A kiegyezés évtizedében született, és a századfordulón főként a
novellisztikában kiemelkedő nemzedék egyik vezéregyénisége, Ambrus Zoltán,
Justh Zsigmond, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Papp Dániel, Thury Zoltán
generációjáé. Vidéken, kispolgári zsidó családban nevelkedett. Származása,
asszimilációja lendítette is pályáján, de fájdalmas és sértő támadások, viták forrása
is volt. Szövevényes egyéniségében nem könnyű különválasztani a nagyra törő
művészt és a sikert szomjazó belletristát, az igazmondás bajnokát és a híres
szerelmi hódítót, a forradalmat jövendölő lapszerkesztőt és az öngyilkosságba
menekülő, megcsömörlött embert.
Irodalmi vonzásai választásai is sokfelé ágaznak. A hírnevét megalapozó
Nyomor című novellaciklus a nyolcvanas évek elején a zolai naturalizmus egyik
korai magyarországi adaptációja, s Jókai és Mikszáth vonzódását Bródy iránt
joggal eredeztetjük világképének és stílusának romantikus sajátosságaiból. A
Nyugat nagy nemzedéke is kiemelte előkészítő szerepét mind a szimbolizmus, az
impresszionizmus, a szecesszió, mind pedig a realizmus hazai térhódításában.
Ady és Móricz, Babits és Kosztolányi egyaránt és őszintén magasztalta, de nem
volt számukra kétséges történeti helyzetének felemássága: érdemét, Mikszáth
metaforájával szólva, a téglák összehordásában látták, nem az emlékezetes
épület megalkotásában.
Az irodalomtörténet-írás mérlege szerint Bródy főleg elbeszéléseiben
hozott létre esztétikailag maradandót; utolsó nagy műve, a befejezetlenségében
is zártnak ható Rembrandt-ciklus titokzatos, megrendítő, egyszeri remeklés.
Legismertebb regényei a francia karriertörténetek dezilluzionáló, lírai
változatai. A gátlástalanul érvényesülni akarók megbuknak, az emberi boldogulás
a szeretet és az erkölcsi intimebb zónájában valósul meg, és feltételei a
megbocsátás, a nosztalgia, az érzelmesség, akár a lemondás értékének
fölismerése (Ezüst kecske, 1898; A nap
lovagja, 1902). Drámaírói munkásságából A tanítónő (1908) és A
medikus (1911) című színművének maradandó értékeknek bizonyultak. Bródy
szoros kapcsolatban állt a színház gyakorlati életével, hatott rá Újházy Ede,
majd Hevesi Sándor koncepciója. Női főszerepeit többnyire ismert színésznők
számára írta. A tanítónő történetét
Bácskában, Dungyerszky „Gyókó” barátja társaságában hallotta.
Keletkezéstörténetét a fia, Bródy András följegyezte történetből ismerjük,
miszerint Faludi Gábor, a Vígszínház akkor igazgatója jókora előleggel bírta rá
az írót, hogy az addig nem folyamatosan írt jelenetek alapján befejezze művét.
A főbb szerepeket a bemutatón Varsányi Irén, Fenyvessy Emil és Hegedüs Gyula játszotta.
A színészek többsége és a rendező elégedetlen volt a darab eredeti
befejezésével, happy endet kívántak, és az író pénzszükségében engedett a
nyomásnak: megváltoztatta a két utolsó jelenetet: a tanítónő és ifjú Nagy „boldogan
egymás nyakába borultak”. Az újabb szövegkiadások és előadások visszatérnek
Bródy eredeti koncepciójához és dramaturgiájához. Műfajt jelölő alcíme szerint
A tanítónő „falusi életkép három felvonásban”. A díszletekre és a színpadi
megjelenítésre vonatkozó előírásoknak részletező naturalizmus elegyedik a
színészi rögtönzésre sokat bízó, nagyvonalú szerzői engedékenységgel. Az első
és a harmadik felvonás a vidékre került tanítónő aprólékosan leírt szobájában
játszódik, a másodiknak a színhelye a szegényes iskola, mely „valaha istálló
vagy fészer lehetett, mert szeszélyes egy terem”. Bródy dramaturgiájának jellemző
vonása, hogy a helyszínek reális és jelképes kapcsolatban vannak a
cselekménnyel, a hősnő életével és munkájával.
**
A TANÍTÓNŐ
Főbb szerepelők: TÓTH
FLÓRA; ÖREG NAGY; IFJÚ NAGY; HRAY IDA
A kántorlakás kijelölt szobájában
új tanítónőt vár a helyi értelmiség. Kora reggel kártyacsata folyik. A
kántorkisasszony bizalmas közeledésre bátorítaná a fanyar tanítót, de az tanári
diplomájával lefokozottnak érzi magát alacsony vidéki beosztásában, és
sanyarúan kevés fizetése miatt sem gondolhat házasságra A postás alighogy
meghozza a Tóth Flóra érkezéséről szóló levelet, belép a tanítókisasszony. Nem
sokat várnak tőle, és nem jósolnak neki nagy jövőt. „Képzelem, hogy néz ki, aki
ide jön!” – fitymálja előre a tanító. „Aki idekerül, az ki nem szabadul többet,
beleragad a sárba” – prófétálja szánakozó jóindulattal a főúr, az idős
plébános. A provinciális értelmiség eszmei kioktatás után férfiúi ajánlatokkal
közeledik Flórához. A káplán valláserkölcsi előadást tart, a szolgabíró ’a
fajmagyar szupremációját” hirdeti a nemzetiségi környezetben, közben
félreérthetetlen ajánlatokkal bombázzák a csinos fiatal lányt. A tanító is
többre számít a kollegális barátságnál. Az igazi partner és ellenfél a felvonás
végén lép színre: ifjú Nagy ellenállhatatlanságára, hódító mivoltára célzások
sokasága készíti elő Flórát. Ízetlenül a lovászinasával kéreti magához a
tanítónőt: a visszautasítás után hatásos nagyjelenetben lép be személyesen,
vetélytársait elzavarja, de célját otromba módon még mindig az állatidomár
szájába illő hasonlattal bocsátja előre: „Látta-e már, hogyan fogják be először
a telivér csikókat? Egyik se hagyja magát. Rúg, harap. A legügyesebb kocsis is
fél ettől a munkától. Én szeretem, vállalom…” A betörés csábító és alantas
kísérleteivel mégsem megy semmire. A fölháborodott Flóra kidobja, a felvonásvég
feszült várakozást ébreszt a nézőben.
II. FELVONÁS
Három hónap telt el a tanítónő
megérkezése óta. Ifjú Nagy éjjeli zenével, virágok küldésével ostromolja; erről
már a kántorkisasszony is tud. A fiatalúr szerelmes. Szakított előző
barátnőjével, egy pesti színésznővel. A pletykás falu és a sértett
hímtársadalom támadásra készül a tiszta fiatal nő ellen. A szolgabíró, majd a
káplán tanítási óra közben lepi meg Flórát. Újabb szerelmi ajánlatuk
visszautasíttatván, iskolaszéket hívnak össze ügyében. Flóra naiv idealizmusában
korábban szocialistának nevezte magát, és amit tanít, az valóban távol esik a
demagóg, antidemokratikus és túlbuzgóan „vallásos” nevelés szellemétől. Az
iskolaszék felhánytorgatja, hogy a pápát embernek nevezte, hogy Zolát olvas,
hogy a titokzatos éjjeli zenék „orgiák tanyájává” teszik az ő csendes kis
közösségüket. Az „egész bűn- és vérbíróság” törvénytelen, ostoba és aljas
ítélete szerint Flórának a tanítóval együtt távoznia kell. Már csomagolnak,
amikor csupa fekete lóból álló fogattal megérkezik ifjú Nagy. Családja
bocsánatot kér, ő maga megkéri Flóra kezét. A lány viszonozná a
parasztmilliomos fiának szerelmét, egy pillanatig még a közös népi utópia is
összekötni látszik őket, a gyermeknevelés és a magyar paraszt polgárrá
emelésének illúziója. A pillanat szépségétől megmámorosodott Flórát a
mindenkinek Pista ifjú úr nemesen józan higgadtsága menti meg az alélt
önátadástól. „Fölébred… megbánja” – mondja a kérő csók helyett. „Ha majd a
menyasszonyom lesz. Előbb elküldök, hogy megkérjék, az apámat, az anyámat.”
III. FELVONÁS
A tanító már tudja, hogy
kikosarazták. Merészen szemébe vágja ifjú Nagynak, miért félti tőle Flórát, de
elfogadja a riválisa által fölajánlott könyvtárnoki állást, mint ahogy a
csirkét is megeszi „mérgesen”, amelyet a rá kezdettől számító kántorkisasszony
tálal elébe. A nagyjelenet az idős Nagyék leánykérése. Persze rosszul sikerül.
Az asszony gőgje és az apa ravaszkodása egyformán hatástalan. Flórát pénzzel
lekenyerezni, hogy a fiuk kedvese legyen, lehetetlen. A megalázó kísérlettől
fölháborodott tanítónő méltányos és megtagadhatatlan elégtételt követel. Rémes
bosszúval fenyeget, ha „komolyan, meggyalázás nélkül” nem kérik meg a kezét. De
nem kötelezi el magát az igenlő válaszra – a méltóságához ragaszkodik. Amikor
megkérik, nemet mond, értelmes tanácsokat ad az ott maradóknak, és egyedül
távozik: „Emelt fővel jöttem, és fölemelem, amikor elmegyek…” Ifjú Nagyban
fölébred öngyilkos bátyja emléke, akit hozzá hasonlóan a szülők pénzimádata,
gyűjtőszenvedélye kergetett halálba. Az erkölcsi tanulságot a halálra készülő,
vak főúr foglalja össze szentenciózusan: „A gazdag emberek ostobasága olyan,
mint a tenger: kimeríthetetlen. Eleresztették… az életet, a jövőt…”
Csűrös Miklós
(Forrás: 77 híres dráma 255-258. old – Móra Ferenc Könyvkiadó 1994.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése