, s a népek
tónusában lép elő, lehetetlen azon geniális szökdelést benne el nem ismerni,
mely a való vokátiónak bélyegét hordozza… Az Evoe Bacche, A csikóbőrös kulacs,
A szegény Zsuzsi a táborozáskor, A farsangi búcsú és mindenekfelett a
nagy szépségű Parasztdal… poétai lélekkel írattak…” S bár néha idegenből vett
az ötlet, ezekben mégsem csak „prédikálta az originalitást” – vélekedett a
költőtárs.
A bordal végigkíséri Csokonai pályáját.
Debrecenben társainak „röhögő kedve” inspirálta. Később dunántúli kúriák
mulattatójaként írta bordalait. Ilyenkor átélhette, hogy közönsége van. A
Szerelemdal az utolsó bordalai közül való. 1802-ben írta. Akkortájt már
emberkerülő volt. Fazekas Mihállyal, Kiss Imrével, Nagy Gáborral csak
néhanapján borozgatott. „Ez társaságban lehetett még egyedül feltalálni a régi
Csokonait – írta Domby Márton. - …Játszott, mulatott, anekdotizált, enyelgett,
másokat követett, historizált, újított, rostált, okoskodott, politizált, s a
maga egész lelkét lemeztelenítette…” A Szerelemdal ezeknek az óráknak a
szülötte. Kihallatszik belőle az önirónia is: az égi s földi szerelmek helyett
maradt a csikóbőrös kulacs. Belesajdul a szívünk. Még mindig csak huszonéves!
Csokonai ódának nevezte a csikóbőrös
kulacshoz írott versét. Oly magasztosnak találta tárgyát és az érzést. De amíg
Kleist fennkölten játszott az ötlettel („Óh, flaska” – sóhajtotta, fényének,
üdvének, világ ékességének nevezte), Csokonai vulgáriasan. Már maga a
csikóbőrös kulacs is népiesebb a flaskánál, palacknál. Ráadásul „Drága kincsem,
galambocskám”-nak nevezi. Kincsemnek, violámnak, rubintomnak becézi. Életem
párjának szólítja. A klasszicista esztétika jegyében az indító ötletet
következetesen végigviszi. (A német poéta meg csak félig-meddig.) Vitéz Mihály
a rokokó miniatűr képeihez való vonzódásával virtuóz módon, apró részletekből
építi fel az epekedést. Ötlet ötletet kerget, ötlet ötlet hátán. Némelykor túl
is játszott a dolog. De ki bánja? Viháncol a költő, vihog, kacarászik, röhécsel,
röhög az olvasó. Hajdanában tán még irult-pirult is. Szerelmi vallomás ez a
javából. Dehogyis vallomás?! Költőnk mindent túllicitál. dicséretet,
csúfolódást, széptevést, vallomást. És győzi költői szusszal!
A bordal az epiko-lírai műfajok közé
tartozik. Van benne történet és életdarabka. Van némi dramaturgiája. Csokonai
verse még az arisztotelészi értelemben is jól összeállított történet. Van
eleje, közepe, vége. Három szerelmi vallomás a vers három pillére: 1.,10., 19.
strófa. (A vers egyébként 20 strófából s összesen 80 sorból áll.) Az első
versszak 3. sorában elhangzik, hogy: „Érted halok, érted élek”. Ezt bizony
nehéz fokozni, inkább csak cifrázni lehet. A második vallomás erotikusabb
(„Téged ölellek ágyamban), a harmadik a gyönyörűségbe – horatiusi módon –
belopja a másvilágot. Csak hát a vers világának megfelelően, azaz népiesen
(„Míg moccanok, míg lehellek…”). Az utolsó strófa már csak afféle epilógus
(„Útas, köszönj rám egy pint bort…”).
Az első vallomás után Vitézünk a
rangsorvitató költészet manírjai szerint dicséri kedvese szépségét. Derékon
felül, mivelhogy a kulacsnak lába nincs! Miniatűr képekben írja le orcácskáját,
száját, kebelét, nyakát, ajakát, derekát, haját. Eközben a szembeállítás, az
ellentétezés lesz a vers szerkezeti elemévé. Csupa bezzeg-fordulattal él.
Kulacs-kedvese csupa gyönyörűség, bezzeg a Zsuzsi, a Manci, a Trézi! (Csokonai,
ha versvilágot vált, ott a nevek is mások. Mi keresnivalójuk lenne itt a
Lauráknak, Rozáliáknak!) Aztán búcsút mond a leányzóknak, és már csak kedves
képességeit dicséri, hogy búkergető, hogy szívet melegítő, frissítő. Nála
nélkül nem élet az élet. Mindehhez pompás szavakat talál. Ellentéteik
humorforrásként egzisztálnak. A „kitty-kottyod” és az „innepi ének” mulatságos
egymás mellett, mert a szavak univerzumában egymástól a világ végére esnek.
Ugyanezért humoros egymás mellett az „Édes a te danolásod, / Jérce-forma
kotyogásod” kép. Minden költői eszköze a mulattatásé. A hangok színe: az „Óh,
hogy kótog a kebeled” sorban kopognak a „k”-k, gurulnak az „ó”-k, játékosan
lebegnek az „e”-k. A „kótog a kebeled” nemcsak az alliterációtól pompás, hanem
a népies „kótog”-tól. És hány még a versben a népies szó, fordulat! Azokban a
pillanatokban vagyunk, amikor először követelik polgárjogukat a költészetben a
kincsem, a galambocskám, a kulacsocskám, a kittykotty, a kotyogásod, a kuckó, a
csucsorodik, a danolásod, a violám, a zsanám. A becézgetés, kicsinyítés ki
tudja honnan való? A népköltészetből, a rokokóból? Végül is olyan láthatatlanul
összefonódnak.
A második vallomás dramaturgiai fordulat
is. Olyan, mint az időzsilip. Akit eddig legénynek hittünk, házas.
Asszonycsúfolóba foghat. Az indító ötlettel még mindig következetesen játszik.
Szerelmük „zálogi” kulacsocskák lesznek álmaiban. zsémbes zsanája kulaccsá
válik. S ha eljön érte a Szent Mihály lova, „Lakjuk el előre a tort” – mondja.
Sűrűn használt ragrímei közepette a versnek ezen a táján egyébre is futja:
csikó – akó, tova – lova.
„Ez a vers egy hosszú fejlődésvonal tökéletes
betetőzése, összefoglalója – írja Görömbei András. - Szinte mindent együtt tanulmányozhatunk
benne: a rokokó és a népiesség összefonódását, a versforma és a szemlélet
magyarrá válását, a zsánerképek humorát, a bordalok dévaj jókedvét, a tökéletes
játékot, friss elevenségét, felszabadultságot. Mindez kiérlelten, letisztultan
van együtt ebben a költeményben, a halál és az erotika éteri finomságú
összeszövöttségében.” Csokonainak életében ez volt a legnépszerűbb verse. A
kéziratos énekeskönyveknek egyik legkedveltebb darabja. Domby Márton 1807-ben a
Szajna-parton hallotta danolni. Híres vers volt már akkor is.
TARTÓZKODÓ KÉRELEM
A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipán!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
„Tündöklő tulipántos vers”, így nevezte
Nemes Nagy Ágnes. Kérlelő, epekedő, bókoló, ígérgető virágének. A régi magyar virágénekek egyik utolsó és legművészibb
darabja. De már nem a reneszánsz, hanem a klasszicizmus foglalatába zárták, és
még „a nefelejccsel, violával betörő romantikus dal” előtt született, ahogy
Szauder József írja. Első változata (Egy tulipánthoz, 1793) egy tucat
virágénekkel együtt (Egy rózsához, Főldi Rózsa, Laura még ingó
kegyelmed, Egy vén fának árnyékában régen szenvedő rózsafa) azok közé a
versek közé tartozik; amelyekkel Csokonai érzéki, játékos, rokokó lírája és
idilli pásztori énekei szerelmi költészetté teljesedtek 1793-95 táján. Az
említett virágénekektől az Egy tulipánthoz különbözik is. Azok
mindegyikén átsuhan valamiféle elégikus árnyék. Az Egy tulipánthoz kivétel:
boldog virágének. Mintha Balassi hangja is áthallatszana a versen, aki örömében
„jó illatú piros rózsám”-nak, „gyönyerő szép kis violám”-nak nevezte kedvesét.
És eszünkbe jut, hogy akárcsak ő, Csokonai is átkeresztelte szerelmeit. A
debreceni, komáromi Juliskákból Laurák, Rozáliák, Lillák lettek. De az 1803-as
keletkezésű Tartózkodó kérelemben ennél is titkolódzóbb. Be kell érnünk
azzal, hogy kedvese „gyönyörű kis tulipánt”. De hát beérjük-e ezzel? Találgatni
jó, titkokat faggatni érdekes, és van irodalomtörténeti kíváncsiság is.
Meglehet, okosabb lenne, ha a hajdani barátra és költőtársra hallgatnánk. Édes
Gergely mondta: „ő titkos volt”. De hát találgatunk, kiért is égett
„megemésztő” tűzben a poéta?
Találgatni több okból is nehéz. Először
is azért, mert felettébb kockázatos dolog egy szerelem történetét szerelmes
versekből rekonstruálni. Ha az a szerelem a világ előtt bevallhatatlan volt,
ugyan mit, mennyit tudhatunk róla? Sötét erdőbe, tükörsima jégre tévedhetünk
kíváncsiságunkban. De akad másféle ok is: Csokonai versei variációkban élnek.
Szerelmek jöttek, mentek, ő meg csereberélte a női neveket, egy könnyed
mozdulattal a Lilla-ciklusba emelte korábbi verseit. Néha a cím se változott (A
szépek szépe), néha egy kicsit (A dél – Déli aggodalom, A szerelmes szemek –
A pillantó szemek, Főldi Rózsa – A rózsabimbóhoz), néha pedig egészen
más lett (Szerelmes búcsúvétel – Habozás, Laura még ingó kegyelmed –
Szemrehányás, Egy tulipánthoz – Tartózkodó kérelem.) Nem akadt ezen
fenn az égvilágon senki, cserélgette a neveket a Himfy-dalok költője is.
Csokonai meg be is vallotta volna a dolgot a Lilla-dalok
előbeszédében: „nem is voltak ezek az én verseim soha olyan céllal íródva, hogy
belőlük egy egymással összefüggő kis poétai román kikerüljön: egyszer egyik
darab készült, máskor másik, és nem azzal a renddel, amilyennel a könyvben látni..
egynéhányat másnak a kérésére írtam.” Csakhogy ez a vallomás post festa volt. A
Lilla-dalok
a költő halála évében látott napvilágot. Szerelmes verseit kötetben sose látta.
Egy életen át csiszolgatta őket, míg a szöveg rátalált a lehető legtökéletesebb
formára. De milyen furcsán hangzik ez az „életen át”, hiszen csak 31 esztendőt
élt – meg egy keserves telet! S hogy a találgatás nehézségeiből még egyet
említsünk: Csokonai szerelmes énekei bizony nem mentesek a szerepjátszástól.
Lehet, hogy a szerelmek nem is olyan nagyon „jöttek-mentek” életében, de Toldy
Ferenc szavaiban mégiscsak sok a túlzás: „Csokonai lelkét a szerelem csak
annyira látszott elfoglalni, amennyiben az egyik nemes tárgyadója a
költészetnek, s a poétai szent hév hathatós élesztője…” – írta. Azért mégsem
igazság nélküli a mondat. „Ő szeretett, hogy énekelhessen.” A szerelmes poétáé
nem akármilyen költői szerep. Se a boldogé, se a boldogtalané. Lehet, hogy azok
közé tartozott, akiknek több jut az álmokból, a képzelet játékaiból, mint a szerelem
átélt földi valóságából. Lehet. De nemcsak ábrándozott. Olvassuk figyelmesen,
pontosan! „… addig andalgunk az esti hajnalon, / Míg egymás ölébe hullunk a
dalon” – írja (Az én poézisom természete). S milyen rafinált metaforákba
burkolta erotikus vágyait! („Rózsa! engedd, hadd heverjek / Éltető bokrodba
már, / S édes árnyékodba nyerjek / fészket én rideg madár.”) Játszik a
szavakkal, de néha elárulja magát. A Rozáliája bizonyára „Főldi doktor szép Julissa”, nemhiába hozta hírbe az utókor. Pedig ő
titkos volt: „rózsa”, „Főldi Rózsa” és tán „tulipánt” is. Legalábbis 1793-ban!
Mert ez a vers máshoz szólt az Egy tulipánthoz és máshoz a Tartózkodó
kérelem korában. Hiába szerepel a Lilla-ciklusban. Ilyen boldog,
reménykedő virágének 1803-ban már rég nem szólhatott Lillához. Tán a szépséges
Ilosvai Krisztina volt a „tulipánt”? Esztendővel korábban érte vetélkedtek
Kazinczyval. S a hozzá írt versek is ott vannak a Lilla-dalok között. A
találgatás titoktól titokig visz. Így hát mihaszna, de mert az irodalom élmények
rögzítése, tárolása és továbbsugárzása, a vers keletkezéstörténetét kutatva
mégiscsak szeretnénk megtalálni az élményt is. Csakhogy a Tartózkodó kérelemnek
nemcsak eleven múzsája lehetett. Csokonai számára múzsa a szent poézis is a
poézis öntörvényű szépségének vagy a szépség önértékének felismerése. Az
Ilosvai Kriskához írt versek némelyikében (l. Az éjnek istenihez) olyan
lágy a verszene, és úgy tobzódik virágszimbólumokban, hogy ezek közelségében
könnyen megszülethetett az az alkotáslélektani pillanat, amikor elővette azt a
régi virágéneket, tökéletesítette képeit, dallamát.
Csak négy szó és két írásjel változott.
Látszatra semmiség, de a tökéletesedés felé vivő úton nem az. Ráadásul a vers
„dramaturgiájának” a címhez kellett igazodni. Meg kellett válnia a 3. sortól
(„Te vagy orvossa sebemnek”), mert
még csak reménykedik. De ezzel változik a hangzásszerkezet is. A „Te lehetsz írja sebemnek” sor könnyedebb.
Azt is mondhatnám: magasabb egy „oktávval”. A súlyosabb bizonyosságnál tán
szebb ez a fényes remény. A második strófa 2. sorában az „Eleven hajnali tűz” is eredetibb és dallamosabb, mint a „Lobogó hajnali tűz”. A vers utolsó
sorából pedig kihajított egy ügyetlen ismétlést. A „csókkal – csókjaidért”
rímszavak helyébe a „csókkal – válaszodért” került.
Egy virágének szinte sugallja, hogy a
„miért szép” gondolat jegyében faggassuk titkait. Ez a verses kérelem csupán 12
sor, 3 strófa, 36 szó, 120 szótag. Ennyi is elég a halhatatlansághoz. Mindössze
néhány kép. egy égető érzés rajza, sóvárgás az enyhülésért, a kedves gyógyító
szépségének képe, kérlelés, ígérgetés. A teremtett versvilágban a kérés révén
ott a múlt, az ígéretben pedig ott a remélt jövő. Ez a miniatűr versvilág
szigorúan szerkesztett. Nincs benne egyetlen fölösleges szó. Még a hasonlat olyan, mint fordulatától is megválik
(„Szemeid szép ragyogása / Eleven hajnali tűz”). Arány, mérték, érettség
jellemzi a verset mindenben. Az a bizonyos „nemes tökély”, ahogy Goethe
dicsérné az efféle klasszicista értékeket. De csak a foglalat klasszicista, a
vers „dramaturgiai felépítés”. Ott vannak benne a rokokó finomkodások.
Mértékkel! És lényegéhez tartozik a virágénekek, a népköltészet őszintesége,
üdesége. Mindennek micsoda belső egyensúlya van! És mennyi minden tartja a
verset valahol az égi, a tüneményes és a földi között! Igéi jelentésük révén
egészen a mindennapiságból valók (bánt, lehetsz, elűz, teljesítsd, kért,
fizetek). A harminchat szóból mindössze hat az ige, így hát alig mozdul ez a
szépséges pillanat. De ezek az igék nagyon fontosak stilisztikai szempontból
is. Ellenpontozzák a költőiséggel telített névszóanyagot. A szóanyag majdnem
fele jelző! Másutt sokallnák, de egy virágénekben nem. És nemcsak gyönyörködtet
velük (szép, gyönyörű), fokoz (hatalmas, megemésztő), mozgalmasságot visz a
képbe (eleven), láttat, érzékletessé tesz. Nem tehet róla, hogy a szerelmi
szenvedély metaforájaként használt „megemésztő tűz” később elhamvadt, mert
agyonhasználták. Nála még lánggal ég. Egyébként a névszóanyagban is ott van az
a bizonyos lebegés. Ellenpontoz itt is. A harmat
után ott a sok ezer gond, az angyali szók
után a nagyon is emberi kívánság. Csokonai tudta, hogy a poézis legszebb dolgai
a kimondatlan és a kimondott határán születnek. Az „amire kért” erotikus
töltése nagyobb, mintha valóban kimondaná a kérést. Csak tartózkodó és nem
szemérmes. Verseiben valóságos csókzápor esik. (Petőfinél majd „csókeső”.)
Pedig Csokonai korában a csók még meglehetősen illetlen szó. (Színpadon még el
se csattanhatott!) Ő meg pásztori regényt írt Csókok címmel,
vázlatokat, jegyzeteket készített
csókról, költői levélben meg arról elmélkedett, hogy melyik a legjobb
csók. A Tartózkodó kérelem költője „ambrózia” csókot ígér Nem akármi!
Az ambrózia az istenek eledele a görög mitológiában.
Csokonainál alig van muzikálisabb
költőnk, a Tartózkodó kérelemnél kevés szebb verszenénk. Sokáig hitték,
hogy Faludi Ferenctől tanult 8-as, 7-es, kétütemű, keresztrímes sorokban írta
versét. De ebből csak a keresztrím igaz. Babits írta le először, hogy a Tartózkodó
kérelem a magyar költészetben ritka antik metrumban, a ionicus a minore
Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése 62-92. old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése