A Petőfi Irodalmi Múzeum őriz egy dagerrotipet névadójáról. Úgy
tudjuk, ez az egyetlen hiteles arcmás a számos ránk maradt s nemegyszer
idealizált Petőfi-ábrázolás közül. Ámde mégis fölmerül a kérdés, vajon van-e
hiteles képünk a költőről.
A kérdés persze furcsának tűnik, hiszen aki Magyarországon iskolai
bizonyítványt kapott, az tudhatja, hogy a költő Kiskőrösön született, hogy
szülőföldjének Félegyházát tekintette, hogy Kecskeméten, Szabadszálláson, Sárszentlőrincen
és Pesten járt iskolába, hogy Aszódon a szigorú Koren tanár úrral szemben
lázadozó diákcsoportot szervezett, s itt kezdett „verseket csinálni” meg 15
évesen a színészettel kacérkodni. A kisdiák is tudja róla, hogy gyalog járta be
szinte az egész akkori Magyarországot, hol kamaszkorú katonaként, hol
vándorszínészként, hol meg a világban helyét kereső ifjú vándorként. Az is
köztudott, hogy 21 évesen már neves költő, s rövidesen a radikális gondolkodású
ifjú értelmiség vezéralakja. Ki ne ismerné ama nevezetes márciusi napnak a
történetét, s ne tudná, hogy Petőfi verse, a Nemzeti dal volt „a magyar szabadság első lélegzete”. Végül
Segesvár, ahonnan sokan évek múlva is visszavárták, és ma, közel másfél század
múltán is akadnak, akik távoli tájakon keresik nyomát, mert nem tudnak
belenyugodni, hogy a nemzet költője tömegsírban nyugszik. Igen, számtalan a
közismert tény, maga az életmű darabjai a keletkezési idő és hely pontos
jelölésével – ezt már Illyés megállapította – valóságos lírai önéletrajzot
adnak. Az ismert tényekre azonban óhatatlanul rávetül március fénye és Segesvár
tragikus árnya. A nemzeti dicsőség és tragédia egy sorson belüli fénytörésében
a költő alakja a köznapi szemlélő előtt hérosszá, afféle nemzeti idollá
magasztosul. Hivatalossá szürkült ünnepélyesség lengi körül, s ami vele jár, a
kiüresedés.
És ne feledjük a lírikus mellett az elbeszélőt sem. A János vitéz gyermekkorunk része. Már
kevésbé ismert az ifjú házas költő boldogságának epikus tükre, a Bolond Istók vagy a Felhők válságkorszakát záró csodálatos Tündérálom. Valahogy ki ne maradjon a
fergeteges humorú eposzparódia, A helység kalapácsa, amellyel az eladdig
uralkodó irodalmi ízlést tette Petőfi köznevetség tárgyává.
Az epikus Petőfi talán legfontosabb, mindenesetre csak a János vitézhez
mérhető jelentőségű alkotása, az 1848
augusztusában írott Az apostol.
Illyés a költő eszméinek szótaraként említi. Az irodalomtörténet sokáig
zavarban volt ezzel a művel. Kiérleletlen, romantikus túlzásoktól sem mentes
vállalkozásként tekintett erre a rímtelen jambusokban fogalmazott elbeszélő
költeményre. Valószínűleg Petőfi sem tartotta késznek művét, hiszen nincs
nyoma, hogy foglalkozott volna a kiadás gondolatával. (A teljes szöveg csak
1874-ben látott napvilágot.) Benedek Marcell Irodalmi lexikonában (1927) a
Petőfiről értekező Lengyel Miklós a szélsőséges költemények közé sorolja Az
apostolt, amely szerinte is a költő forradalmi lelkének legerősebb
megnyilvánulása. Ám bizonyos, hogy ennél is több: az 1848. júniusi
szabadszállási követválasztáson kudarcot szenvedett, magára maradott
forradalmár Petőfi önportréja, lelkiállapotának tükre, eszmei fejlődésének
ábrázolása, egyben rendíthetetlen hitvallása eszméi mellett. Álljon itt egy
rövid részlet, amely talán a legpontosabban tükrözi Petőfi költői és
emberi-közéleti alapállását:
„A szőlőszem kicsiny
gyümölcs,
Egy nyár kell hozzá
mégis, hogy megérjék.
A föld is egy
gyümölcs, egy nagy gyümölcs,
S ha a kis
szőlőszemnek egy nyár
Kell, hány nem kell e
nagy gyümölcsnek,
Amíg megérik? ez
belékerűl
Évezredek vagy tán
évmiljomokba,
De bizonyára meg fog
érni egykor,
És azután az emberek
belőle
Világvégéig lakomázni
fognak.
A szőlő a
napsugaraktul érik;
Míg édes lett, hány
napsugár
Lehelte rája élte
melegét,
Hány százezer, hány
miljom napsugár?...
A földet is sugárok
érlelik, de
Ezek nem nap sugárai,
hanem
Az embereknek lelkei.
Minden nagy lélek egy
ilyen sugár, de
Csak a nagy lélek, s
ez ritkán terem;
Hogyan kivánhatnók
tehát, hogy
A föld hamar
megérjék?...
Érzem, hogy én is egy
sugár vagyok,
Amely segíti a földet
megérni.
Csak egy nap tart a
sugár élete,
Tudom, hogy amidőn
megérkezik
A nagy szüret,
Akkorra én már rég
lementem,
S parányi művemnek
nyoma
Elvész az óriási munka
közt,
De életemnek a tudat
erőt ad,
Halálomnak pedig
megnyúgovást,
Hogy én is, én is egy
sugár vagyok! –„
**
AZ APOSTOL
Sötét a város, ráfeküdt az éj.
Más tájakon kalandoz a hold,
S a csillagok behunyták
Arany szemeiket.
E fekete világban csak egy
kicsiny padlásszoba „halvány mécse” világít. „Két testvér: a nyomor és az erény”
virraszt itt. Egy szegény család: a bánatos, pergő könnyű asszony szopós
csecsemőjével s nagyobbacska kisfiával, kit legalább az álom megkímél az
éhezéstől, s az ifjú családapa sötét homlokán Istenhez szálló gondolatokkal.
Nem zúgolódik, sőt megfogadja, hogy helyreállítja a földön az isteni rendet:
„Egy éltet adtál énnekem, atyám,
S én azt szolgálatodra szentelem.
Mi lesz a díj? vagy lesz-e díjam,
Nem kérdezem;
A legrosszabb rabszolga is kész
Fáradni, hogyha megfizetnek érte. (…)
Adj, isten, adj fényt és erőt
nekem,
Hogy munkálhassak embertársaimért!”
De ki is ez a csodálatos
teremtmény, aki a nagyvilágot törekszik boldogítani, s akit az emberek egy
része apostolnak, másik része szentségtelen gonosztevőnek tart? Íme, a
történet.
Egy téli éjszakán, épp éjfélkor
egy asszony – nem tudni, koldusnő vagy úri hölgy – nyöszörgő csecsemőt helyez
egy várakozó hintóba. Nemsokára beszáll egy úri pár, de nem veszi magához a kis
gyermeket, hanem a kocsis gondjaira bízza. A bérkocsisnak sem kell az „istenáldása”,
egy kocsma küszöbére teszi a kis batyut. Egy öreg tolvaj talál rá, s
megfogadja, hogy jó apja lesz, fölneveli tisztességesen – vagyis: ezután
kettőjüknek lop majd. Eltervezi, ha kivénül a „munkából”, majd a gyerek lop
neki is. Szomszédasszonyára bízza, ki épp most temette el kis fiát; s ő
vállalja is jó fizetésért a szoptatást és a nevelést.
„Szomszédasszony, viselje
gondját,
De jobban, mint saját fiának.
Nevelje föl, neveltetési
Költségeit magamra vállalom,…
Ugy bánjék vele, mint
szemfényivel,
Mert a gyermek vén napjaim
reménye.”
Látván, hogy kisfiú,
Szilveszternek nevezik el, mivelhogy épp aznap éjjel találták. Az öregnek kedve
telik a gyermekben, mert „ész s ügyesség villant ki belőle”. Alig
négyesztendős, és már ügyesen lop. Ám a gondos nevelőt egy nap felakasztják, s
mert nem fizethet tovább, a szomszédasszony kiteszi a fiú szűrét:
„Most már az ördög elvihet, fiam;
menj
Isten hirével a pokolba,
Mától megszűnt a fizetésem érted,
S magam költségén, nem
kivánhatod,
Hogy itt hizlaljalak, mint a
libát.
Jer, azt a szívességet megteszem,
Hogy kikisérlek a kapun. De
Ha visszajössz, a csatornába
doblak.”
Az egész nap céltalanul kódorgó,
fáradt kisfiút egy utcasarkon elnyomja az álom. Késő éjjel arra riad, hogy egy
öregasszony áll előtte. Kikérdezi, majd kézenfogja s magával viszi. A vén banya
házában hűséges társra lel egy kis kutyában.
Hozzásimúlt barátilag,
Átcsillogott szeme
Az éj sötétségén, s e csillogás
Olyan szelíd, olyan testvéri
volt,
Hogy bátorságot és bizalmat
Öntött a kisfiúba.
Hamar rá kell jönnie, hogy itt
sem szeretetből tartják. Koldulnia kell, mert a vénasszony már túl kövér ehhez
a „munkához”.
„Koldúlni fogsz mindenkitől,
Kinek jobb a ruhája, mint tiéd,
És ilyet eleget találsz, ne félj.
Előre nyujtod kezedet,
Oldalra hajtod fejedet,
Fel- s összehúzod a szemöldököd,
A szádat le fogod biggyeszteni,
S szemed megnyálazod,
És ugy rimánkodol
Beteg anyád s az isten szent
nevében.”
Bottal fenyegeti, ha nem tesz
kedvére, s koplaltatja, hogy kellően sajnálatra méltó legyen, s több alamizsnát
kapjon. Boldogtalanul nézi a játszó gyermekeket, neki nem jut öröm. Csak „koldult
és koplalt, e kettőt tudá az életből…” Egyetlen barátja van csak, hálótársa, a
kutya.
Egy hideg, ködös napon mogorva úr
szólítja meg a mezítláb, hajadonfőtt ácsorgó kisfiút. Szilveszter könyörög,
hogy vigye magával. A leselkedő vén szipirtyó mindent elkövet, hogy
visszatartsa, de az úr legorombítja, s magával viszi a gyereket. Jobbra fordul
sora, kimosdatják, szép, új ruhát kap. Egy dolga van csak: szolgálni az őr
fiát, vakon teljesíteni minden parancsát. Hiába igyekszik azonban, a gaz kölyök
– amilyenek rendesen a nagyságos úrfiak – örökké kínozza, ütlegeli. De eltűr
mindent, mert
Az úrfi mellett eltanulgatott.
Ott állt mögötte észrevétlenűl,
Könyvébe kandikált,
S a nevelő minden szavára
Figyelmezett,
S mit egyszer megtanúlt,
El nem feledte.
Így éri meg a 16. esztendőt, így
bontakozik elméje s igazságérzete:
„Mi jognál fogva vernek itten
engem?
Mi joggal bánt embert az ember?
Különbnek alkotá az isten
Az egyik embert, mint a másikat?”
Elhatározza, nem tűr tovább.
Legközelebb, amikor az úr kezet emel rá, kikéri magának, s örökre elhagyja a
házat. A város végén éri utol az úrfi nevelője. Egyévi megtakarított pénzét
adja oda neki, s csak egyet kér – sőt, parancsol: - tanuljon a hazának, a
világnak. Azt jósolja, nagy ember lesz belőle. Megöleli, megcsókolja a fiút, s
könnyes szemmel búcsúzik tőle. Végtelenül jólesik ez a fiúnak.
Tizenhat évig kellett élnie
S kínlódnia,
Míg oly emberre akadott,
Ki nem taszítá el magától,
Ki megölelte őt!
Végre szabadnak érzi magát,
áhítattal fedezi fel a természet szépségeit. Teljesíti a nevelő óhaját:
beiratkozik egy iskolába, s szorgalmasan tanul. Társai nem szeretik, irigység s
gúny veszi körül. Nem érti, miért bántják, hiszen ő értük – másokért – tanul.
Elvadul a világtól, egyre magányosabb lesz. A világtörténelmet tanulmányozza,
ebből meríti életcélját:
„Mi célja a világnak?
Boldogság! s erre eszköz? a
szabadság!
Szabadságért kell küzdenem,
Mint küzdtek érte oly sokan,
És hogyha kell, elvérzenem,
Mint elvérzettek oly sokan!”
Tanulmányai elvégzése után hívják
nagy urak, kecsegtetik gazdag hivatalokkal, de nem akar többé szolga lenni.
Inkább egy szegény faluba megy el jegyzőnek, hogy ott a nép tanítója s atyja
legyen. Köztiszteletben álló ember lesz, de átkot mond rá a pap s az uraság,
mert féltik tőle hatalmukat. Egyvalaki azonban csodálattal tekint rá a
kastélyból, a kisasszony. Egyre gyakrabban találkoznak, s egyre bizalmasabbak
egymáshoz. Hadjáratot indít ellene a földesúr, de Szilveszter nem ijed meg a
fenyegetésektől, ezért a pap kiprédikálja. Lázítónak, istentagadónak nevezi, s
pokollal fenyegeti azokat, akik követik. Bőszülten rohan az ifjúra a nép, s
majd agyonverik. De ő nem az emberekre haragszik, hanem akik vakságban tartják:
„Szegény, szegény nép, mint
sajnálom őt,
S ha eddig küzdtem érte, ezután
Kettős erővel fogok küzdeni!”
Mielőtt elhagyja a falut,
elbúcsúzik kedvesétől. A leány egy gyűrűt ad neki, s megfogadja, csak őt
szereti. Szilvesztert a fővárosba, gyermekkora nyomorának színhelyére viszi a
lába. Kivesz egy padlásszobát .Még végig sem tudja gondolni, mihez fog kezdeni,
mikor kopognak ajtaján. Utánajött a leány, hogy együtt tűrjön vele bút és
nyomort.
Együtt maradtak, mint férj s feleség;
Nem pap kötötte össze őket,
Hanem az isten és a szerelem.
Hogy keresethez jusson, s célját,
hivatását se feledte, írni kezd az ifjú. De a szerkesztők, bár írásait
remekműnek tartják, nem vállalják a kiadást a cenzúra miatt. Hogy éhen ne
haljanak, arra fanyalodik, hogy mások gondolatait másolgassa.
Ahogy jöttek s mentek az évek,
négytagú lett a család – négyszeres a nyomor. Egy nap a kis csecsemő nem ébred
fel többé – éhen halt. Nehezen csitul az élők fájdalma. Az apának, hogy illően
eltemettethesse gyermekét, egyetlen kincsét, a jegygyűrűjét kell eladnia. Végre
eljön a nap, mikor gondolatai bejárhatják a világot. Felfedez egy titkos
nyomdát. Gyorsan terjednek könyvei, de a hatalom lázítónak, vallás- és
felségsértőnek kiáltja ki. Lakolnia kell. Elfogják, elhurcolják és börtönbe
csukják. Még el sem búcsúzhat családjától.
Kifáradt lélekkel, fásultan,
megbilincselve szenved börtönében. Úgy érzi, halott, kit élve temettek el. Egy
nap hitvese árnya jelenik meg, s fülébe súgja: „Én már kiszenvedék, Isten
veled!” Fölugrik, de csak a sötétség karolja át. Tíz évig a négy fal foglya.
Kihalt szívéből a bánat, a szenvedély. Egy nap azonban madárka száll a börtön
falára, s ott dalolgat. Sejti, „a szabad világnak szabad vándora”, a szabadság
hírmondója a kis madár. S valóban, csikorog a zárban a kulcs, szabad a rab.
Megifjitá a tiszta levegő
Megifjitá lelkének erejét,
De teste vén és roskatag maradt,
Csak vánszorogva, botra dőlve
ment.
Hosszú fehér haját s szakállát
A szellők búsan lengeték.
Tíz év alatt száz évet élt.
Első útja egykori lakásába vezet,
de nem talál ismerősöket. Megtudja, hogy feleségének bánatában meghasadt a
szíve, fia eltűnt. De nem ez volt utolsó fájdalma. Meg kell tudnia, hogy a
nemzet, a haza sem szabad: „Az emberméltóság naponta törpül, és a zsarnokság
óriásodik.” Hiába lett volna annyi szenvedés? „Fölgyulladt benne a kihamvadó
tűz”, s elhatározza, megöli a királyt. Ám a fegyver célt téveszt, a gyáva
zsarnok felkél, letörli képéről a port – s néhány nap múlva az ősz Szilveszter
feje a porba hull.
Stark Ferenc és Szathmáry Éva
(Forrás: 44 híres eposz, verses
regény, elbeszélő költemény 504-512. old. – Móra Könyvkiadó 1992, 1995.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése