Csapongva hempereg arcodon a gőg,
bizarr, víg mámorba szédül a szemed,
virgonc, szilaj szavak zúdulnak ki szádon,
midőn szemed fénye elém lángol.
Tavaszi boldogság ömlik a világra,
ha kitárult pompás lényed rámzuhan,
s a csend nagy pillanatában mint pajzán játékot
lehel parázs ajkad reám forró csókokat.
Kihevült, nyugtalan regéket mesélünk
ingerült, éles, marakodó hangon…
várunk együgyű, új és nagy csatát,
majd fenékig ürítjük a mámor isteni poharát.
Én meséket mondok a legnagyobb csodáról:
egy boldog, csókos, nagy meseországról,
hol emberek élnek, és nagyon szeretnek,
hol nem marakodnak, hol nem verekednek!…
S ha előbuggyannak számból a szavak,
vékony kis ujjaid kuszálják a hajam,
ilyenkor úgy érzem, nagy és szép az élet,
hogy bolondos legények így tán sohsem éltek?!
És mi ketten, ó részegült kósza emberpár,
kik zúzmarás mezőket járunk szerelemért…
Ma dacosan megvetjük egymás hívó szavát,
könnyezünk és bizonyítjuk a magunk igazát.
(Forrás: Kalangya, IV. évfolyam 1935. 5. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése