Csűrös Miklós: Tompa Mihály (1817-1868)

Tompa költészetének fejlődéstörténeti helyét nem kellett utólag tisztáznia az irodalomtörténet-írásnak. Ő maga is, kortársai is tudták, hogy átmenetet alkot a Kölcsey, Bajza, Vörösmarty nevével és az almanachlírával jelölhető előző korszak meg a Petőfi és Arany által diadalra vitt népnemzeti irányzat között. Életét eseménytelennek, külső fordulatokban szegénynek mondják. Rimaszombatban született. Apja részeges cipészmester, anyja fiatalon, tüdőbajban hal meg, örökségül a betegségtől való már-már rögeszmés félelmet hagyva fiára. nagyszülei és szeretetlen rokonok nevelik Igriciben; egyik kedvenc írója, Dickens műveiben ismert majd saját gyötrelmes gyerekkorának mására. Véletlen szerencse jóvoltából „inasdiákként” kerül a sárospataki kollégiumba, ahol – némi megszakítással – 1832 és 1844 között végzi tanulmányait, magasabb fokon bölcsészeti, jogi és teológiai stúdiumokat. Barátságok, szerelmek, szép nyaralások és az első irodalmi sikerek fűződnek ehhez az aránylag kiegyensúlyozott korszakához. De már ekkor sokat betegeskedik, s miután 1845 végén Pestre jön, kórházba kerül.

Papi vizsgája után, 1846 őszén lelkész lesz Bején, majd Keleméren, Hanván;  életének külső kerete már nemigen változik. „Én református pap vagyok ; csendes és zajtalan éltem folyama; nincs semmi fény,máz és ragyogvány állásomon” – mutatkozik be Aranynak küldött első levelében. Néhány rendkívüli vagy felkavaró élmény mindazonáltal tagolja ezt a több mint két évtizedet:tábori lelkészként részt vesz a szabadságharcban; megnősül, elveszíti két gyermekét; néhányszor találkozik  Aranyékkal és más barátokkal, örököl, de a birtokot elperlik; erdélyi útja során méltó ünneplésben részesül. Ám még ami jó, azt is beárnyékolja hazafiúi elkeseredettsége, a betegeskedés, a haláltudat, az öngyilkosság gondolatának kísértése és a szorongás, hogy pap létére elveszíti hitét. Derűsebb korszakaiban és általában kedvére való társaságban csillogó homorú, szellemes adomázónak ismerik, mókázni is tud. Mégis mindig meghasonlott, később megtört lélek volt, utolsó éveiben pedig „érző, eszmélő halott, ki önmagát kísérti.”

Lírai költészete, akárcsak Aranyé, az önkényuralom korszakába szárnyal a legmagasabbra. A nemzetre hatalmas súllyal nehezedő elnyomás, az állandósult válságban sokszoros erővel kényszerítő felelősség, dacos szabadságszeretete fölfokozta költői erejét. Mély beleérzéssel követte nyomon és fejezte ki – mint egy méltatója írja – „a közhangulat változását, a nemzeti élet hullámveréseit”. Híres allegóriái (A gólyához, A madár, fiaihoz), a Levél egy kibújdosott barátom után családi lírája és az őszi természet sejtelmes képei részint a vívódó hazafias-gondolati költészet Arannyal, Madáchcsal rokon képviselőjének mutatják, részint a hangulatszimbolika modern kezdeményeit előlegezik.

Utolsó nagy költői fellobbanása azokhoz az átmeneti bukásuk ellenére is lelkesítő politikai eseményekhez és mozgalmakhoz kapcsolódik, amelyek 1859-1861 között az önkényuralom mély válságát idézték elő. Az olasz-osztrák háború, a magyar emigráció tevékenységének megélénkülése, a Bach-rendszer bukása, a nemzeti bizakodás nagy kortársaival együtt Tompát is magával ragadja, szárnyaló ódákban hirdeti a nemzet megmaradásának és felemelkedésének hitét, a levert emzet föléledését és megdicsőülését. Amikor 1861 augusztusában Ferenc József föloszlatja az országgyűlését. Amikor 1861 augusztusában Ferenc József föloszlatja az országgyűlést, és a remények megint füstbe mennek, Tompa elvbarátai  között is egészen egyedül marad, aki még akar és tud bízni, biztatni. Bibliai példázatai (Heródes, Új Simeon) a zsarnokság végét jósolják, a szenvedések után a nemzetre váró vigasztalás reményét sugallják. Közvetlen rokonuk a korszak egyik remeke, a bukásban is fenséget reveláló nagy óda, az 1863-ban keletkezett Ikarus.

IKARUS

Vergődöm a tenger dagályán,

Sirom nem lát remegni gyáván,

Bátran nézek bele…

A mélységtől sem fél, ki mint én,

Föl a napig repűle szintén,

És nem szédült feje.

Fent, fent valék… alázuhantam!

Elmúlhatok: megvan jutalmam;

jelezve a siker…

Szép: akinek jut a dicső vég,

De azzal is köz a dicsőség,

Ki gondol, kezd, - ki mer.

Ülénk a bús sziget homokján,

S a vízre bámultunk… okolván

Sokért a végzetet;

A túlpart…! tenger nyomta távol,

Mit nem repűl át, meg se lábol,

Ki földre született.

Repűlni…! hah…! teremts magadnak,

Mit természet, sors megtagadtak!

S én – szárnyat alkoték;

A föld szinét elhagyva lábam;

Győzelmi zaj hangzékutánam…

- Hódítva volt a lég.

A szárny emelt, - vágytam s repűltem,

Lázas gyönyörtől részegülten,

Nem félve, látva bajt;

Fent a magasban, mind magasbban,

A föld fiát, hogy béavassam

A lég titkábamajd.

De, - illetvén, mi illethetlen:

A büszke nap boszús-ijedten

Kél, üldöz és nyilaz…

Szárnyam sivít, izekre tágul.

S leválik… a tüzes sugártul

megolvadt a viasz!

… Vergődöm – vívok szél- s dagállyal,

De rajtam új kéj futkos által:

Mily fenség…! mily esés…!

Hogy ezt felejtéssel takarja:

Tenger mélysége, ég haragja

S vesztem: mind, mind kevés!

A hulám a száraz felé tart,

S titkát fű-fával közli a part,

Énekli a madár;

Völgybe s oromra könnyen ér el,

S a szívbe szállván ingerével:

Tenyészt, mint napsugár.

Élet jön a meddő szünetre…

A gondolat meg van születve,

Nagy, munkás és örök;

Leend sok, aki fenn se szédül,

Nem retteg a menny fellegétül,

Bár villámlik, dörög.

Betöltve éltem hivatása! –

A víz sírom hadd ássa, ássa…

Kőszirt leszek neki;

Habját, melyet szétzúza bennem,

Ijedt, zajongó rendületben

A felhőkig veti.

S lész a hab is, mely rám özönlék,

Hogy elrejtsen: felőlem emlék!

Vész, víz ha szendereg,

Vagy foly köztük szilaj csatázás,

Örökre zeng itt a kiáltás:

Halandók, merjetek!

Ikarosz története közismert mitológiai szüzsé, az irodalomban és más művészetekben közkinccsé vált, gyakran feldolgozott téma. Minósz krétai király fogságából az ezermester Daidalosz csak úgy tud megszabadulni, hogy a földi és tengeri őrizetet kijátszva, a levegőn át menekül. Fia, Ikarosz azonban a tanács és a tilalom ellenére túlságosan magasra repül, a forróság megolvasztja a szárnyát összetartó viaszt, és a szerencsétlen a tengerbe zuhan. Két fő értelmezési típus alakult ki a mítosz utóéletében, aszerint, hogy Ikarosz vétkességére vagy bátor, hősi mivoltára kerül-e a hangsúly. Ovidius előadásában (Metamorphoses VIII. 183-235, Muraközy Gyula fordítása) a aggódó apa hiába figyelmezteti fiát:

Repülj a középen,

Icarus, intlek, mert tollad, ha nagyon leereszkedsz,

Elnehezíti a víz, túl fent meg a nap tüze éri.

Szállj csak a kettő közt, (…)

Én vezetek, te kövess!

Ebben a verzióban Ikarosz engedetlenségéért bűnhődik, és mert gyermeki öntudatlanságában isteni kiváltságot akart magának megszerezni. Daidalosz „átkozván tudományát”, temeti el gyermekét, ily módon bűnnek minősíti istenkísértő technikai újítását. Goethe másképp ítélkezik a Faustban (II. rész 3. felvonás): nála Euphorionon telik be az ikaroszi sors, de lezuhantában a magasabbra törés, a távolabbra látás, a szabad lélek eszménye marad. Tompa verse szellemében a mítosz újkori, humanisztikus, goethei értelmezéséhez áll közel. Tárgytörténeti eredetisége abban áll, hogy a monológ Ikarusa kívül van a hagyományos apa-fiú kapcsolaton: nem gyermek, akit oktatni vagy félteni kell, hanem tettéért felelősséget vállaló ifjú vagy férfi; és nem készen kapja „apja csodás művét”, hanem maga alkotja meg a szárnyat – egyazon személy hozza létre az eredetileg daidaloszi művet, és éli meg öntudatosan megváltoztatja a példázat erkölcsi célzatát; Tompa az értékességet különválasztja a vállalkozás külső sorsától, hőse, „Ki gondol, kezd – ki mer”, dicsőséggé avatja a vereséget.

Az Ikarus versszövetén egy másik világirodalmi toposz is átsejlik, a levert, bukott, kivetett ember zsoltáráé, aki „a mélységből kiált” Urához (Zsoltárok Könyve, 130, l). Ezt a mélységet az Ószövetség sok helyütt a víz alá süllyedés képeivel teszi érzékletessé: „Mely sírba vetettél be engem, sötétségbe, örvények közé. A te haragod reám nehezedett, és minden haboddal nyomtál engem.” (Zsolt, 88, 7-8) „Örvény örvényt hív elő zuhatagjaid hangjára; minden vízáradásod és hullámod összecsap fölöttem.” (Zsolt, 42, 8). Azáltal, hogy a „de profundis” kiáltás hagyománya Ikarus történetével vegyül össze, a kép konkrétabban emberi, a morális tanítás pedig profánabb, evilágibb lesz: a panasz, a könyörgés és a hálaadás bibliai szólamait elhalkítja az emberi büszkeségé, a merészség dicséretéé.

A görög-római meg a biblikus tradíció fölidézése és összekapcsolása egyszerre növeszti emberfelettivé és határozza meg emberként (nem-istenként, nem-démonként) a mítoszvers hősét; a versben föltáruló tér-idő koordináták ehhez a kettősséghez idomulnak. A tenger dagályán vergődő Ikarusz csupán egy pont a végtelenségben: fizikailag nem mozdul, ideje nincs több hátra, mint amíg monológját elmondja. Mégis a mélység és magasság vertikális, illetőleg a víz és az ígéretes szárazföld horizontális irányának metszéspontjában helyezkedik el; az időről szóló tudása a bukásba torkolló nagy tett kigondolásának és végrehajtásának emlékétől a beteljesedett jövő próféciájáig hatol előre. A belső személet és eszmélet legyőzi a realitásokat, a köznapi anyagi és lelki korlátokat. A dimenziók kitágítása a pontszerűtől a végtelenig a paradoxon és a csoda, a talányos fenségesség érzetét kelti.

„Halandók, merjetek! Az utolsó sor csúcspont és összefoglalás, tömör maxima. Erkölcsi értékek magasztalása jellegzetesen ódai tárgy és sajátosság, Tompát pedig lelkészi hivatása, valamint a korabeli protestáns teológia „moralizáló racionalizmusa” (Ravasz László) különösen fogékonnyá tette az etikai problémák iránt. Sokszor nem tudja elkerülni a bölcselkedő moralizálás, a megnyugvásra biztató valláserkölcsi tanácsadás veszélyét, az Ikarus azonban a meggyőző ellenpéldák egyike több okból eredően is. Nem köznapi, átlagos erkölcsi evolúciót hirdet, hanem a kivételt, az egyéni döntést, az új szabály teremtését mutatja meghatározónak, a végzetet okoló többséggel szemben az alkotó én istenimitációját (3-4. versszak). Ikarusa álszentség nélkül szól tette „jutalmáról”, a dicsőségről és az erkölcsi érzék kielégülésének erotikus sugallatú szavakkal ecsetelt gyönyörétől (4-5. versszak). A jövőbe vetett pillantás megerősíti és folytatja ezeket a motívumokat (7-9. versszak). A dicsőség, a győzelmi zaj mozzanata a nem feledhetőség tartós öntudatában fejlődik tovább; az érzéki gyönyör a szülés, születés, a napsugáréhoz hasonló „tenyésztés2 képzetkörében kap mitikus igazolását. Az individuális példa másokhoz szóló figyelmeztető agy biztató üzenetté bővül (9-10. versszak). A merészség dicséretének hitelességét finom, nem föltétlenül szándékos irodalmi reminiszcenciák növelik. Berzsenyi és Vörösmarty bátorítása („Merj! a merészség a fene fátumok / Mozdíthatatlan zárait átüti”; „Gondolj merészet és nagyot / És tedd rá éltedet”) éled újjá Tompa kézmozdulatában.

Az Ikarus összetett ihlete, ellentétes erőket egymáshoz békítő dinamikája mutatkozik meg a szerkezet és a dikció, valamint a versforma és a versmondat-minőség feszültségében. A tizenegy strófa csaknem szimmetrikus, 6+5-ös tagolását világosan tünteti föl az 1. versszak első sorának variált ismétlése a 7. strófa élén. A párhuzam, az ellentét és a fokozás révén a két nagy egység között illeszkedések mesteri rendszere jön létre, a második az elsőnek eltérő hangnemben és hangerővel visszatérő módosított változata. A versszakok metrikai fölépítése is – a hat-hat jambikus sor felező osztásával, a hosszabb és rövidebb sorok meg az aab-ccb képletbe rendeződő nőrímek és hímrímek összjátékával – az arányosság és a zártság hatását idézik elő. A versbeszéd mégis az izgatottság, a belső feszültség lelkiállapotának vagy inkább „hullámverésének” tükre, a drámai megjelenítés eszköze. Zihálásra, lélegzet után kapkodásra utal a mondatok rövidsége, a kihagyásos szerkezetek szaporasága, a szórend föllazítása és megbontása, a szavakon kívüli érzelmi jelzések sokasága, melyet az írásjelek szerepének szokatlan mérvű megnövelése, az íráskép szaggatottsága érzékeltet vizuálisan. A merészség költői meghatározását így egészíti ki a stilisztikai, poétikai, verstani kisszerkezetek világában az önfegyelem és az egzaltáció összefonódásának mozzanata.

Az Ikarus időszerűtlen vallomás a maga korában, a patrióta szabadságszeretet utolsó fellobbanása a kiegyezés útját egyengető Magyarországon. Még egységben nyilatkozik meg benne a magánember és a nemzeti közösség érzelem- és gondolatvilága, még hitelesíteni tud egy olyan eszmét és a beléje vetett hitet, amelyet 1867 után már nem lehet belső meggyőződéssel vállalni. Tompa hazafias költészetének végszavával a magyar politikai líra nagy romantikus korszaka is búcsúzik.

Forrás: 99 híres magyar vers  és értelmezése 175-181. old., Móra Könyvkiadó