„Esztelen
bolondok voltak azok a nők, akik szerették magát és ezt el is árulták. Magának
sohasem szabad bizonyosságot adni, benne van ez a fajában, a nemében, az
egyéniségében, jaja nőnek, ha egy pillanatra megfeledkezik agáról és mégis
megteszi. Magának mindig kell egy csepp bizonytalanság, valami, amiért tovább
kell küzdeni, ami magának ellenáll! Hol lennék én is egy év múlva, ha most
beleszeretnék magába és elárulnám, hogy szeretem.
Zoltán
meglepetve hallgatott. Nem tudott felelni, mert érezte, hogy Magdának igaza
van.”
Tiszta
írói becsvággyal, előkelő írói eszközökkel megírt novellák alól Thury Lajosnak
évek óta figyelmet és becsülést keltett neve most tizenöt íves regény
címlapjára került. Az idézet, amin kezdtem, művének derekáról való s a regény
címéül adott „veszedelmes szerelem” veszedelmes voltának talán ebben tapint
leginkább elevenére. Ez a szerelem egy fiatal, nagytervű, tehetséges, de
akaratában s önbizalmában alkati gátlásoktól betegesen megbénított író meg egy
talentuma, egyéni jelentékenysége erején emelkedésre vágyó és érdemes vidéki
színésznő között fogan meg s már fogantatásában gyötrődésre van kárhoztatva,
két ember szenvedésére termett, noha az is bizonyos, hogy éppen erre a két
emberre nézve az életben elérhető leggazdagabb lelki élményt is jelenti. Lázas
kitartással hajszolják egymást, önmagukra is mintegy egymásban keresik a
feleletet, a férfi ettől a szerelemtől remélheti legtermékenyebb költői
inspirációját, a nő az általa ihletett író színpadi teremtményével vágyik
színészileg megmutatkozni, attól várja művészi „beérkezését”. De ennek a
magasba mutató és biztató szenvedélynek „Werdegang”-ja célba nem fut, pályája mindkettejükre nézve aláhajlik, majd
könyörtelenül két ágba szakad: két fáradt, lendületében siváran elhanyatlott
lélek veszti el egymást s még inkább – maga-magát. Ady szavával „megcsatáztak”,
csakhogy ennek a csatának győztese nincs, csak legyőzöttje.
A
küzdelemben az asszony oldalán van a nagyobb pszichológiai éleslátás, a
körülmények és kilátások józanabb ismerete. Ő ragaszkodik váltig a bizonytalanságnak
ahhoz a „csepp”-jéhez, mely az ellenállás erején a férfit a küzdésre még
képessé tehetné s mikor a maga erősségét végül a férfiszenvedésnek mégis
feláldozza, ő van csak vele tisztában már az első perctől fogva, hogy a fiú
ujjongó diadala nyomán az enyészet hervadásillata szakad fel. Mikor Zoltán a
szerelem mámorában felfedezi az „uj Magdát” s azt, hogy: „az asszonyt olyan mélyrehatóan
át tudja alakítani a szerelem, mint a férfit soha”: a nő már illúzió nélkül
látja, hogy a „régi”,”át” nem”alakított” Magda mindent elveszített. S még a
büszke rezignáció, a csatavesztés fájdalmas, de őszinte vállalása is benne érik meg
hamarabb és önérzetesebben: „Nem érem be a felével annak, ami egészen az enyém volt”.
Az
érzés hullámvonalának minuciózus követéséhez Thurynak finom, hajlékony irónja
van. A nobilis, úrias tartózkodásnak hangja, mely novellái után is sokáig
fülünkben cseng, végigvonul most is egész regényén. Igaz, hogy ennek a
veszedelmes szerelemnek minél pontosabb és hajszálig menő megmutatásában maga a
regény sem kerülte el merőben azt a veszedelmet, hogy a hullámjátékot nagyon is
álló vízen játszatja le: a passzivitás a regény lapjaira is elárad. Jó és
biztos realista eszközökkel való elindítás után a cselekmény minden realitásból
valósággal kiesik, már-már pusztán érzés-elemzéssé szublimálódik. A
Bourget-regény lélektani hajcsövességeire emlékeztet, de hovatovább még azt a
valóságmedret is elhagyja, ami Bourget-nál a lelki folyamatok regény-ágyául
szolgál. Ha a fárasztó, lelkemet emésztő szerelem egész hangulati
árnyalatgazdagságát szuggesztíven érezteti is: olvasmányul is akárhányszor
fárasztóvá válik.
A
végén az az érzésünk, hogy az író ez első regényében meleg és mély
élményanyaggal dolgozott, a regényírásnak nem annyira művészi, biztos tervével,
mint inkább – ürügyével fogott tollat, hogy önmaga felől faggatódzék s ha a jól
fegyelmezett mondatok már hatalmában vannak is, az anyagát fegyelmezni még
eléggé nem bírja. Annyi első regényéből is nyilvánvaló, hogy olcsó, felszínes
„érdekesség” nem csábítja, szándéka sem a művészi becsületességgel, sem az írói
tisztasággal vásári alkuba nem bocsátkozik s hogy a jeles, irodalmunk nagy
veszteségére korán kidőlt Thury Zoltánnak erős morális ihlete, nagy
lelkiismeretkultusza fiában is biztatóan tovább él.
(Forrás: Napkelet 9. évf. 10. sz. 1931. október 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése