Az első női lap hazánkban és Csokonai

(Irodalomtörténeti és szépészeti rajz)

Ki ne ismerné a vadregényes Skócia népének költői lelkületét?

E nép gyönyörű regéinek egyike azt tartja, hogy a hon nagyjainak sírhalmait égő láng jelöli.

Mulandóság és öröklét!

Elporlad a földi burok, ha a legnagyobb honfi szellemének volt is hordozója az életben, csak az isteni szikra, mely keblét áthevítette, csak ez világol szüntelen, csak ez marad fent, az örök lámpának fényével ragyogva be a kegyeletes emléket…

Szolgáltassuk tápanyagot ez igénytelen irodalomtörténeti és szépészeti rajzzal azon szent lángnak, mely irodalmunk országosan kegyelt büszkesége, Csokonai Vitéz Mihály emléke fölött ég.

Hogy rajzomba belekezdhessek, alapra van szükség; - ez alapot pedig ünnepelt költőnknek következő sorai képezik:

„Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:*

Én a szépet s rútat olyformán képzelem,

Hogy szép mindaz, a mi ő benne láttatik,

A mi benne meg nincs, az rútnak mondatik.”

(* Csokonai legelső költeményeinek egyike az „Uránia” III. évnegyedének 211-dik s következő lapjain „A szépek szépe” címmel.)

A szépnek érzetét az emberi lélekkel együtt fuvallta a halandó testbe a szépnek, jó- s igaznak örök kútforrása, a világ- és emberalkotó istenség.

A szép ezen érzetének nyomait, nyilatkozatának kisebb-nagyobb mértékét föltaláljuk a rég- és közelmúltban élt népek s nemzetek gondolkozásmódjában, művészetében, irodalmában.

A szép érzetének sugara ihlette Homer, Dávid, Virgil múzsáját, nemkülönben a Niebelungen-dal ismeretlen szerzőjét, valamint a Dante, Milton és sok más jeles lantjait.

A szép érzete szólal meg Perikles, Demosthenes s Cicero lángoló ékesszólásának erejében.

A szép érzete ragyog le Zeuxis szőlőfürtös fiának vonásairól, Parrhasius függönyéről s Raphael madonnáiról.

Orpheus lantjának bűvös zengzetére útra kel a lomha szirtek lába, szaladásában megáll a futó folyam, megnyílik a virág zárt keble, leriad a csillag a mennyég boltozatáról s futtában kialszik.

Az élénk, eleven képzelmű görögök felhevült szív- és lélekkel hullámzanak a theatrum nyílt portelaján s fedett árkádjain keresztül Sophokles s Aeschylles bámulatos tragédiáihoz, a legelsőkhöz, melyeket a világirodalom örökbecsűeknek tarthat.

Tagadni nem lehet, hogy az anyagi érdekek túlbecsülése a szép érzésének uralmát a szív honában olykor-olykor szűkebb korlátok közé szorította, de nem vonta egyszersmind maga után,m int az anyagelvű napjainkban sajnosan tapasztaljuk, a szellemi élet elsatnyulását s a szép érzetének kihalását a keblekből.

Vessünk egy futó pillantást Olaszhonra, a való művészi szépnek e sok tekintetben igazán szép hazájára, éspedig azon időszakban, midőn egyik viruló tartományában igazságos, művelt s hatalmas Mátyásunk kortársa, Medici Kozmo s Lorenzo viselik a hercegi koronát.

Az ő uralmuk alatt karöltve járt a szép a hasznossal; az árukötegek mellett a költő lantja s a vizsgáló tudós kéziratai is kelendőség- s kitüntetésnek örvendtek.

Így a szépnek érzete, de nem így tudata; ennek nyilvánulása s kultusza nem ily általános.

S bár a pogánykor egyes gondolkodó elméi, mint Plato s Aristoteles, oldallagos kitéréseikben vonatkoznak a szép elméletére is, de mégis a kereszténységnek jutott a dicsőség nemcsak a művészetnek minden ágát kifejleszteni, hanem a szépészetet is tudományos alakba önteni.

És e tér különösen a múlt század végén s a jelennek elején nyert a művészetekben szerencsés munkásokat s áldásos gyakorlati alkalmazást, főleg a németeknél.

Különösen pedig a művészetek tetőzetén, a költészetben, ha nem is minden esetben tisztán felismerhetőleg, de mégis kezdenek már mozogni, mint balladában az éji árnyak, ama szellemek, melyek az öntudatos szépnek voltak szüleményei.

Ilyen irányzat, jellem és fölfogás tükrözött le az európai művelt nemzetek viruló irodalmáról, midőn az 1772-dik év táján, irodalom- s műveltségtörténetünk szép reményekkel kecsegtető kezdetén, a fölébredt nemzeti szellem a legnemesebb hévvel odamunkál, hogy egy új, az európai művelt irodalmak színvonalára emelkedett magyar irodalom jöjjön létre.

Irodalmunk renaissance korának kezdetleges törekvése helyesen foga föl nemes hivatását, midőn a szépnek érzetét fejleszteni, s a tudat, vagyis a széptani elmélet keretébe önteni igyekezett a gyakorlati nyilvánulásokat, vagyis a költői és szépprózai termékeket.

És e tekintetben a rövid virágzású s egyoldalúlag működött francia, klasszikai s népiest iskolák kora letűnte után legjelentősb nevet vívott ki magának a „kassai magyar társaság”, a később magas virágzásra jutott új iskola vívmányainak legérdemesebb előbajnoka.

Ez a társaság az „új iskola előzői” nevet viselő írói csoportozatnak volt fiókegylete.

Ugyanazon elveket vallotta tehát, melyek a francia, klasszikai s népies iskolák egyoldalú munkásságának útját állották.

A költészetben nem lehet megszorítás. Föl kell abban használni mindent, ami szép. Az elágazó kísérleteket egy közös irány-, a szépnek irányában kell egyesíteni. Jöjjön létre már egyszer a nemzeti költészetnek önálló fejlesztése s lehető művészi tökélyre emelése.

Ezen óhajok s vágyak körvonalazzák az „új iskola előzői” s a „kassai magyar társaság” lelkes íróinak nemes törekvését.

Ezt célozták a múlt század végén a népies iskolából kiváltak írói csoportozat is, a „debreceni kör” tagjai, de a szigorúan felekezeti alap miatt nemigen tudtak többre menni a széptanilag indokolt alaki reformoknál.

A Bacsányi, Baróti s Kazinczy által 1787. nov. 13-dik napján* (* L. „Társaságkötés. Sz-András havának 13-dik napján, 1787.” Baróti Szabó Dávid költeménye a társaság „Magyar Muzeum” c. széptani folyóiratának 1788 és 1789. esztendőkről szóló I. kötetében, 1-31.) Kassán alapított s 1788-92. fennállott „kassai magyar társaság” leginkább megközelíté e célt „Magyar Muzeum”-ában* (* Két kötetből áll ez évnegyedes folyamokban. Az I. 1788-89. évekről Pesten, Trattner M. betűivel látott napvilágos. A II. Kassán 1790-92-re szólólag Ellinger J. nyomdájából került ki.).

E társulat akkor hangadó volt az irodalmi körökben, ámde az ellenkező elemek s fölfogások,melyeket az alkotók képviseltek, még inkább pedig a szerencsétlen Martinovics-féle pör elrettentőleg némító hatása e szellemi egyesületre, nemcsak hogy rövid jövendőt ígért életének, hanem meg is akasztá azt.

A simulékony Kazinczy a dölyfös s hatalmaskodó Bacsányitól még 1790-ben elvált, új folyóiratot, az „Orpheus”-t megindítandó, ez pedig, mint a Martinovics-féle összeesküvés állítólagos részese, az 1793-dik év telén elfogatott s bebörtönöztetett.

A társaság megszűnt, de szelleme az erdős Kárpátok árnyából a Duna partjára költözött, Pestre, hol egy kisded irodalmi egyesület keletkezett, melynek tagjai valának: Kármán József ügyvéd, Pajor Gáspár orvos és Schedius Lajos, a szépészetnek nemrég kinevezett egyetemi tanára.

Mindhárom a férfikor reggelén, telve irodalmi ábrándokkal, melyekhez csak a körülmények kedvezőségének kellett volna járulni, hogy valósággá legyenek.

Éppen egy írói estélyre gyülekeztek össze többed magukkal az 1793-dik év valamelyik téli alkonyán Schedius Lajosnál.

Legifjabb s leglelkesültebb vala közülök a 23 éves Kármán.

Arról folyt a társalgás: miképpen lehetne kiegyenlíteni a nyelv, az ízlések s az egyének differenciáit, melyek annyiféle alakban tünedeznek föl irodalmunkban, ahány helyen jelentkeznek.

Az élénk eszmecseréket és szóváltásokat végre Kármán felszólalása szakítja meg, ki egy határozott hangú s többféleképpen okadatolt indítvánnyal áll elő.

Messze ható eszmét hord ez méhében, mely sem több, sem kevesebb, mint Pestnek irodalmi központtá tétele.

Ettől lehet csak mindent, a dolgok szebb s jobb fordulatát várni.

Mint közönségesen minden indítvány, minden eszme, mely magasztos eredményeket céloz, de keresztülvitele nem kis nehézségekbe ütközik, úgy ez is jónak találtatott, osztásnak örvendett, de csak elvben.

A szűkkeblőleg értelmezett tekintélyek, a szertartásos külsőségek diadalmak korszaka volt ez,mely egy ily nagy horderejű eszmének élén valamely születés-, ész- vagy legalábbis korarisztokráciát szeretett volna látni.

Mert az indítványozó, lelkes embernek ismertett ugyan, ki alakjának külső szépsége s csínja, finom s szellemdús társalgása által a szalonoknak is kedvence s szívesen látott vendége volt, de írói tehetségeinek eddig még nem adta jelét.

Az elvben fölkarolt eszmét a gyakorlatban senki sem pártolta, csak Schedius és Pajor, az indítványozó meghitt barátai, különben az irodalomban még szinté névtelenek.

Már most a kivitelre került a sor. Igen, de hogyan, miképpen:

Régi tapasztalás, hogy a nők azok, kik minden nemesnek s nagynak fő eszközei; kiknek buzdítása nélkül nem történik semmi szép; kiknek pillantása lelkesít s bátorít: lovagias tiszteletök- s szerelmükért mindenre kész a férfiszív.

„Minden, mi szép van e világon, fényét csak a nőktől nyeri.”

Az ünnepelt francia költő, Hugo Victor szavai itt is valósulnak.

Élt ekkor Pesten egy kitűnő műveltségű s ritka szívnemességű úrnő, Beleznai tábornok neje, ki mélyebben nézett az ifjú Kármán lelkébe, mint a tekintélyes férfiak, és anyagi támogatásának ígéretével biztatta a lelkes indítványozót, hogy valahogy el ne álljon eszméjétől, hanem hovahamarabb létesítse azt.

A terv elkészült. S  az érett lelkű indítványozó bízva tudományában, tehetségében s kitartásában, bízva főleg a jövőben, egy időszakos széptani folyóirat közrebocsátásával törekedett azt valósítani, melyet a szelíd Múzsák melléknevével „Urániá”nak keresztelt.

A magyar szélrózsa minden iránya felé küldözgetett előfizetési íveket, de csak 142 név gyűlt össze.

Az idősb írók s tudósok kinevették, elítélték, lenézték vállalatát.

Még azok is, kik talán gondolkozóba estek a felhívás ívének olvastán, hidegen várták, hogy ugyan mi lesz, mi lehet már egy ilyen ifjú erőtől kezdeményezett irodalmi zsengéből?

A ráncos szemöldökű s irigy öregek meg éppen semmibe se vették az egészet – mert nem tőlök származott.

Pedig hát meg van mondva abban a nagybölcsességű s igen tanulságos könyvben, melynek biblia a neve, hogy az öregeknél van ugyan a tanács, mert volt elegendő idejök az érett megfontolásra, de azért jó az ifjakat is meghallgatni, mert ők is mondhatnak vagy tehetnek valami okosat és szépet.

A fiatal irodalmi triumvirátushoz széles Magyarország összes vidékéről csak egyetlenegy író csatlakozott, a mi ünnepelt költő-hősünk, az ekkor csak huszenegy éves Csokonai, még névtelen, mint a többi három; csak az ő lelke kapott lángot, azon szép eszme valósításához járulni, mely az első tulajdonképpeni női lapban érvényesíté magát.

Mert Kármán, tapasztalva a férfiközönyt s szűkkeblűséget, a lelkes magyar hölgyekre veté reményteljes tekintetét; övék, gondolá, a jövendő, ők, a szépek, segíthetik biztos diadalra a szép eszmét.

Lehetetlen alá nem írnunk az  érvelést, mellyel e föltevését indokolá.

„Az ízlés – úgymond – a jó erkölcsök szülőanyja. A komor virtus elveszti enélkül legszebb tulajdonságát, a szépséget, az élet édességét, a tudomány kedveltető használatosságát… Ezt terjeszteni szép hazánkban, a helyes ízlés által még szebbé tenni, boldogabbá az életet, kellemesebbé a létet – ez is, úgy véljük, nem ártalmas igyekezet.

Az, hogy ezen munkát különösen az asszonyi nemnek szántuk, nem zárja ki a férfiakat is. Kívánunk a bölcs ítélőktől olvastatni, hogy jobbíthassunk, a gyengébbektől, hogy jobbítsunk. Talán lesz itt-amott munkánkban, amely kívánságunk mindkét részének megfelel.

Nem bántjuk meg a férfiúi nemet, ha azt állítjuk, hogy a szépnem az ízlés uralkodónéja. Lágy érzések hatalmasabban elfogadják mindazt, ami szép. Nem kételkedünk, hogy egy nemnek tökéletesítése által a másiknak is szolgálunk, akár azért, mivel a házi tiszta örömet felemelni igyekezünk, hahogy házastársakból érzékeny barátnékat és kellemetes társalkodónékat készíthetünk, akár azért, hogy ezen édes vehiculum által a férfiúi nem tökéletességeire is munkálunk, vagy annak vonzó természeti ereje, vagy azon nemes vetekedés által,melyet annak pallérozása szülhet; akár legalább az olvasásnak megszerettetése által, amely sok részeiben hazánknak csak a jó könyvek nem léte által fojtatik el… Legszebb álmaink közül való az, ha egy kellemetes hazánk leányának unalmas óráját hasznosan rövidíthetjük.* (* „Urania” I. k. Bevezetés.)

És most: „Gyenge leányka! – szólítja meg* (* U.o. a záradékban) „Uraniá”-jának útra kész első negyedét, - * (* Mint ez, úgy a többi negyed is Vácott Mármarosi Gottlieb Antal cs. k. s püspöki könyvnyomtatóssal készült 1794.) indulj el immár kimért utadon, emlékezzél meg mennyei származásodról. Taníts és igyekezz tetszeni! Légy tiszta és kellemes! Légy hasznos társalkodónéja hazánk szerelmes leányinak, akik közé most kibocsátunk.”

És az is volt, sok tekintetben az lehetne még most is.

Nagyon sok helyet venne igénybe egyenkint fölsorolni, széptani rövidletekben előtüntetni s aesthetikailag jellemezni azt a sok szép mindent, amit a szépirodalom, hasznos ismeretek, szépművészetek, aesthetika, nép-, hely- és természetrajz, történelem, sőt még a szükséges házi tudnivalók köréből is e széptörekvésű ifjú írók az első női lapban a szépeknek följegyeztek* (* Itt jelentek meg legelőször a II. és III. évnegyedes kötetekben „Fanni hagyományai” is, melyek megható nyilatkozványai lesznek mindenkor az ártatlan kedélyvilágnak. Egy erősen érdeklődő lélektani regényt alkotnak e naplótöredékek. Az érzés mélysége – s a belső valóság megragadó erejénél fogva egyetlen a maga nemében e regény, s pirulás nélkül áll meg az erősebb, de nem forróbb francia Babet mellett. Valóban Fanni magasztos geniusát költőnőink közül még mindeddig senkinek sem sikerült túlszárnyalni, sőt elérni is alig. Minden a szívből fakad és minden oda foly vissza. És aztán Kármán széptani elveinek híven megfelelőleg, minden ízről-ízre magyar benne. Ajánlom különösen szíves olvasóim becses figyelmébe. Kármán kedvesének, ki élte hajnalán a rideg sír mélyébe hervadott, eme „Hagyományai” olvashatók a „Hölgyek Lantja” című könyvben, melyet magyar költőnők műveiből korán elhunyt tehetséges szépészünk, Zilahy Károly szerkesztett s Ferenczy Teréz költőnőnk arcképével Heckenast Gusztáv adott ki díszesen Pesten, 1865-ben.), s itt-ott műlapokkal s hangjegyekkel illusztrálgattak.

De meg kell emlékeznünk arról a szép hét költeményről* (* Az „Uránia” III. k.-ben nincs is több vers, csak Csokonaitól e hét; nevezet szerint: 1. A vidám természetű poéta. 2. A feléledt pásztor. 3. A legédesebb méz. 4.A tanunak hívott liget. 5. A szépek szépe. 6. A háborus zivatar. 7. A rózsához.), melyek e vállalat harmadik évnegyedében,Csokonaitól,m int érzelemdús lelkének legelső zsengéi* (* Ezek előtt még csak 10 költeménye jelent meg, mint legelsők, különböző, jobbára alkalmi helyeken. I. Magyar Államférfiak és írók. Életrajzi emlékek Toldy Ferenctől. II. k. Pest, Ráth M. 1868. 157. l.), példányszer szerénységgel névtelenül jelentek meg, de melyek csakhamar elárulták az ihletett költő kilétét, országszerte ünnepeltté tevék lantját, és sokban elősegíték további sikerét.

Jobbára szerelmi dalok ezek, melyekben egy kedves alak szerepel Laura név alatt, de ki hihetőleg csak eszményi kedvesek a neve, miképpen az a költők ideál-világában szokás.

Amit onnét is következtethetünk, mert biztos tudomás szerint Lillája előtt, kit szívében szerelmének egész bensőségével, költeményeiben a magas gondolatok mély erkölcsi érzelmével szeretett, nem volt még szívének választottja.

E hét költemény elsejében „A vidám természetű poéta” azt énekli magáról, hogy az ő dalainak nem kellenek a sírhalmok és gyász temetőkertek, mert:

„Itt az érzésnek minden neme

Még az élőben is meghal.

Füle csak csendességet hall,

A semmitől irtódzik szeme,

A ciprus a hold fényénél

Árnyékát mutatja.

Egy sirból kitántorgott szél,

Bágyadtan mozgatja.

Szörnyű környék! melyhez a lélek

Fantáziáin repülve,

Irtózással megy, s rémülve

Félholtan hátrál vissza vélek.”

Szörnyű környék! kérkedjék bár veled búslantú Yungod, én istenhozzádot mondok neked s komor angolodnak; jajgassák be sírhalmaid csöndjét keserves verseikkel, kik rokonszenveznek veled:

„Én nem ohajtom egyszer is

Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú

Kösse felkent fejemet,

Melynek szine nem szomorú,

S múlatja a szebb nemet:

Ezt a vidámabb Múzsáknak,

A mosolygó Gráciáknak

Füzzék össze rózsaszinű ujjai

Éleszszék fel ambróziás csókjai.

Igy veszem fel víg lélekkel,

Gyengén rezgő lantomat.

S majd kedvesem egy énekkel

Lelkesíti húromat.

Míg leng az esteli szellő

Szárnyán, egy nektárt lehellő

Rózsában, a kit szerelmek megszállnak

És mennyei hármóniát csinálnak.

Szivünk elolvadt részeit

Élesztjük uj dalokkal.

Pauzák unalmas idejét

Édesitjük csókokkal.

Ah! a hives esthajnalon,

Igy alszunk el egy szép dalon,

S énekünknek végső bágyadt szózatja

Az andalgó vidéket elaltatja.”

Ugyan gondolta-e költőnk, midőn e szép színkép lelkének érzelemforrásából felcsillámlott, s melyben későbbi élénk, eleven Múzsájának pajkos alakja játssza gyermekjátékát, mintegy előre jelezve a szellemet, mely költészetét át fogja lengeni, gondolta-e, hogy az első női lap hattyúdalát zengé abban el; hogy ama szép eszmének sírirata az, melynek így adott lantja költőileg bár, de való igaz kifejezést:

„ Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:

Én a szépet s rútat olyformán képzelem,

Hogy szép mindaz, a mi ő benne láttatik,

A mi benne meg nincs, az rútnak mondatik.”

Alig hangzott el „A vidám természetű poéta” énekének „végső bágyadt szózatja”, midőn a részvétlenség, de leginkább Kármán, a széplelkű szerkesztőnek halála, ki ifjúkor bűneinek szomorú áldozatául 25-dik élettavaszában Losoncon, a szülői ház szerettjeinek ápoló karjaiból kora sírba dőlt,magával vivé a háromévnegyedes „Uraniá”-t is, melynél tisztább eszmélettel nem indult meg egy is, de mely éppen rövid életénél s még szűkebb körénél fogva, hatni kezdett csak.* (* A magyar költészet története. Írta Toldy Ferenc. Második kötet. Pest, Heckenast G. 1854. 220. l.)

Az „Uraniá”-ban meghalt szép eszme nem támadt fel többé. A Martinovics-pör hóhérjainak kegyetlen bárdja íróink s költőink sorai között is csapkodott, kioltva nem egy nemes életet, vagy hosszas időre megfosztva szabadságától, az élve maradt hivatottakat pedig elriasztva ama pályától, melyen a haza, egyenlőség, szabadság, testvériség, felvilágosultság, férfias öntudat és sok más szép eszme- s érzelmek dallása, fejtvesztő jutalommal végződhetett.

Pedig kár, nagy kár volt érette, mert múlt századbeli irodalmi termékeink között valóban „A szépek szépe”* (* Csokonai egyik költeménye az „Urania” III. egyszersmind utolsó kötetében, 211-213. l.) volt ez, melyről elzenghetjük ünnepelt költőnkkel:

„Isten! hát csak azért mivelsz ily remeket,

Azért árasztasz rá minden szépségeket,

Hogy egy légyen! szódat felduló múljonnal

Minden szépségeket eltörülj azonnal.

hová teszed akkor ily dicső mívedet

A milyet még semmi föld pora nem fedett,

Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,

S ezt irom rá: szépek! – de ez szebb volt nálok.”*

(* U.o. 212. l.)

KÁROLY GY. HUGO

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.