Csokonai lak- és halálozási helye

Condi és Egei fényképe után

Debrecenben, a ref. főiskola mellett nyúlik le egy keskeny, görbe utca, az úgynevezett „Darabos utca”, melynek jobb oldalán, a 993-dik szám alatt,alacsony, nádas házikó áll, külső falán veres márványtáblán e felirattal.

„Csokonai Vitéz Mihály lak- és halálozási helye.”

Szent e hely. Megszentelé azt a nemzet hálás kegyelete.

Tekintsünk szét e kisded lakon.

Midőn belépünk a szűk udvarra, bal felől mindjárt egy keskeny szobára bukkanunk,melynek ablaka az utcára nyílik. Ez volt a költő dolgozószobája.

A kis szobából alacsony ajtó, mely most be van falazva, - vezetett a nagyobbik szobába; itt az utca elől jobbra eső szegletben volt azon ágy, melyen Csokonai a napnak fáradalmait ki szokta pihenni.

De nemcsak e rideg falak közt volt az ő kedves otthona. Költői lelke regényes helyet szükségelt.

Az egyszerű házikó végénél csinos kertecske díszelgett, hol gondos keze ápolák a nyíló virágokat, s hol a magyar költészet fölkent papja dicséré halhatlan dalaiban a barátság és szerelem istenét.

A kis kert felső részén, a ház belső szegleténél állott egy terebélyes bodzafa, ennek lombjai körül a felfutó virágok gyönyörű lugast alkottak. A lugas közepén fenyőfa asztal állott. Ide menekült költőnk nyáron át az égető hőség elől, s itt teremtette ihletett dalait, midőn a nap kívül forrón sütött s midőn

„Az égető kutyácska

A zöld mezőt aszalta;

Miatta Flóra hímes

Virági haldokoltak;

Fonnyadtak a ligetnek

Zöldségi megkonyulva;

A föld egész határi

Alélva bágyadának.”

Ez a kert az 1802-dik évi tűzvészkor elpusztult; csupán a bodzafa újabb hajtása jelzi még, „hogy itt hajdan szebb élet volt”, - de ez is átsarjadzott már a szomszéd udvarára.

A jelzett kertecskéből, mely egyedül „a költő kertje” volt, zöld rácsozattal szegélyzett út vezetett az udvar végén elterülő s még ma is fennálló nagyobb kertbe, hol a lombos fák árnyékai fogadták a pihenni s ábrándozni vágyó ifjút.

Visszatérve a költő házára, csaknem oly alakban áll fent az ma is kívül s belől, mint a század elején.

Az udvari szobában egy kis sárkemence volt még akkor, mely azóta kihányatott, erről maradt fent szájhagyomány útján a következő adomaszerű esemény:

Névnapot tartott Csokonai. Összegyűltek a jó barátok; a jó édes anya pedig a kis sárkemencében sütötte kedves vendégeinek a híres debreceni bélest. Míg a sütemény csendesen irult-pirult, költőnk a kemence oldalánál melengeté magát s onnan mulattatá baráti vendégeit. Jóízűen folyt a tréfa, midőn egyszer csak Csokonaival bedűlt a sáralkotmány s oda lapítá a bélest.

Kívülről sem ment át a ház lényeges változáson. Mindössze is csak az ablaknyílások nagyobbíttattak, s a falak némileg felemeltettek.

Ezen ház az 1802-dik évi debreceni nagy tűzvész alkalmával szinte ki volt téve a pusztító lángoknak, annyira, hogy csak a falak maradtak meg.

Érdekesnek véljük ide átvenni Csokonainak e tűzvész után kelt levelét a „Vas. Ujs.” 1871. 33. számából, melyet Milesz Béla az eredeti után közölt. E levél Papszász Józsefhez iratott Igarra, s így hangzik:*

„Tekintetes Úr!

Minémű Romlásra jutott légyen szegény Városunk, eddig tudom értésére esett a Tekintetes Urnak: nem kivánom tehát ezt az Ítéletet irni vagy festeni, quaequae ipse miserrima vidi, et quorum pars magna fui, mert az a Hajlékotska is, hová a világ lármája elől vonni szoktammagamat, s az a kertetske is, mely nékem Tusculanum gyanánt szolgált, azon rémitő Csapásnak áldozatjává lett. Üszög és hamu közt irom ezen soraimat; s az Ég között, mely meg nem szánt és közöttem, kit a kevéstől is megfosztott, tsak egy vékony deszkázat vagyon, melly az esső ellen sem védelmezhet. Kiégett ablakaimon keresztül szórja most is a sovány szél magam’ és szomszédim’ pernyéjét e szomoru Levelemre, mely hosszabban panaszolni és az által alkalmatlankodni nem akarván, a Tekintetes Urnak szives Segedelméért esedezni bátorkodik. A nádra, létzre, gerendára és deszkára legnagyobb szükségem volna, hogy míg az essőzések beállanának, egy oltalom-fedelet állithatnék fejem felibe. A miből a Tekintetes Úr, maga megszűkülése nélkül segíthet: instálom alázatosan méltóztassa azzal segélleni tsekély voltomat. A vasszükség kénytelenit a kérésre, annyival is erősebben, hogy tehetösebb Atyámfiai s Jóakaróim ugyanezen veszedelembe borultak. Megújitván elöbbi alázatos kérésemet s annak foganatját tellyes bizodalommal elvárván, magamat a Tekintetes Urnak Grátziájába ajánlom s egész tisztelettel maradok.

Debreczenben, jun. 15-ik napján 1802.

alázatos szolgája

Csokonai Mihály, m. k.”

A költő háza nem lőn elfeledve. Sokan járnak oda nemcsak hazánkfiai, hanem a külföld jelesei közül is meglátogatni azon egyszerű hajlékot, hol ama nagy lélek működött, hol a szerelem és barátság földi édene felett egy magyar költő uralgott.

Az 1860-dik éven egy veres márványtábla tétetett, a ház falába, e felirattal.

„Csokonai Vitéz Mihály lak- és halálozási helye.”

**

Csokonai lak- és halálozási helye mindig szent marad a magyar nemzet előtt. És Debrecenre vár a kötelesség, hogy e helyre plántálja be a kegyelet örökzöld virágát.

Ez a ház jelenleg magánbirtok.

Ki tudja, nem fogna-e e hely is azon sorsra jutni, mint a Kazinczy szülőháza Ér-Semlyénben, hogy az ott lakók sem tudják, mily áros kincse azon elhanyagolt épület a magyar nemzetnek?

Anyagi irányú korunkban ez könnyen feltehető.

Debrecen városának nem szabad ez időt bevárni. Emlékezetessé kell tenni e helyet, s ez emlék legyen méltó a debreceni nagy lantoshoz.

Vásárolja meg ünnepelt költőnknek egykori házát, kegyeletesen őrizze meg azt; s külsejét óvja meg a modern ízlés kívánalmaitól. Legalább úgy épen fog maradni archeológiai becse, legalább úgy ez ereklye nem veszítend fölemelő erejéből. Azon kívül hasznosítsa is e hajlékot s jövedelmét fordítsa a város – irodalmi célokra.

Hadd legyen a Csokonai háza egyszersmind a nemzeti irodalom kincse is.

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.