Ezüstpor-e,
ami a völgy felett szitál?...
Nézd - a vén hegy
fehér subában áll.
Ébred a reggel.
Patakok folynak,
az árkok tele vízzel.
Kicsi falum, így vársz?...
Zölden hajlik az ág.
Leng a búzavetés.
Mennyi víz, fű, zöld -
bársonyos hajlás,
és mennyi tűz,
mint szívemben a vágy,
mely nem hal meg soha.
Imhol, nézd:
a mezők, a kertek,
ösvények, utak...
A jól ismert, lábtaposta dűlők
mind egybefonódtak!
Párizs, Róma színei elhalnak,
de szülőfalunk képei
szívünkben örökké élnek.
A vonat mindjárt megáll.
Ez itt az állomás.
Itthon vagyok.
z elröppent fecske visszaszáll,
nézi a régi fészket.
Hol van a kicsi ház?
Meg sem ismerem már.
Új lett, új a világ.
Az évek, a napok egymás fölé léptek.
Ezüstpor-e,
ami az Olt felett szitál?...
Vagy szemünk
elködlő képe vibrál
a vén fák felett?...
Az erdők hegye rózsasugárban áll.
A gyermekarcú dombok
- a falu mögött -
csillogva remegnek.
Ébred a reggel.
(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 20-21. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése