Tóvölgyi Titusz: Mulatság a romok között

És a világ zokogott, tördelte kezét!...

A művészek haragtól szikrázó szemekkel beszéltek a commune embertelen tetteiről, s összeszorított ökleiket emelgeték az ég felé, hogy: verd meg Isten mindörökké az emberiség azon faját, mely állatiasságának üszkét a Louvre tetőzetébe dobva, nem rettegett azon gondolattól, hogy porrá lesz Franciaország műkincstára.

Az élő hadd vesszen rakásra, hanem az élők másolatát aki érinteni meri, az nem az Istennel számol, hanem az emberrel, ki azt teremtette. Az az övé, s ha az övét bántod: bosszúja rettenetes leend.

Midőn már ellepte Európa egét a füstgomoly, mely Párizs falairól emelkedett; midőn oly magasra nyúlt e kínlódó város lángnyelve, hogy magasabbra kuporodott az ég, hogy meg ne égjen; s midőn csak az emberiség átka szállhatott e lángnyelvnél magasabban, - akkor azt hittük és volt meggyőződésünk: hogy vége, - vége ez életrevaló, e finom, e divatos és művelt nemzetnek, vége mindörökké, vagy legalábbis egy századig vége!

Számolgatták az ötezer millió frankot, melyet fizetni kell aranyban, ezüstben. Építettek aranypénzből, ezüstpénzből Csimborassokat és Dhawalagiriket; kikalkulálták, hogy két vonalnyi ezüst lemezzel mily földterületet lehetne bevonni abból a kincsből, melyet a poroszok a franciáktól kizsarolnak.

Vége e nemzetnek mindörökké, vagy legalábbis egy századig vége!

Vetéseik letiporva, falvaik földúlva, fölégetve, a fiatalság virága kiirtva. Az anya szeme kiég a könnyektől; apa ajkára nem jöhet ima, csak átok; leány ajkára nem jöhet többé mosoly. A földművelő ásója eltemetett francia hősök szívébe merül, a paripa fölbotlik a sírban. A mi fehér vagy ami fekete van a föld fölött,kőből vagy fából, sírkeresztté van faragva!

Oh, mikor telepedik le ide az öröm madara ismét, mikor virít ki újra a boulognei erdő, melynek forgácsolt törzsei a természet nyomorultjaiként meresztik csonka tagjaikat.

Kerüli e földet még a hulla-keselyű is, annyira megundorodott már a tortól, pedig nem evett egyebet fájdalmában megrepedt szívnél…

Vége e nemzetnek mindörökké, vagy legalábbis egy századig vége!

Így gondolkozott, sírt és zokogott a világ! Ezt gondola a vándor, midőn megindult a csak hónapok előtt teljes díszében látott világváros felé, s szent borzalom futá át idegeit, amint a füstölgő fekete romokat megpillantá. Ment és minél közelebb ért, annál elfogultabbá lőn, és megszorult lélegzete; tekintetét nem merte fölemelni, mert ami előtte állt, az nem volt más,m int izmaitól megfosztott csontváza egy óriási városnak.

Rémséges kép!

É amint ment, amint így haladt, midőn léptei már süppedezni kezdének a hamuban, melyet a megégett paloták kincseiből odasöpört ki az orkán; midőn érezni kezdé a gőzölgő szén dohodt levegőjét, s szemei előtt apró fekete lidércekként repkedtek a szállongó pernyék, midőn már egészen magába szállva oly sajtoló érzés kezdé meglepni, milyet százezrek halála megilletett: ekkor hangok üték meg füleit.

Fölemelé fejét és széttekintett: mi ez?

Hahota, gúnykacaj, dal, ledér hangok, vad lárma és féktelenség?

Valóban mi ez? – kérdé a vándor megdöbbenve? Az ördögök keltek-e ki a föld repedésén át, hogy kikacagják egy nemzet gyászos szenvedését?

És ment tovább. Lábai mindinkább mélyebben süppedtek a hamuba, de mindinkább megtelt dallal, kacajjal a lég. Nem tudá magát hol képzelni az idegen.

Ekkor körültekintett, és Párizst látta maga előtt: romban. Aztán a romok fölött látott lobogókat, a romok előtt kifeszített tarka sátorokat, a romok alatt rögtönzött ülőhelyeket takarva tarka néptömeg által.

- Álom-e ez? Hol vagyok?!...

És ment tovább, és amint ment, szaporodtak, megújultak a látványok, nőtt a zaj, a lárma és a kacaj!

Aki legközelebb jött hozzá a víg mulatók közül, azt megragadta és megkérdezte tőle:

- Hogy hívják ezt a várost?

- Párizs.

- És ezt a nemzetiséget?

- Francia.

- És azok itt miféle város lakói?

- Párizsiak.

És a világ sír, zokog, kezét összecsapva felkiált: Vége e nemzetnek mindörökké!

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.