Az apám barna bajusza alatt
Ritka volt a szó és ritka a mosoly.
A friss szántáson előre haladt,
Szállt utána csend, mint sűrű ködgomoly.
Óriás volt ő, szertelen s merész,
- Árnyában ott a bozontos hegyeknek,
S mögötte titkok vára a havas -
Mint én voltam, egy akkora gyermeknek.
Ebéddel küldött hozzá ki anyám...
De csak nem nyúlt még, én nem tudom iért,
Mint máskor szokta a fazék után,
Hanem a mezsgyén lépést lépésre mért.
"Megállok, ládd-é! - villantott felém. -
Ez itt a határ. Vésd az eszedbe jól.
Vitás föld, sajna, s épp ezért kemény
Ember legyen az, ki itten birtokol.
Ezt tudnod kell, de ennyi sem elég.
Aki csak bírja, de nem munkálja meg,
Nem ád annak itt maradást az ég,
Elhordja földjét a dúló fergeteg...
Most hát vetünk itt, figyelj jól ide!
Híme van ennek, mit be kell tartanod,
Ha elhibáztad, nincs oly szent ige,
Mivel a hibádat helyrehozhatod..."
Vállán átkötve zsákban búza volt,
Belemarkolt és rám nézett: - "Elébb -
Mondta s mutatta -, mielőtt kiszórnád,
Vidd a szívedhez mentől közelébb..."
Lendült a karja, úgy mondta tovább:
"Markod a szemet úgy eressze szét,
Mintha... mikéntha - kereste a szót -
Mintha a szíved vérét hintenéd..."
Nézd, szót fogadtam, édes jó apám.
Amit csak diktál szívem és eszem
S amit szétszórok forró lendülettel,
Mind a szív vérében ázott búzaszem.
(Forrás: A végtelen mondat - Versek a szülőföldről 23-24. old. - Kriterion Könyvkiadó Bukarest, 1977.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése