2018. júl. 18.

Thury Lajos (1896-1989): A veszedelmes szerelem (könyvismertetés)




„Esztelen bolondok voltak azok a nők, akik szerették magát és ezt el is árulták. Magának sohasem szabad bizonyosságot adni, benne van ez a fajában, a nemében, az egyéniségében, jaja nőnek, ha egy pillanatra megfeledkezik agáról és mégis megteszi. Magának mindig kell egy csepp bizonytalanság, valami, amiért tovább kell küzdeni, ami magának ellenáll! Hol lennék én is egy év múlva, ha most beleszeretnék magába és elárulnám, hogy szeretem.

Zoltán meglepetve hallgatott. Nem tudott felelni, mert érezte, hogy Magdának igaza van.”

Tiszta írói becsvággyal, előkelő írói eszközökkel megírt novellák alól Thury Lajosnak évek óta figyelmet és becsülést keltett neve most tizenöt íves regény címlapjára került. Az idézet, amin kezdtem, művének derekáról való s a regény címéül adott „veszedelmes szerelem” veszedelmes voltának talán ebben tapint leginkább elevenére. Ez a szerelem egy fiatal, nagytervű, tehetséges, de akaratában s önbizalmában alkati gátlásoktól betegesen megbénított író meg egy talentuma, egyéni jelentékenysége erején emelkedésre vágyó és érdemes vidéki színésznő között fogan meg s már fogantatásában gyötrődésre van kárhoztatva, két ember szenvedésére termett, noha az is bizonyos, hogy éppen erre a két emberre nézve az életben elérhető leggazdagabb lelki élményt is jelenti. Lázas kitartással hajszolják egymást, önmagukra is mintegy egymásban keresik a feleletet, a férfi ettől a szerelemtől remélheti legtermékenyebb költői inspirációját, a nő az általa ihletett író színpadi teremtményével vágyik színészileg megmutatkozni, attól várja művészi „beérkezését”. De ennek a magasba mutató és biztató szenvedélynek „Werdegang”-ja célba nem fut,  pályája mindkettejükre nézve aláhajlik, majd könyörtelenül két ágba szakad: két fáradt, lendületében siváran elhanyatlott lélek veszti el egymást s még inkább – maga-magát. Ady szavával „megcsatáztak”, csakhogy ennek a csatának győztese nincs, csak legyőzöttje.

A küzdelemben az asszony oldalán van a nagyobb pszichológiai éleslátás, a körülmények és kilátások józanabb ismerete. Ő ragaszkodik váltig a bizonytalanságnak ahhoz a „csepp”-jéhez, mely az ellenállás erején a férfit a küzdésre még képessé tehetné s mikor a maga erősségét végül a férfiszenvedésnek mégis feláldozza, ő van csak vele tisztában már az első perctől fogva, hogy a fiú ujjongó diadala nyomán az enyészet hervadásillata szakad fel. Mikor Zoltán a szerelem mámorában felfedezi az „uj Magdát” s azt, hogy: „az asszonyt olyan mélyrehatóan át tudja alakítani a szerelem, mint a férfit soha”: a nő már illúzió nélkül látja, hogy a „régi”,”át” nem”alakított” Magda mindent elveszített. S még a büszke rezignáció, a csatavesztés fájdalmas, de őszinte vállalása is benne érik meg hamarabb és önérzetesebben: „Nem érem be a felével annak,  ami egészen az enyém volt”.

Az érzés hullámvonalának minuciózus követéséhez Thurynak finom, hajlékony irónja van. A nobilis, úrias tartózkodásnak hangja, mely novellái után is sokáig fülünkben cseng, végigvonul most is egész regényén. Igaz, hogy ennek a veszedelmes szerelemnek minél pontosabb és hajszálig menő megmutatásában maga a regény sem kerülte el merőben azt a veszedelmet, hogy a hullámjátékot nagyon is álló vízen játszatja le: a passzivitás a regény lapjaira is elárad. Jó és biztos realista eszközökkel való elindítás után a cselekmény minden realitásból valósággal kiesik, már-már pusztán érzés-elemzéssé szublimálódik. A Bourget-regény lélektani hajcsövességeire emlékeztet, de hovatovább még azt a valóságmedret is elhagyja, ami Bourget-nál a lelki folyamatok regény-ágyául szolgál. Ha a fárasztó, lelkemet emésztő szerelem egész hangulati árnyalatgazdagságát szuggesztíven érezteti is: olvasmányul is akárhányszor fárasztóvá válik.

A végén az az érzésünk, hogy az író ez első regényében meleg és mély élményanyaggal dolgozott, a regényírásnak nem annyira művészi, biztos tervével, mint inkább – ürügyével fogott tollat, hogy önmaga felől faggatódzék s ha a jól fegyelmezett mondatok már hatalmában vannak is, az anyagát fegyelmezni még eléggé nem bírja. Annyi első regényéből is nyilvánvaló, hogy olcsó, felszínes „érdekesség” nem csábítja, szándéka sem a művészi becsületességgel, sem az írói tisztasággal vásári alkuba nem bocsátkozik s hogy a jeles, irodalmunk nagy veszteségére korán kidőlt Thury Zoltánnak erős morális ihlete, nagy lelkiismeretkultusza fiában is biztatóan tovább él.

(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése