Bársony István: Mikor a vas olvad

(Az eredeti helyesírás meghagyásával!)

I.

Barduvay Ádám az asztalnál ült és leveleket irt.

Kemény, eres keze pörczögtetve szalajtotta végig a tollat a papiroson; tekintete azzal a közönynyel kisérte az egyenes sorokat, mely arra vallott, hogy az ész dolgozik most ebben az emberben, - a sziv pihen.

Barduvay Ádám megirta az utolsó levelet is és becsengette az inast. Mig a legényt várta, kivette a tárczáját és bankókat olvasott le az asztalra. Az ajtónyilás neszére megfordult.

- Sürgős levelek, János, - szólt barátságos hangon, mely inkább kérő volt, mint parancsoló, - a zárdába megy először és a főnöknőnek átadja a levéllel ezt a száz forintot; azután siessen Éliáshoz és mondja meg neki, hogy a váltót várom; utoljára hagyja a szerkesztőségeket, adja át mindenütt azt az összeget, amit a boritékra jegyeztem és ne kérjen nyugtatványt.

Az inas átvette a postát. Öreg ember volt, aki husz esztendő óta szolgálta urát és jól tudta, hogy miféle pénzt hord szét. «Oh, az áldott ember!» dörmögte utközben.

Csakugyan, Barduvay Ádám áldott ember volt, akiről nem beszéltek máskép, mint egy okos szentről. Nem meddő imádsággal, hanem praktikus utakon segitett embertársain s nem mult el nap, hogy valami jó cselekedettel ne szolgáljon a menyországra.

Igaz, hogy milliomos létére egyedül állott a világon; nem volt senkije, akinek a jövője aggasztotta volna s csupán egyetlen olyan kötelezettség nehezedett rá, amit pénzzel nem lehetett kiegyenliteni: a gyámleánya gondozása.

Tizenöt év mult el azóta, hogy a kis leány apja a karjai közt halt meg. Ádám akkor már évek óta titkárja volt annak az embernek, aki tudta róla, hogy okos, számitó fej, gyarapszik minden a keze alatt és ami fő: talpig becsületes. Szoros, benső barátság füzte őket egymáshoz, olyan, amelyik nem tud kételkedni, csak megbizni, vakon, feltétlenül. A haldoklót aggasztotta anyátlan kis leánya sorsa, aki akkor még szopós gyermek volt s rokonság hiján megtette gyámjának legjobb barátját, Barduvayt. Százezer forintot bizott ezzel a becsületére. Ugy adta át neki egész vagyonát, - ami legnagyobbrészt készpénzből meg értékpapirokból állott, hogy arról nem is tudott senki. Azt gondolta, hogy egy hü barát kezében jobb helyen van a gyermeke öröksége, mint az árvapénztárakban, ahonnan olyan gyakran eltünnek az ezrek. A hatóság csak ugy tessék-lássékképen avatkozhatott a dologba, azon a réven, hogy megszámoltathatta Barduvayt annak a csekély ingatlannak a jövedelméről, aminek létezéséről a telekkönyv tett tanubizonyságot.

Barduvay megmutatta, hogy igaza volt a haldoklónak. Gonddal neveltette a gyermeket; amig kicsi volt, dusan fizetett érte jómódu polgárcsaládoknál; később, hogy a gyermek növekedett, intézetbe adta, a legjobb hirüt, a legdrágábbat válogatta ki; uszott a gyermek a bőségben, gyönyörüen fejlett teste, lelke.

De a szegény kis árvának nem sok fogalma volt arról, hogy milyen is a szerető sziv. Önzés vette körül; jól bántak vele, mert jól fizettek érte. - A gyámja megtette ezzel a kötelességét, többet nem lehetett kivánni tőle, akit üzleti gondok kergettek szanaszét a világban s akit otthon nagyon zavart volna számitásaiban a gyereksirás.

Pedig ezekre a számitásokra vigyáznia kellett. Okos ember létére ugyanis a saját szerencséjét is meg akarta alapitani s felhasználta az időt, amelyben a kis leány vagyona az ő kezében forgott. Biztos orra, mely tultett a vizsláén, rávezette a legjobb utra; tervei messzemenők voltak, mint egy hadvezéré, s azzal biztatta magát, hogy a szerencse a bátrakat segiti. A százezer forintból tiz év alatt csinált egy milliót; az egy millióból a többi öt év alatt még egy másikat. A százezer forintnyi törzsvagyont a hatos kamatokkal együtt elkönyvelte a gyámleánya vagyonául, levonva minden évben belőle a neveltetési költségeket; a vállalkozásai után fenmaradt rengeteg összeget meg zsebre tette maga. Az öreg Éliás volt a mestere, ez az utólérhetetlen üzletember, akit már gyermekkora óta ismert s aki - mint valami manó - mindig olyankor vetődött utjába, mikor szüksége volt a jó tanácsra. Utóljára valóságos üzlettársak lettek, csakhogy akkorra a tanitvány már régen tulszárnyalta a mestert, aki mindinkább eszközzé vált kezei között. De azért az öreg Éliásnak döntő véleménye volt sok fogas kérdésben.

Barduvaynak nem kellett többé attól tartania, hogy a nagy leszámoláskor nem fog megállhatni becsülettel a jó barátja leánya előtt. Most birtokai és bányái vannak, melyek iszonyu pénzt nyelnek ugyan el, de valamikor bőven öntik majd a kamatot. A százezer forint alaptőke is be volt már táblázva egy ilyen bányára, hogy még a legváratlanabb véletlenek esetére is biztositva legyen a leányka vagyona. Kivánhatni-e egy embertől több becsületességet?!...

Barduvay, a milliomos, rágyujtott egy finom szivarra és rendes szokása szerint megcsinálta a mai nap tervét. A szerkesztőségekhez könyöradományokat küldött holmi árvizkárosultaknak, leégetteknek, kórházaknak... minden levél végén mély tisztelettel esedezett a «nagytekintetü» szerkesztőséghez, hogy kegyeskedjék a csekély adományt a lapban nyugtázni. Dusan kamatozó jótékonyság az, mikor az ember felváltja a nevét bankóra és megfizeti vele az emberek csodálatát, meg nagyrabecsülését. Milyen haszon, mikor minden lapban ezt lehet olvasni: «Barduvay Ádám, a nemes adakozó, az ismert emberbarát stb. stb.» Aki olvassa, látja belőle, hogy ez derék, jószivü ember, aki bizonyára szolid még az üzleteiben is. Hogy felkölti mindez a bizalmat, kürtöli a vagyont, épiti a hitelt!... Mert bizony, aki nem teheti, az nem szórja ki a pénzt az ablakon. Barduvay Ádám jól tudta, hogy bejön az a pénz az utolsó garasig megint, az ajtón.

Az egyik levél Éliásnak szólott. Megirta neki, hogy ne törődjék vele, ha az a tisztecske nem hoz is valami különös jó kezeseket; csak adjon neki a váltójára, amennyit akar, sőt nehogy kiszalaszsza a kezéből, hát menjen el maga hozzá, a váltót pedig hozza el mielőbb.

Az utolsó levél a zárda főnöknőjének volt czimezve. Száz forintot mellékelt hozzá a szegények számára. Istenes szavakkal és áhitatos alázatossággal köszönte meg a szent nőnek, hogy gyámleányát oly nemes erényekben nevelte fel s vigasztalhatatlannak mondta magát, hogy ki kell vennie védőszárnyai alól, miután már itt az ideje, hogy a leányka a világba lépjen. Bejelenti végre, hogy még ma érte megy, amint legutóbbi látogatásakor megbeszélték.

Barduvaynak, mikor gondolataiban idáig ért, eszébe jutott, hogy ez a száz forint még nincs elkönyvelve. Felütötte hát a nagy számla-könyvet és beirta a gyámleánya neveltetésére tett kiadások közé.

Nagy oka volt rá, hogy azt a gyermeket a zárdából kivegye. A nyáron a leány vidéken volt egy barátnőjénél; akkor volt éppen tizenhat esztendős. Barduvay későn tudta meg, hogy egy csinos huszártiszt is járatos a házhoz; csak a leányka ártatlanul őszinte leveleiből sejtette, hogy a gyermeket már nővé fejlesztette a szive. Mikor lelkendezve érte sietett, a kaczagó kis leány helyett egy piruló szüzet talált, aki nem ugrott a nyakába, mint eddig, hanem lesütötte előtte a szemét.

Barduvay először életében érezte, hogy egy lesütött szempár is zavarba hozhatja az embert. Ez nem olyan dolog volt, amit a számtan segélyével tisztázni lehetett. Szinte hihetetlen, hogy mit változott az a kis leány néhány hét alatt s Barduvaynak ez a változás csak megérlelte titkos szándékát, melyre egy idő óta nagyon gyakran gondolt. Sietve visszavitte a leányt a zárdába, és azontul sokkal gyakrabban meglátogatta. Ezelőtt Bella rendszerint megcsókolta kezét, ugy vette el tőle a süteményt meg a narancsot; most a kézcsók egyszerre elmaradt, hanem ehelyett a gyámapa a leányka arczát csókolta meg. Nem is bánt vele többé ugy, mint gyermekkel szokás, és miután az előzmények által figyelmeztetve volt, addig kutatott, mig megtudta, hogy a zárda szigorát kijátszva, a szerelmesek titkon leveleznek.

Vannak emberek, akik ilyen felfedezésre nagy lármát csapnának. Barduvay Ádám hallgatott és megcsinálta a maga sakkhuzását. Átalakitotta háztartását, berendezett egy külön lakosztályt és keresett magának egy uri házvezetőnőt. Tisztes matróna volt, előkelő özvegy, akit a körülmények kényszeritettek rá, hogy ilyen alkalmazást elvállaljon. Erre rábizhatta gyámleányát; ily nő ellenőrzése mellett senkinek sem tünhetett fel, ha egy kisasszonyt költöztet a házba. Mikor mindezzel rendben volt, akkor értesitette a zárda főnöknőjét, hogy elviszi a leányt. Ma itt volt a terminus.

Barduvay befogatott, megmutatta magát egy pár intézetben, hivatalban, ahol jó fentartani az összeköttetést; kiosztogatott utczai koldusok közt egy forint aprópénzt és utoljára elment a zárdába.

Bella kaczagott is, sirt is, amikor meglátta. Sajnálta régi barátnőit, de azért örült a szabadságnak. Azt hitte, hogy ezentul majd sokkal közelebb lesz ő hozzá. Az előkelő özvegy még aznap gondjaiba vette.

Barduvary Ádám pedig estére megkapta a hadnagy ur legujabb váltóját.

II.

Egy hónap óta volt már Bella a gyámapja házánál. Vége volt a kisleányságnak, cselédek álltak rendelkezésére, kényeztette mindenki, még Sarolta néni is, az előkelő özvegy.

A jó asszonynak korlátlan szabadsága volt mindenben a háznál; soha életében nem álmodott olyan kényelemről, amilyenben itt megfizették jó drágán - semmiért. A ház ura kezet csókolt neki, bizonyitva, hogy nem tartja cselédnek, s a nemes hölgyet ezzel annyira megnyerte, hogy ez a hatvan éves gyermek, aki a nyelvén kivül egyetlen tagjának sem volt föltétlen ura, a rábizott leánykát is egész áldott nap azzal mulattatta, hogy a gyámját dicsérte előtte.

Bella szivesen hallgatta, mert őszintén ragaszkodott Barduvayhoz. Ugy tekintette, mint jóltevőjét. Vonzalmának sokszor adta oly kifejezését, amely gyámapját kimondhatatlan gyönyörrel töltötte el s Barduvay, nehogy ezeket az apró kedveskedéseket koczkára tegye, semmit sem árult el előtte abból, amit érzett. Azt mondta magában, hogy majd eljön annak is az ideje. De azért, anélkül, hogy maga is észrevette volna, egész életrendjét megváltoztatta. Többnyire otthon volt, üzleteivel keveset törődött és szórakozottan hallgatta meg az Éliás jelentését. Ezenkivül gondosan fésülködött és illatszereket tartott, szóval, valóságos piperkőczczé lett. Ha koráról volt szó, azt állitotta, hogy a legjobb években van. Egyébiránt nagy és erős volt, mint egy akrobata s nem igen látszott rajta, hogy már közel van az ötödik X-hez.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A tavasz egész teljességével ragadta magához a sziveket; virult a föld, illatot és madárdalt hordott a levegő.

Egyszer Barduvay nyári lakásának kiterjedt parkjában ült gyámleánya mellett egy gyeppadon. Boldog volt, hogy beszivhatja azt a levegőt, amelyet a leányka kilehelt és hogy nem érzett maga mellett semmi vetélytársat. Abban megbizott, hogy itt jól őrzik a kincsét s remélte, hogy lassankint meghalványodik a leányka szivében az az érzelem, amelyet a mostani körülmények közt nem ujit fel semmi. Teljesen ujoncz, volt a szivek harczterén s a Bella nyugodtságát a legjobb jelnek vette.

A leány olvasott, Barduvay nézte. Ez az ember, akit kora fiatalsága óta egyedül a kalmár ész vezetett, akit a teljes elhagyatottság már gyermekkorában megszoktatott arra, hogy ne legyen előtte az életnek más czélja, minthogy minél inkább kizsákmányolja az anyagot: rajtakapta magát, hogy ebben a kertben, melynek bozótját senki más nem gondozta, mint a természet, sokkal szebbnek látja az életet, mint eddig akárhol. Csodálkozott, hogy egy idő óta olyan dolgokat is észrevesz, amikkel eddig sohasem törődött; gyámleányától megtanulta a virágok neveit, gyöngéden óvta azokat a bokrokat, melyekben Bella madárfészket talált s akár örökké a fák alatt lett volna, ő, a szobamoly, aki azelőtt értékpapirjai meg számolóasztala mellől legfeljebb a poros utczára ment üdülni.

Tisztában volt vele, hogy mindez miért van. Olyan embert, mint Barduvay Ádám, a kinek egész élete egy logikailag összeállitott kalkulus volt, nem hozhat zavarba az egyszeregy. Tudta, hogy szerelmes és nem küzdött ellene, mert ez az érzés végtelen kellemes fordulatot hozott rideg életébe. Tetszett magának uj szerepében, mikor elhatározta, hogy családot alapit s elveszi gyámleányát. A leány hozománya eszébe sem jutott e mellett.

Most már odáig volt, hogy ez a gondolat foglalta el minden pillanatát. Valóságos szenvedélylyel érlelte tervét s bár érezte, hogy mint hatalmasodik el fölötte a zabolátlan vágy, nem engedte, hogy az esze beleavatkozzék a szive dolgába. Ugy járt végre, mint a mákonyevő, aki lassankint megszokja a mérget s nem bir megélni többé nélküle.

A szél arról az oldalról fujt, amerre Bella ült. Barduvay sóváran leste, hogy mikor csapódik arczához egy paránya annak az illatnak, mely a leány hajáról, ruhájáról és ajkai körül szerte áradt. Ráképzelte arra az ajakra mindazt, amit róla hallani vágyott s kinozta magát az askéta türelmével, mely annál mohóbban emészti fel az önuralmat, minél tovább volt szigoru lánczokon.

Vágyainak fenevadjai egymásután szabadultak el lelke mélyéből s néma remegéssel lapultak meg valamennyien a kis leány körül, aki nem sejtette e modern Tantalus gyötrelmeit. Pedig Barduvay izről-izre falta föl tekintetével s e közben megakadt a szeme mindenen, a leányka lecsüngő haját összetartó szalagtól kezdve a kivágott czipőcske csatjáig. Észrevette azt is, hogy a gyámleánya zsebéből egy rózsaszinü papirosdarab kandikál ki.

Ahány levél a házhoz érkezett, mind az ő kezén át jutott a czimzetthez, de Barduvay nem emlékezett rá, hogy valaha rózsaszinü levéllel lett volna dolga. A hadnagyra gondolt s tudni akarta, hogy miféle firka az. Egy pillanatnál kevesebb idő alatt tisztában volt vele, hogy tudni is fogja. Az első perczben gyámi hatalmára támaszkodva, követelni akarta, hogy a leány megmutassa neki, de még jókor eszébe jutott, hogy ő vetélytársa egy nálánál szerencsésebbnek s attól tartott: abban a perczben, amelyben elárulná, hogy erről tudomása van, csak a lemondás maradna számára.

Minden sikerét annak köszönhette az életben, hogy a döntő pillanatban feltalálta magát. Ugy rémlett neki, hogy közte, meg vágyai koronája közt az a levél a legnagyobb válaszfal és elhitette magával, hogy joga van ahhoz, amit tenni készült. Közelebb csuszott gyámleányához s a rózsaszinü papirost óvatosan kihuzva zsebéből, gyorsan elrejtette.

Azután fáradt mozdulattal felállott a padról s mialatt szive kiverte nagy, erős mellét, lassan ballagott az első fordulóig s mikor bizonyosra vette, hogy a leány nem látja többé, sietve indult a ház felé, emeleti lakosztályába. - A homályosra függönyözött dolgozószoba ablakából ki lehetett látni a kertre, melynek sürüjében, a fenyvesek zöldje közt, Bella még mindig nyugodtan olvasott.

Barduvay kivette zsebéből a lopott levelet és sietve megnézte aláirását: ugyanaz a kéz volt, amely a kis hadnagy váltóit kiállitotta.

III.

Barduvay, a finom ur, aki sohasem engedett meg magának szenvedélyeskedést, szinte felorditott dühében.

- Tehát mégis! a pojácza-mama, meg a házi Czerberusok daczára! El kellene csapni vala¬mennyit, a nyomorult kutyákat!

Már-már azt hitte, hogy vége van az ostoba komédiának és most ime, kezdheti előlről.

A rongy papirost összeszoritotta kezében, ugy ment végig néhányszor a szobán; lépései dobogtak a mozaik padlón, mintha össze akart volna tiporni valakit. Nem tudta még, hogy mi van a levélben, de azért nem sietett vele, hogy olvassa. Egyedül volt, nem látta senki, eldobhatta boszantó álarczát s vonásain, melyek minden idege megelevenült, változó némajátékban nyilvánultak gondolatai.

Akik Barduvayt sohasem látták másképpen, mint okos nyugalmával, azokra leginkább magas, szabályos homloka, meg arisztokratikus arczéle voltak rokonszenvre keltő hatással. Most ez az előkelő kifejezés, melyben annyi volt a bátorságból és férfiasságból, egyszerre eltünt és tétova tekintetü szemének lángja, meg duzzadt ajkának remegése megváltoztatta az egész embert. A Jánus-lélek másik arcza volt ez, mely megszokta, hogy rabszolgamódra meghu¬nyász¬kodjék, elrejtőzzék és ne adjon magáról semmi életjelt, de amely azért épp oly mértékben követelte a kettős emberből a maga részét, mint az a másik, talán tetszetősebb külső, melynek rovására háttérbe kellett szorulnia.

Szokva volt hozzá, hogy sohase legyen bizonytalanságban arra nézve, amit tennie kell s ebben rejlett nagy fölénye és erőssége más emberek fölött. Mielőtt a levelet elolvasta volna, már elhatározta, hogy mindenáron széttépi azt a hálót, mely Bellát egy idegen sziv foglyává teszi és megnyugvással gondolt nagy előrelátására, melynek következménye, hogy már régóta kezében tartja bizonyos fokig a vetélytársa sorsát.

Mert mikor megtudta, hogy az az ember szereti gyámleányát, apróra utána járt viszonyainak. Tisztán akart látni, ismerni akarta a veszély nagyságát s nagy megelégedéssel értesült róla, hogy a hadnagynak adósságai vannak, mint legtöbbnyire minden tisztecskének.

Éliásnak egyszerre nem volt sürgősebb dolga, mint ezeket az adósságokat a saját kezében összpontositani s az öreg zsidó hiába csóválta a fejét, nem győzhette meg Barduvayt arról, hogy rossz üzlet ez nagyon. A rideg, számitó embert, aki előtt korábban csak az első helyen való betáblázás volt hitelképes, most furcsa és szokatlan érzelgősség gyengitette meg; régi nemesi névről, katonatiszti becsületről s több efféle, kézzel meg nem fogható dologról beszélt Éliásnak s a hadnagv tartozását legkevésbbé sem látta veszendőnek. Magában pedig azt gondolta, hogy aki adósunk, az félig rabszolgánk, s titokban kivánta, hogy bárcsak minél nagyobb veszedelemben forogna az a hitvány pár ezer forint.

A kalmár felülkerekedett benne egy pillanatra és kalkulust csinált. A hadnagy éppen eléggel tartozott neki arra, hogy adóssága a nyakát szeghesse. Volt ugyan szó egyszer valami anyai ágon maradt kis örökségről, hanem az már uszott; a nemes Doborkayak családfája éppen jókor indult pusztulásnak: a fa utolsó hajtására jóformán csak a puszta czimer szállott. Ez a czimer is egy katona kardjának ékessége, akinek a koporsója fölött alighanem megforditják egyszer.

A váltókat csak a napokban vitte el Éliás; lejáróban voltak s a hadnagy ur prolongálni akart. Ezt most meg kellett akadályoznia. A szócsövön leszólt, hogy a kocsis fogjon; azalatt meg ráért a levelet átfutni, melyről egyébiránt bizonyosra vette, hogy közönséges szerelmi ömlengések gyüjteményét találja benne.

Csalatkozott. A levél rövid volt és tartalma ugy nehezedett rá, mint egy kinos álom. Az az egyetlen halvány reménye, hogy hátha valami régibb levél ez, melyet a kis leány csak ereklyeként őriz, nagyon is hamar szerte foszlott. Elolvasta tizszer is és nem akart hinni a saját szemének; arczát a néma düh meghalványitotta, amint ujra meg ujra meglatolgatta a levél minden szavát.

«Édes kis Bellám! - irta a hadnagy - igy nevezlek, mert rövid idő választ már el attól, hogy örökre enyém légy. Néhány hónap alatt vége lesz a pörnek, mely apám családi vagyonához juttat s akkor megszünik az akadály, mely eddig kötelességemmé tette, hogy titkoljam czélomat gyámod előtt. Boldog vagyok, hogy bizol bennem és kérve-kérlek, jőjj ismét a szokott időben...»

Barduvay Ádám ugy érezte, mintha egy iszonyu pörölylyel rácsaptak volna a fejére. Az akrobata megtántorodott és behunyta a szemét, hogy ne tudja meg egyszerre az egész rettentő árulást, melyet a levél felfedezett. Mikor az első megdöbbenésből felocsudott, olvasott tovább.

«Kérd meg Sarolta nénit, a mi jóságos védőangyalunkat, hogy gondoljon rám, szerető öcscsére, akinek érdekében feláldozta magát és vigasztaljon meg azzal, hogy nem tilt el bennünket egymástól. A kocsit hagyjátok ismét a vadászház mögött, a fák lombja elrejti ott a kiváncsiság elől...»

Barduvay nem olvasta tovább. Valami befejezésféle következett, meg az aláirás. Azokból bizonyára nem tudna meg ujat. Egészen elkábult az eddigitől is, annyira, hogy eleinte meg sem értett mindent.

Tehát megcsalták, kijátszották, bolonddá tették. Megfogták a saját tőrében s mikor egy tisztességes asszonyt keresett, akire Bellát rábizhassa: maga nyitotta ki ajtaját leghalálosabb ellenségeinek.

Mert az kétségtelen, hogy esküdt ellensége valamennyi: Bella, a hadnagy, sőt még az a pletykás szipirtyó is, akiben pedig annyira megbizott. Kicsoda is tulajdonképpen ez a Sarolta néni? Egy vén keritő, aki visszaélt ura jóságával s a sétakocsizás ürügyével megannyi találkozást segitett elő a vadászház tölgyfái alatt. Felültették, mint egy gyermeket; vak volt és vezették tetszés szerint; hisz az egész háziasszonykodás csupa komédia, amelyet eljátszik egy regényes vén asszony az öcscse kedvéért; kicsinált dolog, valóságos összeesküvés, melyben az egész világ ő ellene harczol s miután köztök egy hü embere sincs, titokban maradt az egész aknamunka.

Csak legalább Bella ne volna azok között, akik megcsalták és ellene törnek! Csak ez a fehér galamb, ez az ártatlanság, ez a Vénusz-testtel született Madonna maradt volna meg jónak és igaznak!... De mit tehet róla ez a gyermek, aki mellett itt volt az ördög s a csábitás?!...

Arra nem is gondolt, hogy ennek az ördögnek valószinüleg villogó szeme és nagyon csinos bajuszkája van s hogy ennélfogva alig volt rá szüksége, hogy a csábitással magát valami nagyon megerőltesse.

Lassankint hire ment már, hogy a leánynak egyebe is lesz a kis ingatlannál. Barduvay, miután milliomos lett, fölöslegesnek tartotta, hogy ezt nagyon titkolja. Mig a szive meg nem szólalt, ugy beszélt a dologról, mintha az ő millióiból kerülne ki a dus hozomány. Ez is nagyban emelte nagylelküségét az emberek előtt. A leány gazdagsága szinte kinálta neki a gyanusitást. Persze! egy ilyen aranymadár holmi ringy-rongy hadnagyocskának!...

Hogyha ugy volna!... ha csakugyan a pénze miatt járna utána!... oh, akkor a játék meg lenne nyerve, - a mellényzsebéből kiráz neki egy tábornoki nyugdij-alapot.

Jelentették, hogy be van fogva. Barduvay lement és mialatt a keztyüjét felhuzta, néhány közönyös kérdéssel kivallatta a kocsist. Az jámbor arczczal mondta el neki, hogy miféle vadászházról van szó és ostobául őszinte tekintetéből nyilvánvaló volt, hogy a vadászház mögött nem mozdult el egy perczre sem a lovai mellől. Nem tudott a jó ember semmit és katonatisztnek szinét sem látta.

Barduvay megmondta neki, hogy hova hajtson s a fogat csakhamar eltünt a nyaraló látköréből. A ligetes erdőből kiért a sik mezőre, magasra nyult vetés fénylő zöldje lengett körülötte mindenfelé. A selymes buzahajtás ingása az ő haja lengését juttatta eszébe; a páros pacsirta látása rávitte gondolatát magányos élete ridegségére. A nekibokrosodott szőlővenyige közt egy jókedvü suhancz évődött a szeretőjével. Barduvay Ádám, a milliók ura, megirigyelte tőlök, hogy olyan szabadon szerethetik egymást.
Megváltozott az idők járása fölötte, a sziv szólalt meg benne, annak a hangját hallotta mindenütt.

IV.

Egy félreeső utczában lakott Éliás.

Volt neki egy földszintes háza, csendes és elhagyott, mint egy kolostor. A ház ajtaja örökké zárva; Éliáshoz nem jártak vendégek, de aki véletlenül bekerült a kapun, azt meglepte a nagy rend és tisztaság.

Az utczára néző ablakok vas rostélylyal védték a házat; az udvart magas kőfal választotta el a szomszédos telkektől s ugy be volt ültetve fával, cserjével, hogy kertnek is megjárta.

Éliás jóformán egyedül lakott ebben a házban. Csak egy vén nőcseléd volt körülötte, akit a sok év óta tartó elvonultság elszoktatott a szótól s aki nem zavarta gazdáját szemlélődésében. Ez az asszonyszemély volt összes rokonsága és barátsága, akihez nem füzte ugyan semmiféle vérbeli kötelék, de azért rábizta mindenét: vagyonát, háztartását, sőt még a testi jólétét is.

Öreg emberek, akik már csak a mult emlékein tallózva örülnek a régi szép életnek, gyermek¬korukból emlékeztek vissza, hogy egyszer egy zömök termetü, dereshaju zsidó költözött be az elhagyatott házba, akit egy szenvedő arczu fiatal nő kisért. Az asszony lázas szeme révedezve kerülte a mások tekintetét s ha duzzadt ajka nem lett volna olyan nagyon piros, arcza halaványsága után azt hihették volna, hogy nincs semmi vére. Egy kis szopóst ringatott a karján, s ha a kis ember néha felsirt, gyöngéd csókjával nyugtatta meg.

A csendes ház kapuja bezárult mögöttük, azután ismét kihalt lett a tájéka, mint azelőtt volt.

Éliást nemsokára ösmerte mindenki. Akinek eladni valója volt, az őt kereste; aki venni akart, az hozzá fordult. Felesleges szót nem igen beszélt s miután tudták, hogy pénze van, meg¬becsülték. A fiatal asszonyt, meg a gyermekét nem látták azontul.

Csak egyszer, vagy egy félesztendő mulva, került kivül az asszony a kapun. Egyszerü fakoporsóban feküdt, nagyszakállu zsidók tették a gyászkocsira. Éliás a karjára vette a siró porontyot, ugy kisérte gyalog a koporsót. Mikor visszajött, a kis gyermek nem volt többé nála.

Attól fogva még csendesebb, még kihaltabb a ház.

Kevesen vannak, akik erről tudnak. Az ujabb nemzedék előtt nem más Éliás, mint egy vén zsugori, akinek kincsei vannak vas rostélya mögött s akiről azt tartják, hogy olyan koru, mint a bibliai vének.

Pedig a haja alig deresebb, mint egy emberöltő előtt; mozgása ruganyos, arcza ránczai ki sem látszanak tömött hosszu szakálla közül s a homloka fehér. Ilyennek ösmerte jóformán mindenki, nagyon régóta nem változik ő már. Csak annyi az egész, hogy egy kicsit megaszalódik, lassankint kiszáradnak belőle a nedvei és elfonnyad. Ha még sokáig tart, be fog válni élő mumiának.

Az öreg Éliás nagyon elmerült a gesztenyefák alatt; vaskos bőrkötésü könyvből olvasott, nem hallotta, hogy kocsi állott meg a ház előtt. Csak mikor a csengőt megrántották, akkor eszmélt fel és küldte a cselédet, hogy nézzen ki egy kicsit. Ő maga nem mozdult, de azért kiváncsian várta, hogy mi ujság. Szokatlan dolog az, hogy őt idehaza megkeressék.

Mikor Barduvay Ádám belépett a házba, az öreg Éliás ugy felugrott deszkapadjáról, mintha husz éves lett volna.

- Óh, óh, Ádám ur!... milyen szerencse.

És azzal gyors tipegéssel, majdnem futva sietett a ritka vendég elé. Egyre ismételte: «Milyen szerencse, óh, óh!...» Azután megfogta az athleta kezét és megszoritotta, megnézegette tetőtől talpig, összetapogatta a karját:

- Áldott legyen az Isten! Csupa egészség;... erős, nagyon erős;... milyen szerencse!...

Barduvay egy darabig hagyta, hogy körülsimogassa és eldicsérje az akrobataságát, azután megszólalt:

- Sürgős beszédem van, Éliás.
- Persze, persze, ha már idefáradt; ok lehet arra. Tessék csak befelé,... milyen szerencse!...

Levette a házisapkáját és alázatos, de azért bizalmaskodó szolgálatkészséggel fogta kézen vendégét, ugy vezette be a szobájába. Homályos szoba volt az, egyszerüen bebutorozva; egy bőrdiván, néhány szalmaszék, régi divatu iróasztal, a falon itt-ott bibliai képek. Az ablakok az udvarra nyiltak s egy ajtó átvezetett az utczai oldalra, ahol néhány besötétitett szoba volt; ócska butorok mindenütt, tisztán leporolva, megtörülgetve; nem lakott ott senki, egy légy se zugott keresztül a kriptaszerü csenden.

Éliás át akart menni a vendégszobába, Barduvay Ádám nem engedte:

- Jobb itt, ahol a levegőben van már az üzlet és nem zavar az utczai lárma.
- Igen, a hogy tetszik; üljön le, Ádám ur.

Az öreg zsidó előhuzott egy szalmaszéket és maga is leült. Illőnek látta megmagyarázni: «Ezek az öreg lábak,... hehe!... nehéz vagyok már.»

Barduvay megelégelte a formaságot, türelmetlenül rátért a dolgára. Nem tudta, hogy hogy adja elő.

- Valami váltók vannak itt. Az a katonatiszt... Nem tudom, talán most járnak le?

Éliás fanyar arczot vágott és ugy tett, mint aki boszankodni szeretne, de nem mer.

- Persze, persze; az a katonatiszt. Tudtam én azt, rossz üzlet az nagyon...
- Nem arról van szó, Éliás.
- Áj, áj, iszen tudom; önnek nem baj az, Ádám ur, de énnekem fáj. Üzlet csak üzlet; higyje el, hogy az ilyesmi csupa renommérontás.
- Nem értem.
- Hát ugy van az, Ádám ur: az ember mindig jól kell, hogy csinálja a hivatását. A suszternek nem szabad rossz csizmát csinálni, a péknek nem szabad rossz zsemlyét sütni, a kereskedőnek nem szabad rossz üzletet kötni. Az a hadnagy ur rossz, megmondtam én mindjárt. Adni, adnék neki, ha volna mit, de nem adnék kölcsön. A kölcsön, az már üzlet; olyan kölcsön, amit vissza nem kapok, rossz üzlet, - én pedig kereskedő vagyok.

Egészen belepirult a lelkesedésbe. Barduvay nyugodtan hallgatta.

- Nem ment az ingyen, Éliás.
- No, no, nem ment ingyen. Egy emberrel több, aki a mienk, aki hasznunkra lehet, de egy kicsit drága.
- Mennyi mindössze?
- Hja, azt meg kell nézni; öreg ember vagyok; - kaczagott hozzá és a fejére mutatott, - feledékeny, álmos; hanem itt van a könyv, mindjárt beszél az.

Felállott és egy szekrényből kivett egy névmutatót. Száraz, ránczos ujjaival lapozott benne.

- Hogy is hivják csak? ahán, Doborkay! - Doborkay, Doborkay, - mormogta magában, - itt van, 115, a 115 alatt, azonnal megmondom; tehát Doborkay Endre, huszárhadnagy, régi nemes család, anyai részről valami kis birtok, egyéb semmi. Hallja, Ádám ur? egyéb semmi. Váltótartozás: egy, kettő, három váltó, összegezve; megint egy, kettő, három, summa-summá¬rum a kamatok nélkül ugy tizezer forint. Az a birtok, az anyja után, alig ér ennyit, pedig korábbi adósságok vannak már rajta. A hadnagy ur jól csinálta a maga dolgát.

Barduvay elgondolkodott. Tizezer forint adósság egy olyan kis katonatisztnek! Soha ki nem mászik belőle. A mint egy kicsit megszoritják miatta, vége van: könnyelmü adósságcsinálás miatt elveszti a rangját, azután lőheti magát főbe. Jól van az a kelepcze felállitva.

Odafordult Éliáshoz:

- Sok pénz, nagyon sok pénz, de nem is megyünk tovább: nem fogjuk a váltót prolongálni.

Éliás nagy szemet meresztett és csodálkozva csóválta a fejét:

- Nem prolongáljuk?... hm!... Lássa, Ádám ur, igy van az: ha az ember ur lesz, elszokik tőle, hogy a fejét okosan törje; azután azt megsinyli az üzlet. Hát ha nem prolongálunk, akkor elveszett a pénzünk. Az urfinak majd kiteszik a szürét, aztán se tőke, se kamat. Igy legalább a kamatokban valahogy csak megtérül a kész kiadásunk. Sokáig tart, de majd csak lesz belőle generális, akkor fizet, bizonyosan fizet.

Az öreg zsidó azt vette észre, hogy a levegőnek beszél: Barduvay nem hallgatott rá, arczkifejezése elárulta, hogy máshol van a lelke. Éliás kitalálta, hogy annak az embernek kisebb gondja is nagyobb most a tizezer forintnál. Aki olyan közel van a száz esztendőhöz, annak nem nehéz már a más emberek veséjébe látni, megtanitja rá a hosszu tapasztalat. Elmoso¬lyodott és annyit mondott: vagy ugy!...

Barduvay megrezzent és amint tekintete találkozott az öreg ember fénytelen szemével: elpirult.

- Hallja, Éliás, nem akarom én magát megcsalni; ’iszen mi üzlettársak vagyunk. Az a tizezer forint fucscs! Bátran leirhatja veszteségszámlára, hanem azért mégsem prolongálunk.

Az öreg ember szomoruan hallgatott. Rosszul esett neki a veszteség, de még rosszabbul a bizalmatlanság.

- Hát mért nem mondta előbb?

Barduvay megfogta a kezét.

- Nem fog attól a maga feje fájni, de még az enyém sem. Miért mondtam volna előre?
- Csak; jól esett volna.
- Tudom. Maga szeret engem, öreg Éliás. Mindazok közt, akiket ismerek, magára emlékszem legrégebben. Jó volt hozzám mindig; oktatott, védett... igen, hiába huzódik, sokat köszönhetek én magának. De ez nem üzlet; ehhez maga nem ért.
- Jól van, jól; ugy-e gyülöli azt a katonát?

Barduvay még idejekorán összeszedte magát. Az ő titkába nem volt szabad holmi üzlettársat beavatni.

- Alig ismerem. Annyi az egész, hogy Bella megszerette és én nem akarom, hogy ilyen könnyelmü, léha férje legyen.

Éliásnak kiderült az arcza.

- Erről ismerek rá; okos és előrelátó, amit mindig csodáltam benne. Oh, oh, milyen fej...

Szeme elragadtatással csüggött Barduvayn, azt hitte, hogy érti. A tizezer forint majd elszámolódik a kisasszonyka örökségébe. De a leány legalább nem kerül olyan kézre; valami derék, komoly ember inkább való hozzá. Barduvayra nézett. Ki tudja, mi van a sors könyvébe irva?... Az urfi majd leköszön és elmegy hétszilvafásnak, a szép örökség jó kézre vár; majd elcsinálja azt az okos ember, akárhogy kezdi, csak jó sül ki abból. Annyi bizonyos, hogy ki van már az eszelve régen. De mégis aggódott:

- Hátha a leány beleavatkozik?

Barduvay vállat vont.
- Majd kiábrándul. Csak a Don Juant kell egy kicsit megnyomoritani, hogy prózaibb legyen a formája előtte.
- Hátha megköti magát és makacskodni talál?... Az ilyen kis leány csupa fellengősség.
- A hadnagy ur majd nem köti meg magát. Mikor is járnak le azok a váltók?

Odakint csengettek. Éliás nem törődött vele, nagyon elfoglalta ez a dolog. Majd kinyitja az öreg szolgáló. Hamarosan előkereste a váltókat.

- Holnap a terminus; minden perczben várom a hadnagyot.

Az öreg cseléd csoszogva lépett be. - Az a katona van itt, - dünnyögte.
Barduvay meg Éliás egymásra nézett. Nagyszerü véletlen. Éliás azt kérdezte a tekintetével: bejöhet-e? Barduvay felelt neki: igen. És mialatt a szolgáló nagy lassan kiment, összedugták a fejöket és elkezdtek suttogni.

V.

Doborkay Endre huszonöt éves volt. Nem csinosabb, mint akárhány bajtársa, de csupa kedvesség. Egy ember, aki nem tudta, hogy az életnek még gondjai is vannak s igy csak a vidámság levegőjét vitte magával mindenfelé, amivel megnyerte a férfiakat s veszedelmes volt az asszonyokra. A fiatalság, az egészség, meg az arany bojt külömben is megkönnyiti már az efélét.

Egy kicsit zavarba jött, mikor Barduvayt meglátta, de nem tart az ilyesmi sokáig világban forgott embereknél. Azalatt, hogy Éliás megkinálta székkel, visszanyerte katonás nyugalmát és udvariasan üdvözölte imádottja gyámját, akivel a falusi magányban találkozott egyszer.

Éliás adta a meglepettet.

- Mivel szolgálhatok, hadnagy ur?

Doborkay azt hitte, hogy minél kevesebb szóval esik át a dolgon, annál kevésbbé lesz feltünő. Boszantotta, hogy most tud valaki itt lenni s hogy az a valaki éppen Barduvay; de már mindegy, azért katona, hogy ha bajban van, hát kivágja magát.

- Azt a kis váltót szeretném rendezni, - felelte.

Éliás megsimogatta hosszu szakállát.

- Pontos, nagyon pontos. Igazi katona. Rábiznám az egész életemet, az egész vagyonomat.

Barduvay ugy tett, mintha nem hallgatna oda. Valami irás volt előtte, azt nézegette. Doborkay ezer mértföldre kivánta onnan. Ha más valaki lett volna ott, bizonynyal megmondja Éliásnak, hogy négyszem közt akar vele lenni, de igy nem tehette, gyanut keltett volna. A sok dicséret csak még jobban kihozta sodrából. Mit fecseg a szamár összevissza? Kikürtöli, hogy rendes látogatója; mi szükség van arra? Hanem azért azt hitte, hogy jó lesz mosolyogni.

- Kifizetem a kamatokat és másik váltót adok, - mondta.

Éliás keserves arczot vágott.

- Hadnagy ur, baj van. Nem lehet a váltót prolongálni.
- Ugyan?!...

Pillanatnyi csend következett. Barduvay még mindig el volt merülve irásaiba, nagy buzgalommal számolt valamit. Doborkay nem tudta eléggé elpalástolni kellemetlen meglepetését; Éliás ég felé forgatta szemét, mint aki nagyon meg van hatva és végre hozzákezdett, hogy valamiképen megmagyarázza.

- Itt van éppen Barduvay ur, ő tudja legjobban. Nagyon sokkal tartozom neki valami bérletért. Kérdezze csak meg.

Barduvay a nélkül, hogy felnézett volna papirosáról, megkérdezte:

- Mennyivel tartozik a hadnagy ur?

Doborkay intett Éliásnak, hogy hallgasson. Éliás ugy tett, mintha nem vette volna észre és kimondta:

- Tizezer forint, a kamatok nélkül.

Barduvay letette a tollat és csodálkozva nézett a hadnagyra.

- Csinos összeg.

Tekintete nyiltan elárulta gondolatát: «Hát mire csinál egy ilyen tiszt akkora adósságot?»

Doborkay kitalálta. - Meg fogom fizetni, - mondá. Azt hitte, hogy ezzel bezárja a további tárgyalást; számitott rá, hogy egy ember, a ki rá nézve mégis csak idegen, nem firtat egy olyan kényes ügyet, amihez köze nincs.
Barduvay nem is szólt rá semmit, hanem Éliásnak, aki nagyon közelről volt érdekelve, bele lehetett avatkoznia.

- Holnap van a terminus, - mormogta.

Doborkay hozzá fordult.

- Nos tehát, ön átveszi most a kamatokat és még egy kis halasztást ad. A legközelebbi lejáratkor hozom a tőkét is.

Volt a hangjában valami követelő, a hogy a hivatásszerü katonák kérnek, akik ahhoz vannak szokva, hogy vagy engedelmeskednek, vagy parancsolnak. Éliás azonban soha se volt katona és nem ismerte a szubordinácziót.

- Lehetetlen, hadnagy ur, higyje el, hogy teljes lehetetlen. Nagyon sokkal tartozom Barduvay urnak.

Doborkay félig tréfásan, de nem minden aggodalom nélkül megkoczkáztatott egy közvetett kérdést:

- Talán ő neki lesz még türelme? Könnyü egy olyan milliomosnak.
Barduvay felelt a kérdésre.
- Nagy tévedés, uram: higyje el, hogy minekünk is megvannak a magunk nagy gondjai és én biztositom, hogy e perczben boldog lennék, ha cserélhetnék Önnel.

Szinte megdöbbent, mikor kimondta, de nyugodt volt abban, hogy nem találják ki szavai értelmét és valami kinos gyönyörüséget talált abban, hogy ezt a rejtett vallomást mások előtt tette önmagának. Azután, mikor látta, hogy vetélytársa elkomolyodik, vontatott hangon hozzá tette:

- Egy feltétel alatt azért segitenék önön.

Majdnem megbánta, mikor kimondta, de már megtörtént. Tervszerüleg vitte oda a dolgot, hogy a hadnagy benne keresse menekülését és most, mikor itt volt a döntő pillanat, rettegett, hogy titkát el fogja árulni. Felállott és az ablak elé ment, honnan a homályos szobában levőket jobban láthatta, mig az ő arcza inkább árnyékban maradt.

A hadnagy várta a folytatást; Éliás hallgatott. Barduvay azt gondolta, hogy most egy csapással fogja megsemmisiteni ellenfelét.

- Mondjon le örökre a gyámleányomról, - mondá, keményen megnyomva a szavakat s a mellett kiegyenesedett és athleta karjait összefonta mellén, mintha attól félt volna, hogy kiszabaditják magukat önuralma alól és most összezuzzák azt az embert, aki boldogságának utjába mert állni.

Doborkay Endre megdöbbent és nagy zavarában megsemmisülve nézett a gyámra.

- Tehát tudja?!
- Mindent tudok és nem akarom, hogy ez a játék tovább is folyjon. Nem teszek szemrehányást, pedig a titkolózás szinte kihiv rá; de végét kell vetnem, miután Bellát már másnak igértem.

Ha Doborkay nem lett volna annyira meglepetve, észre kellett volna vennie, hogy milyen vad hév volt abban a kijelentésben, de az egyenes lelkü fiatal katonát nagyon váratlanul érte a csapás és az első pillanatban nem gondolt egyébre, minthogy szerelme veszélyeztetve van. Eszébe jutott, hogy a Bella utolsó levele, tele édes igérettel, most is ott van a szive fölött és feltámadt benne a dacz.

- Nem volt joga hozzá, - kiáltotta, - mert engem szeret és én is szeretem!...

Barduvay elsápadt. A gyalázatos még dicsekszik vele! Szavakat keresett, amelyekkel a porba sujtsa.

- A pénze nélkül is? - kérdezte gunyosan.

Doborkay a kardjához kapott: Köszönje meg, hogy a gyámja neki!

- Külömben most összeapritana, ugy-e?! Nézzen ide! - kaczagott az óriás ember és felragadva székét, öklének egy ütésével pozdorjává zuzta. - Láthatja, hogy nincs szükségem rá, hogy kardot vagy más fegyvert vegyek a kezembe!...

Éliás, akit ez a kinos jelenet halálra rémitett, minden tagjában reszketve, siránkozni kezdett:

- Jaj, jaj, Ádám ur, hol van az a jó csendes esze! Hadnagy ur, az Istenért, ne ránczigálja azt a spádét; hagyják békében a székeimet!...

Barduvay Ádám belátta, hogy amit tett, nem volt okos dolog. Megpróbált mosolyogni és szánté barátságos hangon azt mondta:

- Ne vegye komolyan, hadnagy ur. Kereskedő ember nem ért a lovagias formaságokhoz s én nem akartam egyebet mondani, mint hogy egy olyan elkényeztetett leányt, a milyen Bella, vagyontalan ember nem vehet nőül.
Doborkay közbe akart szólni, de Barduvay még nem fejezte be; visszatért nyugalma teljes simaságával adta meg vetélytársának az utolsó döfést; bizonyosra vette, hogy ezzel tönkreteszi:

- Bella tán nem törődnék vele, mert hisz’ e tekintetben minden fiatal leány egyaránt naiv, de önérzetes ember - lassan szürte a szót - sohasem számit pénz dolgában a feleségére.
- Azt én sem tettem, uram, s feltételezem, hogy ez a megjegyzése nem vonatkozik rám, - felelt Doborkay. - Tisztelem az ön aggodalmait és belátom, hogy a látszat félrevezethette. Meg fogok hát magyarázni mindent.

Barduvay jobb szerette volna, ha magyarázat helyett egyszerüen csak megalkusznak. Még mindig remélte, hogy üzletet fog csinálni a katonatiszttel, akinek - ugy hitte - lesz annyi esze, hogy két rossz közül a kisebbet választja. S igy mindenáron rá akart térni a dologra.

- Nekem nem tartozik a hadnagy ur magyarázattal, - mondá.
- Meglehet, de most már magamnak tartozom vele, hogy tisztázva legyek s önnek kötelessége meghallgatni. Azt hitte, ugy-e, hogy könnyelmü vagyok, aki aláástam jövőmet s most jó házassággal akarok a bajból menekülni? Arra is gondolt, hogy legrosszabb esetben eladom magamat és megfizettetek egy lemondást. Nem jól ösmer, uram. Ha csakugyan könnyelmü lennék és bizonytalanra csináltam volna adósságokat, akkor sem fogadnám el ajánlatát. Uj pályát kezdenék, dolgoznám, hogy megfizethessem tartozásaimat és Bellára biznám, hogy hü marad-e hozzám, amig tisztességesen el tudom tartani. De erre nincs szükség. Örökségem van, mely bőven meghaladja adósságomat s gyámleánya urnő lesz mellettem.

Barduvay visszaemlékezett, hogy abban a levélben, melyet a leány zsebéből kilopott, olvasott már erről. Akkor nem vette komolyan, vagy azt hitte, hogy a tisztecske nagyzol. Kiváncsi volt a folytatásra.

- Apám után is szép vagyon maradt rám, csakhogy pör alatt volt eddig. Most megnyertem a pört.

- De hisz a Doborkay-birtok már tul van terhelve? Különben sem hallottam róla, hogy valaha pörben lett volna, - szólt közbe Barduvay csodálkozva.

- Igaza van, a Doborkay név ma már nem jelent mást, mint nemességet.
De az én apám nem Doborkay volt.

Barduvay és Éliás a legnagyobb meglepetéssel nézett a hadnagyra. Egy szót sem értettek a dologból.

- Az urak nem tudják, - folytatta Doborkay, - hogy én az édes anyám nevét viselem, akit mint ősi családja utolsó sarjadékát fiusitottak. Apám gazdag iparoscsaládból származott; huszárőrnagy volt, mikor megnősült s mint ezredes halt meg.

A két ember bámulata egyre növekedett. Mindez egészen uj volt előttök. Doborkay csaknem elérzékenyedve fejezte be magyarázatát:

- Az apám születésre nézve nem volt nemes ember, csak a csatákban kapott sebek tették nemessé; egyszerüen Szabó Pálnak hivták.

A vadállat üvöltésével ugrott fel e szavakra Éliás.

- Öld meg! öld meg a nyomorultat! - hörögte halálsápadtan. Egyik kezével belekapaszkodott Barduvayba, a másikkal a hadnagyra mutatott. Iszonyat volt ránézni eltorzult arczára. Azután egyszerre elkezdett tántorogni és összerogyott. Barduvay felfogta estében és a divánra fektette; a hadnagy bekiáltotta a szolgálót.

Mig a vén cseléd siránkozva locsolgatta gazdáját, a vetélytársak közös erővel fogtak hozzá, hogy életre keltsék. Barduvay megtapogatta az öreg ember szivét. Dobogott. E szerint csupán elájult. De mi okozhatta ezt a kitörést? Doborkay megrendülve szólt:

- Megfoghatatlan! Azt kell hinnem, hogy a szegény öreg megzavarodott. Milyen borzasztó volt!

Barduvay sejtette, hogy Éliással különös dolog történt; egy puszta névtől nem zavarodik meg egy olyan kipróbált józan ész. Egyedül akart vele maradni és rögtön készen volt a tervével.

- Mindegy, akármi, de az bizonyos, hogy beteg. És senki sincs itt, akit orvosért küldhetnénk, mert ez a cseléd most nem hagyhatja itt. Talán a hadnagy ur lesz olyan szives?...

Doborkay kész örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy eltávozhatott. Nagyon rosszul kezdte magát érezni ebben a komor szobában, melyben oly kinos órát élt át az imént. Röviden elbucsuzott Barduvaytól és megigérte, hogy azonnal küld orvost. Egyebekre nézve majd tisztába jönnek legközelebb... rövid idő alatt.

Barduvay várt, mig elhangzottak a hadnagy lépései. Akkor kivett zsebéből egy kis üveget és a halálsápadt öreg ember orrához tartotta. Néhány pillanat mulva Éliás felnyitott szemét.

Az öreg cseléd kiabált örömében, Barduvay kiküldte. Az ajtóban megállitotta és egy boritékban pénzt adott neki:

- Ha az orvos jön, fizesse ki és mondja, hogy egy másik orvos már megelőzte.

Azután felültette az öreget, aki lassankint magához tért és emlékezni kezdett. Egyszerre felkiáltott és arczára ismét a düh démona ült.

- Elment... elment, - mondogatta halkan.
- Mi történt, Éliás? - kérdezte végre Barduvay, akit az öreg eddig alig vett észre.

Éliás felugrott és megfogta az akrobata kezét.

- Mi történt? - ismételte remegő hangon, - jöjjön hát, majd el fogom mondani.

És bevitte Barduvayt a legtávolabb eső szobába, melyben legócskábbak voltak a butorok s a levegő dohos és fülledt volt, mintha évek óta nem lett volna kiszellőztetve. A falon egy nagy kép aranyozott kerete fénylett, maga a kép sürü fátyollal volt leboritva.

VI.

Az öreg ember betette maga után az ajtót és mintha nem bizna benne, hogy egyedül vannak, körülnézett.

Kezét homlokára szoritva, megállott a szoba közepén és átszellemült arczczal szedte rendbe gondolatait. A behajtott zsalu zöld lapjai közt alkonyati napsugár csuszott be és a csipkefüggöny vonalai után fantasztikus árnyék rajzolódott a szemközt levő falra, melyen a leboritott kép volt.

Éliás megmozdult. Mintha egy templom szent levegője venné körül, lassan, zajtalanul huzott elő egy széket és megkinálta vele Barduvayt. Ő maga nem ült le; belekapaszkodott a menyezetes ágy függönyébe és halkan, szakgatottan, akár egy álmodó, elkezdett beszélni.

.............................................................................................

«Régen volt az már. Az apám, aki száz évig élt, meghalt. Ő még egészen pária volt: jogok nélkül, sulyos kötelességekkel... A feleségem, a szép Sára, akit igy hivtak egyszer, meghalt, de akkor már nem volt többé szép, hanem öreg és ránczosképü. Egy leányom maradt: Juditnak hivták.

A feketeszemü Judit. Most is itt látom magam előtt. Nagy haja volt, mikor megszületett; sötét, mint az édesanyjáé; meg kicsinyke, vérpiros szája; nem tudott vele sirni, csak kaczagni... az édes...

Jaj de szerettem!... az a leány volt az én kincsem, akit ringattam a karomon, a térdeimen; neveltem okosan, játszottam vele, mint egy pesztonka, hazaszaladtam egy mértföldnyiről, hogy néhány perczre lássam, ugy mentem tovább a dolgomra...

Sok dolgom volt,... mindig akadt dolgom. Azt akartam, hogy gazdag legyek, hogy meg tudjam neki szerezni, amit a szeme-szája kiván, hogy el tudjam vele feledtetni, hogy magába van a világon mellettem;... hogy pótoljam az anyját...

Kis gyermek volt, mikor árván maradt, alig pár éves. Sokáig nem mertem neki megmagyarázni. Majd megszakadt a szivem, mikor azt kérdezte: Édes apám, hol van az én mamám? Elment, kis leányom, hanem majd visszajön; itt küldi neked ezt a játékot, nézd, milyen gyönyörü! Hogy csókolta, hogy örült neki az árva leány, az én leányom!...»

Egy perczre megpihent. Évek repültek el gondolatában, azokról bizonyára nem volt semmi mondanivalója. Ránézett Barduvayra, a kinek nem jutott eszébe, hogy sürgesse, hanem csak hallgatta néma figyelemmel. Azután folytatta:

«Egyszerre megnőtt. Észre se vettem: egy hosszu ruha tette az egészet... Mikor reggel elmentem hazulról, olyan kis bolond volt, hogy megcsiptem az arczát és fölemeltem a levegőbe, ugy csókoltam meg; mikor este megjöttem, látok egy kisasszonyt, akinek azt kellett, hogy mondjam: «Alászolgája!»...

Hogy kikaczagtuk egymást!... Te bolondos apa, ugy-e szebb vagyok igy? Hát mért nem emelsz a levegőbe megint? De nem emeltem többet. Oh, én ostoba öreg fejem; ilyen az, mikor nincs asszony a háznál; hát nem azt hittem, hogy olyan kis baba marad mindig?

Másnap guvernantot fogadtam neki. Finom hölgyet, aki sokat beszélt és szépen tudta magát viselni. Ugy megszégyeltem, mikor megtanitott rá, hogy ne vágjak fel a tányéromon mindent egyszerre... de azért örültem titokban. Milyen kisasszony lesz a lányomból!»

Eleresztette az ágy függönyét és nehéz lépésekkel végig ment a szobán. Utóljára is visszatért előbbi helyére, mégis csak ott volt neki legjobb. Mintha valami oda huzta volna.

«Kisasszony lett belőle; finom és kényes. Ugy féltem mindig, mikor azzal a franczia leánynyal elment hazulról... Mert mindennap sétálni mentek... Azt akarta, hogy vegyek neki ruhát, ékszereket. Vettem. Nem tagadhattam meg az árvától, aki örökké siratta az anyját. Mert sokat siratta... Nagy szive volt nagyon, szerencsétlenségre...

Napról-napra szebb lett. A mai lányok nem olyan szépek többé... Ön azt nem tudja, Ádám ur, mert soha sem igen törődött vele. - Látott ön már valaha egy szép zsidó leányt? ...Ne beszéljen nekem ábrándos szemekről, fehér arczról, kis puha kezekről; azt mondom én, hogy mind nem ér az semmit. Szobrot faragni tud a szobrász is, ha nem dolgozik többet; a szemét meg ugy forgatja kiki, ahogy akarja. ...Aki nem látta az én Juditomat, az nem is látott szép zsidó leányt.

Nem vagyok én poéta, Ádám ur, se nem az apai vakság csacsog belőlem. De azt tudom, hogy mikor megláttam földig érő haját, hát azt gondoltam: ez itt az Éva, akinek semmiféle Ádám sem áll ellent, és mikor azt a sötét bőrt megláttam a karján, amelyik ugy feszült párnásan, gödrösen, finom, ki nem érezhető csontjai fölött, hát a bün jutott eszembe: hogy kinek a nyakát fogja az a két kar egyszer körülfogni és hogy meg kell halnia annak a halandónak akkor a gyönyörtől!...

Ne higyje, Ádám ur, nem halt bele a halandó ember!... Jaj de nehéz a szivem, a lelkem! Jaj, de megvert az Ábrahám istene!...»

«Ádám ur, hallgasson ide; egy napon eltünt a leányom!... Nem szólott egy szót sem, ott hagyott engem, nyomorult vén embert, aki imádtam s még el sem bucsuzott. Mikor már félig megörültem, harmad nap mulva kaptam egy levelet... Tudja mi volt benne? Ugy-e, mi volt benne? Ugy-e, hogy nem tudja?... Azt irta benne, hogy elment a kedvesével! Hallja-e, Ádám ur? a kedvesével ment el!

Legyen megátkozva a franczia leány! Legyen megátkozva a csábitó! Átkozott a világ, az Isten!...»

Barduvay észrevette, hogy Éliás tántorog. Felugrott és gyengéden betette egy karosszékbe. Az öreg ember megkapaszkodott a karjába és nem eresztette el. Lihegve, az emlék kinja alatt vivódva nézett az athlétára, aki mint a pelyhet, oly könnyen vitte karján.

«Én is ilyen voltam. Régen, nagyon régen. Leütöttem volna egy bikát is. Oh, hogy kerestem azt az embert!... de nem találtam. Talán máskép lenne, ha megtaláltam volna... Csak annyit tudtam róla, hogy katonatiszt. Hátha egy egész hadsereg lett volna!?... Élesre fentem egy hosszu kést és elindultam a világba utána... Tudtam én azt, hogy mi sor vár a kis leányomra és meg akartam magamat boszulni... Egy teljes évig jártam utána; szabadságon volt a gazember, vitte magával a gyermekemet: a bün nászutja volt az!...

Megtört az élet, az örökös kin nem hagyott pihenőt. A boszu volt minden gondolatom. Egyszer korán reggel lelkendezve rohan be öreg cselédem. Leborul a földre és szörnyen sivalkodik; nem tudom, mi baja... Itt van, itt van! - mondogatta egyre. - Azt hittem, meghalok. Kitaláltam, hogy Judit van itt... egy teljes év után...

Azután kinyilt az ajtó és én megláttam... Istenem! Ádám ur. Az első perczben elfogott a düh, kirántottam késemet, mely sohase hagyott el és neki mentem, mint egy fenevad. A cseléd orditott; az a sápadt, beesett arczu, tönkrement teremtés behunyta a szemét és a szivéhez szoritott valamit, ugy várta a halált! ...Leszurtam volna!... mondom önnek, hogy utolsó órája ütött volna; de a szemem ráesett a leány keblére: egy gyermek csüggött rajta!...

A kés kiesett kezemből. Judit némán, szomoruan sütötte le szemét: a gyermek rám mosolygott... Ádám ur, ön nem tudja, hogy mi az, mikor egy gyermek, aki a mi vérünk, ugy ránk mosolyog!... Bárányt csinál az a tigrisből. A következő perczben már sirtunk mind a ketten, átölelve egymást...

Én nem kérdeztem tőle egy szót sem. Tudtam ugyis, hogy be fogja vallani. Elmondott mindent, attól kezdve, hogy eleinte nem akarta elárulni a franczia leányt, akinek a tiszttel ismeretsége volt, azután lassankint nem birta többé elárulni a saját szivét... Szerette a tisztet.

Az azt igérte neki, hogy nőül fogja venni... A boldogtalan a zsidók Istenét is elhagyta volna érte, hogyne hagyott volna el hát engem?... Hát bántam volna én, ha kikeresztelkedik, csak félje az Istent és legyen boldog azzal az emberrel. Na ’iszen boldog lett!... Mikor kiábrándult, akkor már anya volt.»

Éliás megint egy kis szünetet tartott. Az egyre gyorsabbodó beszédben elfult lélegzete; eleresztette a Barduvay kezét, aki visszaült ujra a székére.

Más körülmények közt a milliomos azt kérdezte volna magában: Mi szükségem van nekem ezt tudni? - és sajnálta volna a drága időt, melyet a léha történet meghallgatásával elpazarol; - de most megpuhitotta a saját gyötrődése s fogékonynyá tette a részvétre.

«Oh, Ádám ur! és az a szerencsétlen leány mégis csak arra kért, hogy bocsássak meg annak az embernek és hogy ne álljak rajta boszut: a fia édes apján!

Meg kellett esküdnöm, de ravasz voltam és csak azt fogadtam, hogy én nem állok boszut... és mikor az Isten szent nevét kimondtam, arra gondoltam, hogy az apa bünét majd a fiuval büntetem!...

Akkor kerestem egy magányos házat, ezt itt. El akartam a világ elől bujni, valahova, ahol senki sem talál ránk, ahol egymást szeretve, egymást bátoritva, egymást siratva telnek majd a napok...

A boszu reménye egy pillanatra se halt ki szivemből. Azzal ébredtem, azzal feküdtem, de hallgattam róla... A szegény megcsalt leány utóljára szépen megnyugodott. De mikor a gyermeket karjaimra vettem, mindannyiszor elöntött a vakdüh, elsötétedett a szemem előtt és két iszonyu terv küzdött bennem egyre: hátha falhoz vágnám ezt a porontyot, ezt a bün magzatát? vagy inkább megvárjam, amig megnő, hogy egy napon megfojttassam vele a saját édesapját?!...»

Suttogó hangon, fogait összeszoritva mondta e szavakat, mintha csak lelki kényszernek engedve beszélne és rámeresztette tekintetét Barduvayra, aki igazat adott neki némaságával.

«Nem hinné, Ádám ur, hogy az ember mennyire szeretheti ugyanazt, akit szive mélyéből gyülöl egyszersmind!... Én már tapasztaltam... Annyira szerettem azt a gyermeket, pedig ha a leányomra néztem, aki elkezdett hervadni, összeesni: akkor megátkoztam... Hanem a másik perczben, mikor a leányomat olyan boldognak láttam általa, mikor ott gőgicséltek, játszottak együtt, akkor megáldottam. Az Isten csak az áldást hallgatta meg.

Egyszer aztán lefeküdt a leány. Arcza piros volt, a szeme égett, tompa köhögés szakadt fel melléből... napról-napra gyengült... megtiltotta, hogy orvost hivjak, de azért hivtam...

Jaj, jaj, Ádám ur!... de megvert az Isten! Mikor itt feküdt hallva, az én reménységem, az én istenségem: belevágtam a fejemet az ágyaszélébe, hogy ketté repedjen s ott vesszek el én is!... Az a nagy, nagy, fekete szeme le volt hunyva; az a duzzadó, piros kis szája beesve, meg¬kékülve!... Ádám ur, az nem erre a világra való szenvedés volt, az már a pokol volt...»

Az öreg zsidó jajveszékelve járta végig a szobát, nem lehetett többé ráismerni. Barduvaynak megfényesedett a szeme, kezdett kijönni okos nyugalmából.

Egyszerre Éliás megállott a fátyolos kép előtt és elkezdett sirva beszélni hozzá, mint egy eszelős:

- Te menyországom, te aranyos leányom!... Hogy megölt a szived, te rózsaszála apádnak, te angyal!...

Azután anélkül, hogy megfordult volna, elkezdett kiabálni:

- Hallja-e, Ádám ur, ez az én leányom! Lefesttettem a halálos ágyán!... Most halt meg éppen; nézze csak, nézze!

Felugrott egy székre és lerántotta a kép burkolatát.

A nyugvó nap sugara az ablak előtt álló akácz lengő levelei közt csuszott be a szobába; a fal minden pillanatban másképen volt megvilágitva. Az aranyos sugarak ráestek a halott arczképére. A némaságban szinte testté váltak a szomoru vonások; a szenvedő szép arcz, a leomló fekete haj, az összekulcsolt kéz, az enyészet halványsága, mind összefolyt a kiengesztelődés áhitatában, mely olyanná tette a képet, mint egy imádság. A festő, hogy annál nagyobbá tegye a hatást, odafestette az életet is. Egy bölcső látszott a halott ágya mellett, a bölcsőben egy piros arczu, gömbölyü kis fiu aludt, szeliden, édesen.

Barduvay Ádám felkelt és odament Éliás mögé. A szegény öregnek mozgott a szája, mintha magában beszélne; szeméből csodás fény sugárzott; hangtalan zokogása, merev tekintete elmondták, hogy a lelkével nincs most ezen a világon.

A milliomos nézte egy darabig a szomoru képet, a halott néma, örökpihenésü mozdulatlanságát, a gyermek mosolygó ajkát, melyről az élet lehelete látszott szerteszállni, azután odahajolt az öreghez és gyengéden vállára tette a kezét, ugy kérdezte meg:

- Mi lett a fiuból, öreg Éliás?

A vén zsidóember megrázkódott erre a szóra, azután kiegyenesedett. Arczán leirhatatlan kifejezés ült, szemközt fordult a kérdezővel és kinyujtotta jobbját az ég felé, mintha esküt tenne arra, amit állit, ugy kiáltotta érczes, kemény hangon:

- Ádám ur, Barduvay Ádám! Az a fiu te vagy!...

VII.

Barduvay olyan lett, mint a fal.

Rábámult az öreg emberre, akinek lassan hanyatlott alá a karja s aki átszellemült, igazságot hirdető arczczal állt előtte. Néma szembeszédjök a megdöbbenés e pillanatában egész seregét árulta el a hirtelen támadó és egymást üző gondolatoknak.

A milliomos kiérezte az Éliás tekintetéből, hogy nem játék ez. Ebben a szentélyben, ahol halott leánya ereklyéit őrzi, nem nyilhatott meg hazugságra az apa szája. Barduvay látta, hogy milyen csodálatos tüz ég az öreg szemében, mely szinte melegitett; ilyen sugarat csak a sze¬retet támaszthat a szemben. Egész hosszu multja végig pörgött emlékezetén s minél közelebb ért ahhoz a meghalványodott képü időhöz, melyből első emlékei fennmaradtak: annál seregesebben tolultak eléje azok a soha nem kutatott és soha meg nem magyarázott dolgok, melyek egy tanuságot tevő ármádiaként sorakoztak a ránczos képü vén ember mellé.

Barduvayt e pillanatban nagy csapás érte. Bármi legyen is a titok alapja, rá nézve mindegy, ő ettől a percztől fogva nem a régi többé.

Eddig nem adott semmit a nemességére. Nem ugy nevelték, hogy ambicziója lett volna fényesebbre csiszolni ősei czimerét. Korai árvasága óta az üzletet csepegtették vérébe és kifejlesztették benne az elfogultságtól mentes józan gondolkodást; és most mégis rettegett veszélyben forgó czimeréért. Ugy volt vele, mint az egészséggel, amit soha sem féltünk, amig megvan, pedig tudjuk, hogy nagy kincsünk.

Végre is az a nemesség üzleti okokból is megérte, hogy féltse, mert megaranyozta a czéget és kiemelte a nyárspolgári versenyzők közül. Bizalmat keltett, sőt voltak esetek, a mikor egyenesen az ötágu koronának köszönhette, hogy tekintélye volt vállalatának.

- Beszéljen hamar! - szólott a legnagyobb felindulás hangján s megragadva az Éliás kezét, tudtán kivül összepréselte tenyerében.

Csaknem kiserkedt rá a vér az öreg ujjak alól, de azért Éliás egy mozdulattal sem árulta el, hogy fáj. Arcza inkább azt látszott mondani, hogy boldoggá teszi az a vaserő.

- Beszéljen, beszéljen! - kiáltott Barduvay, - mert ha igaz, amit mondott, akkor ez az anyám és én...
- És te unokám vagy! - sóhajtott Éliás reszkető ajakkal, miközben könybe lábadt szemét gyöngéden pihentette az óriás alakján.
- Tehát igaz! Bizonyos benne?!...

A reménykedés utolsó felvillanása volt ebben a kérdésben, hogy hátha mindaz, csak egy végzetes tévedés. Éliást mélyen sértette a bizalmatlan hang, és komoly, tartózkodó hangon felelt.

- Én csak egy szegény zsidó vagyok, Ádám ur, aki sok megaláztatást szenvedtem már egy hosszu életen át. Egygyel több nem számit. Majd befejezem történetemet.

Leült és halkan, lecsillapodva folytatta az emberöltő előtti idők meséjét. Barduvay hallgatagon nyelte minden szavát.

«Judit meghalt, - kezdte Éliás. - Egyedül maradtam a világon veled... önnel, - tette hozzá hirtelen kijavitva magát.

Ebben a szobában hallottam utolsó hangját, itt szoritotta szivéhez utoljára a csábitója fiát. Minden itt van most is, csaknem ugy, mint akkor: ihol a szenvedések ágya... ihol mellette a gyermek bölcsője!...»

Széthuzta a menyezet függönyét. Az ágy mellett csakugyan egy régi divatu kosárfonatos bölcső állott, gömbölyded alakja olyanforma volt, mint egy kivájt kéreg, az ember szinte ráképzelte a ringó habokra, valahová a Nilus vizére, ahol Mózes kosara libegett egykor a fehér nimfavirág között.

Éliáson erőt vett az érzés. A kis bölcsőről a nagy emberre emelte szemét, aki ott pihent valaha a megfakult párnácskán, a liliputi selyempaplan alatt.
- Ez volt az ágya, annyit ringattam benne! - mondá.

Azután megsimitotta homlokát, és visszatért megint a meséjére.

«Mikor eltemettem a leányomat, vittem magammal a fiut is. Tudtam már, hogy mit fogok csinálni... Az utolsó éjen, melyet a halott mellett virrasztottam át, megcsináltam a sorsát mind a kettőnknek. Mikor a föld porában fekve kétségbeesetten téptem a hajamat, megteltem ujra boszuvágygyal, csakhogy én már nem tehettem semmit, mert megesküdtem a leányomnak...

Hát jól van, akkor majd a fiára bizom. Nem fogok sujtani késsel, ami csak egy pillanatig kinos, hanem elgyötröm élve.

Nem tudom én, Ádám ur, hogy mi az a regény, de azt hiszem, hogy a bánat elvette az eszemet és regényessé tett. Azt mondtam magamban, hogy urat csinálok a fiuból, olyat, aki karddal vagdalkozik a haragosára, meg belé lő; azután ha megnő, akkor ráuszitom valahogy arra a katonatisztre és ha majd ott fekszik vérében, akkor megmondom neki, hogy a fia volt az, aki megölte. A fiu azonban ne tudja meg soha, hogy meg ne sirathassa!...

Gonoszszá tett a boszuvágy; valóságos mánia volt az, mert mindig rá gondoltam. Hanem ezt a tervet nem magamtól eszeltem ki, sohase lettem volna képes; a véletlen sors keltette bennem a merész gondolatot.

Előtte való nap egy ismerősömmel találkoztam volt a városban. Vidékről jött a feleségével, meg a szopós fiával. Doktorhoz vitte az asszonyt, aki beteg volt. A szerencsétlen nőt operálták és abba belehalt; a kis fiura aki éppen a fogzással kinlódott, rájött a nyavalya és egy nap alatt megölte. Akkor kapott az ember egy levelet, hogy a villám becsapott otthon a házába, és felgyujtotta, ugyanakkor a jégvihar elverte mindenét.

Barduvay Barnabásnak hivták az embert, aki egy napon lett koldussal és egyedül állóvá a világon. Öreges volt már, meggörnyedt a sok csapás alatt, félni lehetett, hogy még meggyilkolja magát.

A halott leányom mellett töltött éjszaka után elrohantam hozzá korán reggel. Azt hiszem, hogy legfőbb ideje volt; láttam, amint egy puskát elrejtett, bizonyosan avval akarta magát ledurrantani.

Sokáig beszéltem az emberemmel és mind a ketten megvigasztalódva váltunk el. Barduvay Barnabás eltemette a feleségét, meg a szopós fiát, egy sirba, szépen egymás mellé. Azután szépen hazament a hegyek közt fekvő falujába, ahol a hét szilvafa árnyékában lepte a por a nemesi czimert és otthon elmondta, hogy szegény felesége meghalt, a gyermeket meg kiadta dajkaságba, amig egy kicsit felcseperedik. A leégett házát pedig felépitette sokkal szebbre és oda se nézett többet a jégnek: került minden szükséges a házhoz. A pénzt én adtam rá...

A leányom kis fiával a temetőben maradtam estig. Nem akart szegényke megválni a sirtól, nagy játékban volt a gyászkoszoruval. Utoljára mégis csak rákezdett egy kis keserves sirásra, mert megéhezett az istenadta. Akkor feleszméltem, letöröltem a könyeimet, megcsókoltam a hantot és elvittem a fiut egy keresztény családhoz, ahol érőben, egészségben gyorsan gyarapodott a kis pseudo Barduvay Ádám.»

Éliás elhallgatott. Az athletán meglátszott, hogy mint éli magát bele lassankint a hitbe; nem tekintette többé lehetetlennek, hogy mindez valóság. Éliás egyszerre csak egy ócska szekrényhez ment és sárga papirosokat vett ki belőle. Odanyujtotta Barduvaynak: halotti bizonyitványok voltak, közte az is, amelyik arról tanuskodott, hogy Barduvay Ádám majdnem ötven évvel ezelőtt meghalt, mielőtt egy éves lett volna.

A nagy, erős ember, aki talán soha sem sirt még életében, ráborult az öreg zsidóra, és zokogott.

Olyan különös látvány lett volna az. Egy szürke szakállu, töpörödött zsidó, meg egy elegáns ur, akik összeölelkeznek és sirnak és szakgatott szavakat mondanak egymásnak, hizelgő örömmel, gyötrő fájdalommal, amikből más nem értett volna semmit.

- Hát elhiszed most már?!...

- Hiszem, hogy az unokád vagyok, hiszek mindent!...

A halott arczképéről ás aranysugarak lassan lecsusztak; csend és homály volt a szobában. Barduvay Ádám maga mellé huzta az öreget:

- Ezért voltál hát védőm, oktatóm; te tettél azzá, ami vagyok, te nélküled semmi se lennék.

- Nem akartam, hogy pária légy, mint az én fajom, akinek bünül róják fel, hogy a legrégibb istent imádja; nem volt jogom hozzá, hogy megfoszszalak attól a világtól, amelyhez édes apád után tartoztál. Önző voltam, mert a boszura gondoltam, mikor urrá tettelek, de egyuttal vezeklettem a bünömért, mert megfosztottam magamat tőled, akitől nem kérhettem többé szeretet s akit csak titokban volt szabad szeretnem...

- Te szegény öreg ember...

- Nem vagyok már szegény, hiszen megöleltél. Azt hittem, hogy soha sem érem el; soha tőlem meg nem tudtad volna, mert a boszu lejárt, Szabó Pál meghalt, mielőtt te férfi lettél volna.

- Szabó Pál!?... A Doborkay apja?!...

- Ő volt a te apád. Mikor az imént Doborkay Endre kimondta a nevét, feltámadt bennem a régi düh, a régi gyülölet. Nézd csak, hogy remegek most is. Csak a csábitó fiát láttam benne akkor, aki mellett ott állt a másik fiu, az elhagyott, a korcs, aki lopott névvel, hazug álarczczal csalja a világot, s akinek e pillanatban kezében a boszu. Meg voltam őrülve, képes lettem volna megölni és reád kiáltottam, hogy te öld meg.

- Az apám fiát, a testvéremet!...

- Nem mondom többé. Zavart eszü öreg ember vagyok, nem tudom, mit beszélek. Te férfi vagy és okos; te tudod, mit csinálj. Nem hiába neveltelek én ugy; hagytalak sanyarogni, hogy ösmerd meg az életet és légy önálló, aki nem szorul soha a más eszére. Csak akkor nyultam a hónod alá, hogy emeljek rajtad egyet, mikor különös bajban voltál. A Barduvay Barnabás hagyatéka, aki nem sokáig élt azután, hogy a czimerét eladta számodra, felment a terhekre; te ugy maradtál, mint az ujjam; mióta felcseperedtél, magad kerested a kenyeredet.

- De te könnyitetted meg nekem azt is. Jól neveltél engem; a te iskolád volt az, hogy szám¬tannak néztem az egész életet, amelyben nem csalódik, aki a számokkal bánni tud.

- Mit fogsz most tenni? Megbocsátasz-e, hogy ezt a nagy szomoruságot okoztam neked?!... Tudom én, hogy a világ előtt nem szabad köztünk semminek megváltozni, de ugy-e néha eljösz és ha igy magunk leszünk, megengeded, hogy megöleljelek, hogy fiamnak hivjalak?!...

Barduvay azzal felelt, hogy megölelte és megszoritotta a kezét. Aztán felkelt.

- A legjobbat akartad és igy nincs mit megbocsátanom, - mondá; - hogy mit fogok tenni, azt még most nem tudom, de nyugodt lehetsz: meg lesztek velem elégedve, te is, meg ő is.

Rámutatott a falon függő képre. A halott fehér arcza már csak homályos körvonalban látszott a sötétségben; Barduvay Ádám olyan mozdulatot tett, mintha csókot intett volna felé, azután még egyszer megölelte az öreget és elment.

Éliás kikisérte a kapuig, és mikor elváltak, alázatosan meghajtotta magát:

- Isten önnel, Ádám ur... milyen szerencse! - mondá, mikor elmentek a vén cseléd mellett. A kapuból addig nézte a robogó szekeret, amig csak látta, azután becsoszogott a szobájába és fejcsóválva dörmögött magában:
- Te is, meg ő is. Mit érthetett az alatt, hogy ő is? ’szen a halott megtiltotta nekem, hogy boszut álljak és ő soha sem lenne megelégedve azzal, amire én vágyom!... Oh, oh, rá kell bizni arra az okos fejre; az majd tudni fogja: ’iszen az én vérem!...

VIII.

A milliomos kocsija megint végig gördült a szőlők alatt, a régi uton, a homokos ligeten.

Hold fénye, csillag ragyogása keveredett össze körülötte a világos levegőben; néhol tünt fel csak az utszélen egy csősz alakja; a nagy város poros, füstös légkörét felváltotta a mezők harmatszülő köde.

Barduvay Ádám levette kalapját, jól esett forró homlokának az esti szél simogatása. Szüksége volt rá, hogy minél nyugodtabban gondolkozzék, mielőtt örökre szakit multjának emlékeivel s az uj embernek, a koros zsidófiunak engedi át magában a cselekvés jogát.

Egy pár óra előtt még csupa akarat, csupa erőszakosság volt ez az ember, aki megszokta, hogy senkire nem szorulva, a maga erejéből érjen el mindent. Könnyü volt az eddig. Egyedül állott a világon; amióta eszmél, ideggyöngitő érzelgés nem termett szivében; nem volt, akit féltsen, megsirasson; önmagában találta meg azt, ami munkára, küzdésre buzditotta, s miután csupán a saját érdekeivel kellett törődnie, valóságos zsarnokká fejlődött ki benne az önzés.

Most vége van ennek. Egy öreg ember, akit eddig csupán az «üzlet» kötött hozzá, megfordi¬totta a világot fölötte; elvette függetlenségét, széttépte nemeslevelét, bebizonyitotta neki, hogy a saját erejében és eszében való hit csupa képzelődés, hogy egy eddig semmibe sem vett kéz őrködött fölötte egész életén át.

Mert hogy őrködött, az kétségtelen; valóságos gyámság volt az, ami alatt tudtán kivül állott. E perczben annyira bántotta ez a gondolat, hogy az ellentétes tulzásba menve, minden érdem nélkül valónak tartotta magát; s ő, aki még nem ösmert más kötelességet, mint amit a saját czéljai irtak elő, most azt hitte, hogy ezentul kikerülhetlenül rabja lesz egy sereg «tekintet»-nek s hogy abból az atyafiságból kifolyólag, melyhez pedig semmiféle törvényes kötelék nem füzi, talán még uj czélok is támadnak rá nézve, melyek a régiekkel homlokegyenest ellenkezni fognak.

Visszatért emlékezetében ahhoz az időhöz, mikor Éliás mint gyermeket egy üzletbe vitte, ahol praktikus bizonyságát találta annak, hogy az élet igazi alapja az egyszeregy. Bármily szigoruan bántak ott vele, az öreg ember mindig tudta módját ejteni, hogy szorgalmának jutalma legyen, ami mindenekfölött emelte benne a munkakedvet és a kitartást. Ennek köszönhette, hogy lassankint megszokta a rendithetetlen önbizalmat, ami pedig már magában is annyi, mint a siker. Lehetetlen, hogy hálátlanságot kövessen el valaha ez ember iránt, aki kiemelte a sárból és lemondott érte mindenről, ami zaklatott életének vigasztalása lehetett volna.

Bármily mesés volt mindez, amit az öreg elbeszélt, hinnie kellett. Nem a halotti bizonyitvány, nem a fátyolos arczkép, hanem az az ölelés, az a zokogás, győzte meg róla, amely megmutatta, hogy milyen szive van annak a zsidónak. Barduvay Ádám, a korcs, megtört a kérlel¬hetetlen igazság sulya alatt: szenvedett.

Nem térhetett ki többé ama kinos gondolat elől, hogy annyi ideig csalta a világot álnévvel s a becsületről alkotott fogalmai szerint annál gyötrőbb volt rá ez a tudat, mert ugy hitte, hogy egy véletlen felfedeztetés esetében védtelenül állana. Bárha születése titka mélyen megalázta: iszonyodott attól, hogy eldobja a lopott nevet, mely pedig csak betetézte önmaga előtt a megaláztatást.

Akármit telt eddig, jól ügyelt, hogy hozzáférhetetlen maradjon; a kalmár-becsületnek megvannak anyagi kérdésekben a maga szabadságai, de ezek miatt sohasem volt lelkifurdalása, mert baj nem fenyegette általok. Most azonban oly titoknak jutott tudatára, mely eddig is, mint egy Damokles-kard függött fölötte s mely annál nagyobb veszélybe döntheti, mert a maga ereje nem biztosithatja teljesen az ellen, hogy a pallos egyszer le nem zuhan rá.

Ő, a gentleman, a bőkezü, nemes ur, aki egyenlő rangunak tartotta magát akármelyik gróffal s aki nem cserélt volna egygyel sem ama léha mágnások közül, akiknek nincs más jogczimök a társadalomban elfoglalt helyökre, mint születésök: most rosszabbnak tartotta magát a tolvajnál s közel volt hozzá, hogy megátkozza születését és nagyapját, akinek eszményi nagyravágyása ebbe a rettenetes helyzetbe sodorta.

A park fái már feltüntek a világos éjszakában. Barduvay örült, hogy olyan későre jár; igy legalább nem kell találkoznia senkivel; Bella, akinek e pillanatban nem merne a szeme közé nézni, talán már alszik is.

Mikor a kocsi befordult a gyepes udvarra, a milliomos kiugrott belőle és csaknem futva indult az emeletre. János, az öreg szolga, megcsóválta fejét és mosolyogva dörmögte magában:

- Milyen virgoncz; sohse vénül meg.

Azután felment ura után, hogy meggyujtsa a lámpát. Barduvay az ablak előtt állott és kinézett a parkra; János kétszer is szólt neki, hogy a vacsora várja, utóljára abban hagyta. Szokott az igy lenni a gazdával, bizonyosan megint valami nagyszerü vállalaton töri a fejét.

Barduvay pedig csak nézte a világos éjszakát és kereste a fák feketeségében azt a helyet, ahonnan gyámleánya fehér ruháját látta délután.

A mai nap nagy megpróbáltatások napja volt rá nézve. Először jött a levél, abból keletkezett a többi. Megtudta, hogy egy zsidóleány fia, akit elcsábitott egy aranybojtos hunczut; ez a gazember a tulajdon apja, aki mostohább volt hozzá a mostohánál, s ennek a nyomorultnak törvényes fia van, aki neki, a korcsnak, mégis csak testvére s akit Bella szeret.

Barduvay Ádámban ismét forrni kezdett az indulat. Hát micsoda jogon kivánhatnák tőle, hogy ő, az elsőszülött, átengedjen az öcscsének mindent: nevet, szerelmet, boldogságot?... Hát nem egy apának fiai-e, akik között, ha van külömbségtétel, az csak az idősebb javára eshetik?... Hát nem esküdött-e boszut Éliás a meggyalázott zsidóleányért, a kinek ő fia, az egyetlen hivatott, aki betöltheti a boszu-esküt?!...

Éliás számitott rá és ő megigérte neki, hogy meg lesz elégedve. Az igaz, hogy másképen gondolta; nagyon hatott rá akkor a halott arczképe s valami magasztos érzés szállotta meg egy pillanatra, amelyben nem volt semmi az emberi indulatokból s amely által valóságos megtisztuláson ment keresztül.

Barduvay Ádám nem birta eloszlatni lelke zavarát; lement a parkba és a fenyvesen tul a kerti tó partján bolyongva kereste az Ariadne-fonalat, mely lelkét az ingadozás utvesztőjéből kivezesse.

A kettős ember iszonyu tusára kelt benne. E pillanatban, mikor belebámult a tó vizébe s elnézte ott a magasságban tündöklő csillagok képe-mását: édesanyja jutott eszébe, a kinek vértanusága az egész világ büneért könyörgött előtte és ugyanakkor a nagyapja hangját vélte hallani, aki fogcsikorgatva követelte tőle a boszut.

Barduvay Ádám sokáig azt hitte, hogy nem éli tul az iszonyu tusát. Óhajtotta volna, hogy az öreg Éliásnak legyen igaza, akinek szelleme folyvást ezt sugdosta fülébe: «Szemet szemért, fogat fogért»; hajlamai szerint arra vonta vágya, hogy széttörje az akadályt, mely boldogságának utjában állott és mégis, az éjszaka balzsamos levegőjében, a béke ez otthonában, hol fülemüle csattogott körülötte s a tóparti sás közt haris hivta a párját; mindig élénkebben látta maga előtt azt a fátyolos képet, melynek keretéből édesanyja mintha irgalmat kérve nyujtaná felé kezét. Mintha hallotta volna, hogy esdekel hozzá a halott; ugy rémlett neki, hogy hangok támadnak a levegőben s tulvilági fényességet áraszt a kis tó vize, melyből egyszerre a fekete haju Judit emelkedik ki és vérző szivére mutatva, igy kiált fel:

- Fiam, ne sértsd meg anyád emlékét, aki megbocsátott, mielőtt meghalt!...

A feketehaju Juditnak, a Barduvay Ádám édesanyjának árnya visszahanyatlott a tó vizébe. A korcs zsidó fiu a halál hideg verejtékével arczán, susogta:

- Kincs neked igazad, öreg Éliás! Hiszen látod, hogy ő nem akarja!... Az anyám, aki ugy szeretett minket!... Hadd legyen csak ő megelégedve; ami neki tetszik, abban megnyughatol te is!...

És visszaindult a szobájába, egyre beszélgetve magában:

- Mit akarok én, aki csak olyan vagyok, mint egy magányos fa a hegytetőn? Mire lenne énnekem a virág, mely csak elhervad a vén fa árnyékában?... Hogy csak egy perczre is meg tudtam tántorodni!... pedig olyan jól megtaláltam már az igazi utat. Az az arczkép, az édesanyám arczképe sugta... Ugy is fog történni!...

A rózsatelep felől üde leányhang csendült meg. Barduvay Ádám megállott. Egy darabig vivódott magában, azután lábujjhegyen az ut füves szélén lopózott a nyaraló felé, melynek egyik oldalrésze a rózsatelepre nyilt. Ott volt az emeleten a Bella szobája; az ablak előtt kissé oldalvást egy sürü lombos eperfa ingatta ágait; Barduvay egy fogással fellóditotta magát a fa villája közé s kigyósimasággal kuszott feljebb, mig elérte az ablak irányát. Azután benézett.

Egy nappal előbb megbolondult volna attól a látványtól, ami a csipkefüggönyön át tündéri jelenéssel vesztegette meg érzékeit. A meleg éjben, biztositva idegen szemek tekintete ellen, Bella lebontotta hosszu haját, mely fejének minden mozdulatára másképen omlott fehér vállára. Zongorája előtt ült és énekelt. Csupa szerelem volt hallani, csupa őrület látni.

Barduvay Ádám nem látta sem azt a földig érő hajat, sem a leány patyolatvállát; rá nézve nem a szerelem habzó kelyhe volt már az a szép fiatal test, hanem egy eleven liliom, melynek ajka az ártatlanság himnuszát zengi. Rövid ideig maradt a lombok rejtekében, azután szivére szoritotta kezét, csókot intett a leány felé és óvatosan, hogy az ág se rendüljön meg utána, leszállott a fáról.

- Isten veled... Isten veled! - sóhajtotta halkan.

Néhány perczczel később iróasztala mellett ült szobájában és nyugodt, komoly arczczal végzett valami nagyon sürgős munkát.

Ugy látszott, hogy elmult a katasztrófa és Barduvay Ádám ismét az a csodálatraméltó «okos ész» lett, aki kérlelhetetlen akaraterejével markában tartja a világot.

IX.

A rózsák harmatát már csipegetni kezdte a napsugár, mikor Bella fölkelt. Szokása szerint első dolga volt, hogy egy kis bokrétát kössön gyámjának. Amint a folyosóra lépett, az öreg Jánost látta egy ablakmélyedésben. A hü szolga nagyon izgatott és sápadt volt; egy levelet tartott kezében.

- Oh, kisasszonyka, csakhogy már fent van; annyira aggódom! - mondá, miközben kezet csókolt és odaadta a levelet Bellának.

A fiatal leány, maga sem tudta miért, remegni kezdett.

- Mi történt, János? - kérdezte szorongva.

- Az urunk elment...

- Elment a nélkül, hogy megölelt volna... A rossz Ádám bácsi! Hát aztán hova ment?

Feltörte a levelet s mielőtt a szolga felelhetett volna, átfutotta. Nagyon megijesztette ez a néhány sor.

- Mi ez, János? Hova ment az ur? - kérdezte ismét.

- Nem tudom, kisasszony; az éjjel egyszerre becsengetett, felhivatta a kocsist, meg a kertészt, előttünk aláirta a nevét valami irásra, azután én meg a kertész szintén aláirtuk, mint tanuk; a kocsis nem tud irni, az csak nézte. Mikor készen voltunk, kifizette mindegyikünknek egy esztendei bérét és meghagyta, hogy legyünk jók mindig a kisasszonyhoz...

Az öreg cseléd nem tudta tovább visszatartani fájdalmát, sirt.

Bella türelmetlenül nógatta: Tovább, tovább!

- Azután ezt a levelet adta, hogy mihelyt a kisasszony felébred, adjam át... higyje el, kisasszony, hogy le sem feküdtem; itt várok már szürkület óta. Mikor mindennel készen volt, befogatott és kezet fogott velünk; oh, kisasszony, a mi jó urunk kezet fogott ilyen cselédnéppel! A kocsis bevitte a városba, azután onnan magában jött vissza. Az ur elutazott... Én nem tudom, hogy miért aggódom most annyira...

Bella is aggódott; a levélben Barduvay röviden elbucsuzott tőle; azt irta, hogy nagyon fontos üzletben utazik. Meghagyta, hogy azonnal hivasson közjegyzőt, nyittassa fel asztala fiókját és olvastassa fel vele a felül levő pecsétes levelet.

A fiatal leánynak ugyan nagyon kevés élettapasztalata volt még, de annyit lehetetlen volt ki nem találnia, hogy itt valami rendkivüli dolog történt. Megparancsolta, hogy a kocsis befogjon s beszaladt Sarolta nénihez, hogy értesitse.

Elhatározták, hogy Jánost beküldik a közjegyzőért s egyuttal kihivatják Doborkayt is; jó, ha ilyenkor férfi van a háznál, aki nem vesziti el a fejét; ők már elvesztették.

Valóságos remegés közt telt el egy pár óra. Az ut a városig, meg vissza, mégis csak hosszu volt, de végre hallották a kocsirobogást. János elhozta a hivatalos urakat, de Doborkayt nem találta; az tegnap óta nem is volt otthon.

Mikor éppen kinyitották a Barduvay Ádám fiókját, vágtatva érkezett meg a hadnagy; lováról szakadt a tajték. Először is Barduvay után kérdezősködött.

Mikor megtudta, hogy nincs itt, hanem valami urak turkálnak fent az irományai közt, felsietett ő is az emeletre. Bella szomoruan ment eléje és egy pár szóval megmagyarázta neki a dolgot.

Doborkay későn tudta meg, hogy Bella kerestette. Egész éjjel uton volt, késő este kért szabadságot a tábornokától, akinek részletesen elmondta az okot. A szomszéd állomás térparancsnoka távoli rokona volt, dusgazdag ember, annál járt valami sürgős ügyben.

Mikor megmutatták neki, hogy melyik a közjegyző, odament hozzá. Az éppen felbontotta a nagy pecsétes levelet.

- Bocsánat, uram, egy pillanatra, - szólt Doborkay, - mielőtt hozzákezdene, kérem, vegye át ezt a tizezer forintot; egy váltó ára, melynek itt kell lenni, miután az, akinek tartozom vele, azt állitja, hogy Barduvay ur magával hozta.

A közjegyző megolvasta a pénzt és nyugtát adott róla, azután ünnepélyes hangon felolvasta a pecsétes okmányt.

Olyan végrendelet-féle volt, szárazon és okosan irva, amint Barduvaytól csak kitelhetett. Elmondta benne, hogy hosszu üzleti utra indul, tul a tengerekre, s miután sorsa Isten kezében van, intézkedni óhajt a jövőre nézve. Röviden, velősen utasitást ad lebonyolitatlan ügyeire nézve, megnevezi az intézeteket, melyeknek bizonyos összeget kifizetni rendel, azután igy végzi:

«Miután pedig tudom, hogy gyámleányom, Ákosy Bella kisasszony, gyöngéd érzelemmel viseltetik Doborkay Endre huszárhadnagy ur irányában, s a hadnagy urat olyan embernek tartom, aki ezt a vonzalmat meg is érdemli: kijelentem, hogy házasságuk ellen kifogásom nincs, sőt óhajtom, hogy a legrövidebb idő alatt összekeljenek. Rendelem egyuttal, hogy ha egy év leforgása alatt vissza nem térnék, vagy magamról kétséget kizáró módon életjelt nem adnék: összes vagyonom haladéktalanul a fiatal pár közös tulajdonába menjen át, azzal az egyetlen kikötéssel, hogy Éliás zsidót, aki barátom, s akinek üzletem minden sikerét köszönhetem, esküvőjük napjától fogva magukhoz vegyék és amig él, ugy tekintsék, mint családtagot, amit egyébiránt megbánni bizonyára sohasem fognak.»

Következnek az aláirások.

A háznép meghatottan hallgatta az egyszerü, de nagyjelentőségü szavakat, - Bella és Sarolta néni átölelték egymást és sirtak. Doborkay lesujtva bámult maga elé, egy szót sem értett a dologból. Hebegve adott kifejezést kételkedésének.

Nyugodt lehet, uram, - mondá a közjegyző, - Barduvay jó barátom és ösmerem irását. Ez az ő legkomolyabb akarata; különben is ma hajnalban személyesen volt nálam és előre kért, hogy legyek készen, mert értem küldenek. Biztositom, hogy oly higgadtan és világosan beszélt, mint a hogy csak egy épelméjü ember beszélhet.

- Mi történik itt? - hangzott e pillanatban alázatosan és aggodalmasan a küszöbről.

Mindönki oda nézett. Éliás volt; kalapját a közében tartotta, homlokáról patakzott az izzadság, haja összetapadva csüngött szemébe.

Bella odafutott hozzá és megmutatta neki az irást.

- Nézze, Éliás bácsi, nézze!

Az öreg zsidó elolvasta unokája végrendeletének utolsó pontját, azután térdei megrogytak és leborult a porba:

- Oh, Judit, Judit!... Sohasem látom többet!... - zokogta szivszakgatóan, kétségbeesve.

Csupán ő volt a titokba beavatva, aki tudta, hogy Barduvay Ádám, a zsidófiu, most lemondott szerelméről, meg egy nagy vagyonról a testvére javára, aki nem zsidó. És ő volt az egyetlen, aki kitalálta, hogy Barduvay Ádám, a zsidófiu, ettől az órától fogva nincs többé.

Hanem egyet még ő sem tudott meg soha.

*

Messze a czivilizált világ lármájától, haragos-zöld fenyvesek között magányos zárda áll. A zárda lakói, néma szerzetesek, komoly, áhitatos arczczal végzik örök egyformaságu dolgukat hajnaltól estig. Első a felkelők közt és utolsó a lepihenők közt az uj szerzetes, az «óriás», mint a hegy-lakók nevezik.

Egyetlen kegyet kért a főnöktől, mikor belépett: hogy a keleti oldalon adjon neki czellát, hadd fogadhassa mindennap imával a nap felkeltét. A hegy-lakók látják is a czella ablakában minden hajnalon, amint sötét, bánatos szemével elnéz a messzeségbe, napkelet felé.

Arra van valamerre Bella, akiért imádkozik szakadatlanul.

Ez a szerzetes Barduvay Ádám. Ezt nem tudta meg Éliás soha.

(Forrás: Bársony István: Dobogó szívek - Magyar Ker.Közlöny Hírlap- és Kk. 1907. Bp.)