Tóth Árpád: Irodalmi társaságok

Az irodalmi társaságok dolgát aktuálissá ezúttal a Kisfaludy-társaság tagválasztó ülése teszi, mely a napokban folyt le. Mint a napilapok hírül adták, a társaság költői helyét ebben az évben nem lehetett betölteni, mert a két tagjelölt: Pap Zoltán és – nos, és Molnár Ferenc egyenlőképpen 16-16 voksot kaptak. Nemde furcsa az eset? Még itt, vidéken is, ahol nemigen köti be a közvélemény a szemét a fővárosi irodalmi pártoskodások elfogultság-keszkenője, méltán feltűnést kelt, hogy egy irodalmi ítélkezésekre hivatott, tekintélyes testület csak egy percig is habozhatott a mostani tagválasztó szavazáson.

Pap Zoltán, szó sincs róla, ügyes dalszerző, de ugye, legsikerültebb produktumai sem emelkednek túl azon a színvonalon, amit egy-egy névtelen népember is gyakran elér, mikor nótát sikerít? Sőt a legnagyobb dicséret, amit Pap Zoltán méltatására elmondtak – Herczeg Ferenc mondta itt Debrecenben – éppen az, hogy Pap Zoltán egyik-másik szerzeményét a nép is ajkára vette. Nos, ajakra vétel ide és nótafa-kultusz oda, ma már, úgy hisszük, mindenki tisztában van azzal, hogy a népdal irodalmi értékének túlbecsülésén túl vagyunk s annyival is inkább meggondolandó, hogy mesterségesen kiteremtettézett mű-népdalokat oly előkelő kitüntetéssel honoráljunk, mint aminőnek a Kisfaludy-tagságot tartani szeretjük. A népdal nagy szerepét a magyar irodalom legutóbbi aranykorában nem a népdal valóságos esztétikai értékéből kell magyaráznunk, hanem egyszerűen abból, hogy abban a túlontúl ellangyosodott, elfakult almanach-költészetben, mely a Bajzáék idején irodalmunkat eljelentéktelenítette, a legalkalmasabb felfrissítő irodalmi mozgalom a naiv, konkrétumokban gazdag népi költészet alapul-vevésével indulhatott meg legsikeresebben. A magyar népdal ezt az erjesztő, kovász-szerepét betöltötte, ma már, mikor az úgynevezett esztéta-irodalom fogja meg legigazábban a közönség szívét, a népdal elvesztette jelentőségét, „helyzeti energiáját”, melyet a közel múlt idők biztosítottak számára. Ma már igen kevéssé gyönyörködünk oly szépségekben, melyek a Göncöl-szekér hét csillagát az én hét szeretőmmel, vagy a madárka helyfoglalása által reszketeggé tett bokrot az egyébként kétség kívül világzseni Petőfi szíve reszketésével fűzik naiv és megható kapcsolata. A népdal kissé elzüllött, maga Herczeg Ferenc úr konstatálta ezt ugyancsak Debrecenben s íme – a Kisfaludy-társaság nem tud dönteni Pap Zoltán nótafa-specialitása és Molnár Ferenc európai hírű és egyébként is csakugyan a legnagyobb elismerésre méltó írói kiválósága között,mely utóbbit részletesen szájába rágni a tisztelt publikumnak valóban humorosan felesleges szószaporítás volna.

Nos, a Kisfaludy-társaság legújabb ténye is igen furcsa fényt vet arra, hogy ez az előkelő társaság mily viszonyban van az igazi, eleven irodalommal. De, mint bizonyára tudni méltóztatnak, az Akadémia irodalmi szakosztályával, azután meg a Petőfi-társaság irodalmi működésével is így állnak a dolgok. Igen sok év óta alig került ki ezeknek a fő-fő irodalmi testületeknek a pályázataiból és tagválasztásaiból valami olyan eredmény,mely a Ma élő és érdeklő irodalmával nexusban volna.(Talán csak Oláh Gábor Petőfi tagsága, meg a Juhász Gyula legutóbbi díjnyerése könyvelhető el igazi eredményül.)

S érdekes itt leszögezni egy másik igazságot. A vidék irodalmi társságai viszont konstatálhatóan virágzanak, céljaik,eredményeik vannak. Csak a debreceni Csokonai-kört említem itt, melynek utóbbi években határozott emelkedő vonalat mutat a működése.

Ezekből a tényekből régi, de eléggé nem ismételhető megállapítások következnek. A főváros irodalmi társaságai immár feleslegesekké váltak, a vidék irodalmi társaságai meg ellenkezőleg, most érkeztek el hivatásuk legeredményesebb teljesítéséhez. Miért? A dolog igen egyszerű. A főváros irodalmi élete immár oly elevenné vált, a nagyközönség igazi, nem kiagitált, nem előmesterkedett érdeklődését annyira megnyerte, hogy olyan, hivatalos tekintéllyel támogató, közönség-fogdosó, mindenféle nemzeti és élvi jelszavakkal közérdeklődést ébreszthető társaságokra, aminők eredetileg a főváros irodalmi társaságai, immár nincs szüksége az irodalomnak. Egy irodalmi aktualitásokkal megtűzdelt Nagy Endre-féle kabaré-műsor inkább tükre már a főváros irodalmi életének, mint a zárkózott és fontolva maradó irodalmi társaságok. A fővárosban minden igazi írói tehetség aránylag könnyen érvényesül, nincs szüksége a társasági tagságok és díjak tekintély-mankóira.

A vidéken viszont most következett el az irodalmi társaságok fénykora. Az országszerte megelevenült irodalmi termeléstermészetes központjaivá lettek ezek az irodalmi egyesületek. A vidéken való közönségszerzésnél még igenis nagy szükség van egy-egy ilyen helyi érdekű irodalmi-kör beajánló tekintélyére, mert nehezen mozduló vidéki közönségünknek nincs meg az az önállósága, hogy a maga esze és szíve szerint válogassa meg az íróit. Valóban gyönyörű és érdekes jelenség, hogy egy-egy vidéki irodalmi társaság mily békés együttesben tudja közösségébe ölelni és érvényesüléshez segíteni a legkülönbözőbb irodalmi „irányok” vidéki reprezentálásait. Ezek a sokszor, méltatlanul kigúnyolt vicinálisok biztos döcögéssel viszik a hír, az elismertetés fővonalai felé legkülönbözőbb irodalmi poggyászú utasaikat. S befejező mondatul hadd iktassuk ide ezt a „hazabeszélést”, hogy éppen a debreceni Csokonai-kör kupéiból nem egy ünnepi fogadtatással várt író szállt ki az országos hírnév ragyogó, felkoszorúzott, lobogódíszes peronján.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 7. sz. 1912. febr. 11.)