Szana Tamás: Csokonai és Pálóczi Horváth Ádám

Csokonai és Horváth Ádám ismeretsége egyike a legszebb irodalmi viszonyoknak. A népies iskola úttörő bajnoka Csokonaiban már zsengéiből fölismerte a leendő nagy költőt, mégpedig oly korban, midőn a debreceni collegium elzárkózott növendéke tanulótársai közt is inkább különcségeiről, mint költői termeléseinek értékéről volt ismeretes. Lángelméjét ekkor, bár első drámai kísérlete. „Tempefői”, és szatírai költeménye: a „Béka egérharcz” több apró darab kíséretében már készen hevert íróasztalában, csak kevesen sejtették s még kevesebben méltányolták. De Csokonai sem bízott eléggé teremtő képességében s tanácsért a nagy Kazinczyhoz folyamodott, ki nemcsak sűrűn váltott leveleivel nyújtott tápot buzgalmának, de megismertette a fiatal tehetségek másik pártfogójával: Horváth Ádámmal is, kihez Csokonai költői levelet intézett.

Ismeretségük és összeköttetésük itt kezdődik.

Toldy Ferenc, a költő kéziratai közt föltalálta Csokonai verses levelének töredékét s a viszony keletkezését mi sem jellemezhetné jobban, mint az „epistolá”-nak e néhány sora:

Sokszor a barátság egygyé ugy forraszt két sziveket,

Hogy a harmadik enyv gyanánt fogja öszve ezeket,

Te is, hogy kedves találhass Horváth Ádám szivébe,

A Kazinczy fávorával menjél Horváth elébe.

-        -        -        -        -        -        -        -

S ha kérdezi: ki lehet az, ki tiszteli Horváthot,

Mondjad, hogy a téged hozzá Debreczenből bocsátott,

Ama musák lakhelyérül, hol tudományuk atyja

Fiait deák hinárral zavart vizből itatja.

Tedd hozzá, hogy míg lehelnek tüdőjehólyagjai,

Addig igaz tisztelője s híve lesz Csokonai.

Horváth Ádám ettől fogva leveleivel buzdítá az ifjú költőt, de hogy személyesen találkoztak volna, arról nincs tudomásunk. Az irodalom bajnokai, központ hiányában, ekkor csupán leveleikben érintkeztek egymással, de a kölcsönös eszmecsere gyümölcsöző volt, mert a bátortalan kezdő, az irodalom elismert tekintélyeitől nemcsak bátorítást, de egyúttal tanácsot és útbaigazítást is nyert. Horváth Ádám, Kazinczy és mások nemcsak példányképei, hanem egyúttal tanítói és buzgó vezérei is voltak a fiatalabb nemzedéknek.

Csokonai személyes ismeretsége Horváth Ádámmal 1798. közepére tehető. Komáromi sebeiből némileg kigyógyulva, ez év június havában kereste föl Nagy-Bajomban Sárközy Istvánt, ki mint a költészetnek nagy barátja, kérve kérte Csokonait: maradna nála élte fogytáig.

Csokonai nem akarta megkötni szabadságát: de használta a kedvező alkalmat s 1798. június utoljától 1799. május első napjáig csaknem állandóan e derék családnál tartózkodott, s tette ezt annál örömestebb, mert közös barátjuk a költő és philisoph Horváth Ádám szintén Nagy-Bajomban lakott. Nem volt mulatság vagy családi ünnepély, melyben a költő részt ne vett volna, s tréfás ötleteivel nem egyszer fölvillanyozta a társaságot. Kedélye ily barátok közt lassankint visszanyerte előbbi rugékonyságát, s a Horváth Ádámmal kötött ismeretség költészetére is fölismerhető befolyással volt. Népies költeményeinek nagy része Horváth Ádám befolyása alatt Nagy-Bajomban született, s derűsebb lelkiállapota kifolyásának tekinthetjük ama darabjait, melyek tárgyban és kidolgozásban egyaránt a komikum mezején mozognak.

A mester és tanítvány személyes érintkezése tíz hónapig tartott, Csokonai ekkor ment Csurgóra s többé nincs jel a költőnek sem írásai, sem levelezései közt, hogy újra látta volna pártfogóját.

Horváth Ádám jóval túlélte kedves tanítványát. Hátrahagyott levelezéseiben, melyek tavaly baráti szívességből kerültek kezeim közé, többször melegen emlékezik meg felőle, de nem folyt be ama heves csatározásokba, melyeknek színtere a szoborállítási viták alkalmával a „Hazai tudósítások” című folyóirat volt. „Non nostrum inter vos tantas componere lites – mondja egyik jegyzetében – már én ahhoz öreg vagyok: mivel azonban Csokonai valóban megérdemli a tartós emlékezetet és azt neki megszerezni amennyiben rajtam áll, én is tartozom, ahelyett, hogy a kőmonumentum felől való intézésben közbe szóljak, abban a kis Halottas Krónikámban, melyben szorosabb kötelességű Barátimnak időről időre parentalni szoktam, iktatom ez egynehány verset; utána fogom tenni, ha megkapom, életének környülállásos leírását is.”

Az életleírás vagy elmaradt, vagy nem maradt fönn a költő kéziratai közt, az emlékvers azonban saját kezű írásáról híven lemásolva így hangzik:

Árnyékok! kik itt előttem rémletek a Templomban,

Kiknek oszlopot emeltem kis mauzoleumomban,

Szabad-e egy Poétának árnyékát közitekbe

Iktatnom s koszorujának helyt adnom ez rejtekbe.

Őtet ugyan az Orfeus titkai tornátzában

Még kívül érte Morfeus a Hallgatók sorában,

De méltó volt az ő nemes elméje már azokra:

holta után is érdemes a ti társaságtokra;

Eltér s éppen jó helyt talál, ifjukorban költözött

Koszorúja Némety Pál s Czindery’ lantja között.

Ugyis üresen maradnak maholnap a szent helyek,

Mihelyt engem befogadnak hív barátim melléjek.

Ha én betöltöm a számot; mert én is készen várom

Ölelésteket s kriptámat magam után bezárom.

Hátha nincs is hátra több fő, a kinek ma szentelek

Koszorut, és utósó kő, a melyet most emelek.

Őtet ugyan hiv Barátok! Ti alig ismertétek

Avagy csak azt nem tudtátok, hogy ő is a Tiétek;

Hogy őtet is ide hozom: hogy sirkövet csinálni,

Ő neki is én tartozom; s én fogok parentálni,

De én ismertem sokképpen az egekig szárnyaló

Lelket s tudom, hogy ő épen Ti közitekbe való,

Hogy a hatalmas természet keze ellen vétkezem,

Ha őtet, örök enyészet ellen, nem védelmezem.

Vallyon egy ilyen ritka mív, magas elme nemesebb

Agyagból alkottatott sziv nem-e sokkal jelesebb

Tárgyja egy philisophusi nemes, örök életnek,

Mint méltatlan triumphusi sok haddal nagygyá lettnek.

Hány kegyetlen bajnokoknak emelünk oszlopokat,

Azért, hogy büntelen soknak eszközlik halálokat.

Hát e maga kedveltető Vitéznek sirkő helyett

Egy homoksziklai temető-kertben adunk-e helyet?

Hol az elmultak királyja feledékeny hatalma

S a semmiség ideája lesz az Érdem jutalma.

Oh nem; ha nints magasrahányt dombon temető-sírja,

Ha a fövény a neki szánt oszlopot meg nem bírja;

Ha ki sokall egy költséges sírkövet a szegénynek,

Ha szálka e tisztességes intézet sok szemfénynek,

Ha elmés vers darabjai talán nem elegendők,

Hogy megéljen Csokonai vagy azok is veszendők;

Jer édes név, hadd írjalak e nagy Nevek számába,

Jer Mihály, hadd iktassalak olly angyalok sorába,

A kik meghalni nem hagynak, míg ők élendők lesznek,

A kik itt például vagynak az erköltsnek és észnek.

Horácz tovább él s most dicsőbb az ő Meczenásánál,

Virgil a legelső s legfőbb római Monarchánál,

Legalább örök életek szebb, mint ama nagyoké,

Gyakrabb s jobb emlékezetek, sokkal,mint amazoké;

Homér nem hogy kisebb volna most a nagy Achillesnél,

Sőt, ha Homér nem lantolna, s e koldus Énekesnél

Nem bámulnánk az Erősnek remek monumentomát,

Alig lelnénk Achillesnek emlékezete nyomát.

A mit az Atya nem adott és a mit a születés

A lélektől megtagadott, majd egy késő számvetés

Végetlenül kipótolja, mikor mind Achillesrül

Az erő, mely magasztalja, mind a vak énekesrül

A ruharongy lerothadnak, mint nem rá tartozandók,

Csak elme s erkölts maradnak öszvehasonlítandók.

S míg azokat egyiptomi vádolók kitsinyitik,

Sőt hosszabb idők ostromi elenyészni segitik,

Ezek Fabricz, Harles s mások fényes Pantheumikban

Ragyognak s mulató-társak velünk írásaikban.

Ne irtózz hát Csokonai, ha sirkő hijjával léssz,

Egy kegyesnek barátjai közt koszorúd helyje kész;

Áll már s jóformán rakva van egy barátod házában,

Egy kis kripta  tsinatlan magyar Arkadiában

A hol hajdan sipolgattál, Széchenyit idvezletted,

Egy Czinderyt elsirattál, Dorottyát énekletted,

Hol velem Megapolisban néha versenyt lantoltál

S egy nyájas Amarillisban Pásztor Leányt rajzoltál.

Vagy Messene szomszédjában a sugárt tenyésztetted

Egy ujépült oskolában Apolló terhét vitted.

Mindenütt Aesthesisednek szüz példáit mutattad,

Emberszerető szivednek nemes jeleit adtad:

Itt, mondom, itt am hajdan Pán Isten hazájában,

Egy, az Arion tulajdon keze’ alkotmányában

Kész a Te s a mi sirboltunk, melyben fogják szemlélni,

Hogy valaha mi is voltunk s nem is szüntünk meg élni.

Vannak már itt Euboeábul, vagynak Athenéből is,

Lesz, ha élek, Megarábul, s előre Thebébül is.

Argolisi, a hazába nevezetes férfiak

Messenebül Eliába költözött Atyafiak.

Egy kis sereg, melly félve várt s a hajnalt sohajtozta,

Mikor Ario az oltárt egy éjjel karján hozta:

Itt, itt ezek közt intézem el sorát emlékezet –

Oszlopodnak én Vitézem! itt ezekkel fogj kezet.

Micsoda kegyetlenség is volna s öldöklés neme,

hogy az elme derékségi s eredeti érdeme

A dög testre ráhalmozott sir alatt elfolytassék,

Csak míg mozgott és dolgozott és tovább ne tudassék.

Mert az égi származásu szent tüz míg melegitett

Egy alacsonyabb szabásu testet elevenitett.

Csak harminczkét esztendeig éljen-e Csokonai,

Kinek ily kevés ideig tündöklött virtusi

Százakat érdemlenének s másként is ez szünetlen

Munkás, eleven elmének elmulni lehetetlen.

Jer hát, jer végy halhatatlan Árnyék helyt sirboltomban

Koszorud hervadhatatlan marad Pantheumomban.

Ide le a mennykő sem hat, méjj kripta: sem olvasztó

Tűz az árnyéknak nem árthat: sem a mindent apasztó

Régiség meg nem semmisit; s míg magyarul beszélnek

A magyarok, mind a kik itt előttem állnak – élnek.

Közöltem a hosszadalmas, áradozó költeményt nem annyira benső értékeért, mint inkább megvilágosításaul ama viszonynak, melyben a népies iskola első jelentékenyebb költője s ez irány betetézője egymáshoz állottak. A közönség nem sok élvezetet találhat benne, mivel a költő nem férfikori tüzével írta, márpedig „a poezis – mint maga Horváth mondja – az időkorral fogy, elhull, elröpül mikint a haj” -, de az irodalom történész, ki egykor irodalmuk újra ébredési korát tanulmányozza, érdekes vonásokat találhat-e költeményben is. Én csak egy téglakővel járulok az építkezéshez; magában véve kevés értéke van, de mással egyesülve hasznos szolgálatokat tehet.

Forrás: Csokonai-Emlény – szerk. és kiadta Hamar László – Debrecen 1871.