Rochel Béla (19. sz.): A renegát

 
Ne mard pokolnak kinja keblemet!
Szünj meg dobogni vérező szívem,
Múlj el megátkozottan életem!
Ne marj boszúló lelkismeret!

Megnyugtató hitem hová levél?
Hová malasztod üdv-sugárzata?
Hová igéd viditó szózata?
Én nékem ah! Örökre elveszél!

Szent üdvözítőm megtagadtalak!
Átokkal illetén dicső neved,
Követ ragadt kezem fel ellened,
s oltárodon téged gyaláztalak!

Az ég haragja sujtoló tüzét
Hivtam fejemre, átkos! S esztelen!
Az megjelent rémítve kegytelen,
Lelkem, szívem jajgatja vad dühét. -
Elkárhozom! – Pokol sötét űre
Megnyilva tátong lábaim előtt
Nincsen, ki visszatartson elveszőt
Hitem, reményem, üdvöm eltüne!

Ki megtagadta Istenét, hitét,
Nem ember; alvilági sarjadék,
Melynek enyészetén örül az ég,
S a föld utálja fedni tetemét!

De mit fohászkodom én, elveszett!
Ördög a pokol fel! Küzdelemre fel!
Védetlenül lelkem ne nyerjed el,
Küzdjél meg érte, hogy ha elnyeled.

Jer árny-alak! Pokol vad árnya te,
Fuvallatod szüntesse éltemet,
Ha nem: szakítsd ki vérző szivemet,
Hogy múljon el fájdalmas érzete!

Mi vár reám? Itt: földi gyötrelem
Túl siromon örökre kárhozat
Mely sujt reám vad, súlyos átkokat;
Balsorsom ah! Nincs mit reménylenem!

Nagy Istenem! Kit megtagadtam én!
Hallgasd meg elveszett fiad szavát,
Nem kéri ő kegyelmed üdvhonát,
Melly fenn virúl, a mennynek édenén.

Nem kéri ő! Egyért könyörg csupán:
Engedd eszét veszítse el, szive
Hogy megrepedjen, s múljék érzete,
S megnyugszik ő a sors határzatán!

Forrás: Garay Album Pest, 1854.