Reményik Sándor (1890-1941) versei

 
A LEGSZEBB SZÓ…

Testvér, testvérem: ez a legszebb szó a világon.
Ha jól nem tudtam volna régesrég,
Most megtanulhattam a betegágyon.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Ahogy kitágul ősi jelentése,
És túlnő lassan véren és családon,
De visszatér, mint gazdag bujdosó,
Lélekkel hintve meg,
S szentelve meg mi vérszerint való.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Mikor így szólhatok valakihez,
S nem a lapos, hűvös szóval: barátom,
Az nekem békességem s boldogságom.

Testvér, testvérem:
Ez a legszebb szó a világon.
Harmat a réten,
Illat a virágon,
Barackvirágszín sejtelem a tájon,
Hogy fakad még rügy minden száraz ágon.

Testvériség:
Nincs szebb szó a világon.
A szabadság s az egyenlőség álma
Elbukott sodró időn, ezer gáton,
A bebizonyult Lehetetlenségen
S a vérrel mocskolt, őrült akaráson.
A forradalom örökségeképen
a Háromságból lobogó fehéren
Egyedül a testvériség maradt,
Omló világok romjai alatt.

Testvériség:
Nincs szebb szó a világon.
S én hinni, hinni vágyom:
Én minden széllel szemben hinni vágyom:
Ez az egy álom nem csalóka álom.
Rendtárs, polgártárs, elvtárs, honfitárs:
Eltűnnek egyszer mind e szólamok
És elvesznek a mélyben,
parttalan semmiségben.
S egy szó zeng majd csak a világ fölött
Örök Üdvözlégy képen:
Testvér, testvérem. -

HÁT ŐK?

Heteken át,
Hosszú heteken át,
a lebocsátott függönyökön át,
A haldokló nyár s a születő ősz
Egy-egy elsikló sárga sugarát
Fogta csak el szemem.
Háttal feküdtem ablaknak és égnek
S az egész teremtett világ nekem
Oly távoli volt s olyan idegen.
És tudtam jól, az Isten szép világát
Hajszál kötötte össze csak velem.
S tudtam, e hajszál könnyen elszakad,
S a reménytelen éjszakának sokszor
Átadtam magamat.
Vagy kérdeztem kihívón, keserűn:
Hol vagy Isten! Mit értek emberek?
Mit számíttok nekem?
Kicsoda könnyít az én terhemen?

Pedig milyen jó dolgom volt nekem!

S jaj ők:
A valósággal poklot szenvedők,
A nyomorultak, fázók, éhezők,
a betegek, az ápolatlanok,
A börtönök lakói,
a bűnös és a bűntelen rabok.
Bukott hatalmasok,
S a hűség hősei,
Kicsik, nagyok.

A Szenvedés állandó dallamára
Vérrel kottázott sors-változatok,
Tépett lépek -
Ahogy most villanva elibém lépnek:
Napoleon Ilona-szigetén,
Rodostóban Mikes:
Kivetett kagylók tenger fövenyén -…
Kalitkába z árt annyi énekes!
A hadifoglyok szerte a világban,
Állati sorban, hazasíró vágyban,
Egyhangú, szürke, tompa mélabúban -…
És Kuncz Aladár Noirmoutier-ban.
Jaj ők!
Az igazában poklot szenvedők!
S itt, most, mindenki, aki  v a l a k i:
Egy csontignyúzott népnek fiai.

Ha panaszkodtam, - nem panaszkodom.
Mi voltam én?
Kényeztetett beteg
Egy kipárnázott szoba lágy ölén.
Hős nem voltam, és nem voltam lovag -
Kis változat a komor Dallamon:
A Szenvedésnek epigona csak.

DIAKONISSZÁK

A keményített fehér főkötő
A homlokukra szorosan simul,
Széles pántja finom kis hegybe nő,
S feljebb mintegy sisakká tornyosul.

Krisztus fegyverzetében járnak ők,
Az irgalmasság önkéntesei:
Olajgondozó szüzek, mécsvivők.

A sisak sejteni sem engedi:
Alatta hajuk szőke, barna-e,
S olyan kevéssé kíváncsi reá
Az Isten rájuk bizott betege.

A fehér köpeny fölé csak kihajlik
Egy keskeny csík, egy kis darabka ég:
A formaruha gallérkája kék,
Szelíd, világoskék,
Mint nyári délelőtt
A folttalan, sugaras messzeség.
S olyan derüsek ők,
Mindig-vidámak ők,
Mint az a fényes, tiszta nyári ég.

Csak akkor ül a szemük alá árnyék,
Ha egy-egy beteg, bús, reménytelen,
És itt valamely kórházi szobában,
Tiszta, fehér szobában
Örökre elpihen.

S nincs több ily ápoló,
Ilyen odaadó,
Mint e Krisztus sisakját viselők,
derült szüzek,
Örökké virrasztók és mécsvivők.
S életáldozatuknak nincs jutalma más,
Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:
„A nyomorultak közül aki eggyel  jót tesz,
Mondom néktek:
Énvelem tette az.”

1934. szeptember 25.

A KESERŰ POHÁR

Ó, nem voltam türelmes szenvedő,
Testem a szenvedéshez nem szokott,
Az élet nem edzett, csak puhított.

S hogy megjelent a keserű pohár,
S felém libegett titokzatosan,
Mondván: most eljöttem, hogy kiigyál:
Megragadtam vadul a poharat
S falhoz vágtam. Ezer darabra ment.
De rögtön csorbítatlan megjelent.

S szólt másodszor is a sötét pohár:
Im itt vagyok hogy te is kiigyál.
És igazság ez: szenvednek sokan,
S a Te részed még mindig hátra van.
S most kiiszod, ha akarod, ha nem.

Dühöngve vágtam közbe: n e m!
Nem sóhajtok: „Muljék el, ha lehet” -
S fölvetettem daccal a fejemet.
Nagyot reccsent a csend -
S a makacs pohár ujra falnak ment.
Ezer darabra ment.

De jaj, mert harmadszor is megjelent, 
S akkor tudtam, hogy dühöm hasztalan
Enyém, sajátom e sötét pohár -
És ki kell ürítenem poharam.
Az ajkam kinyilt félig-akaratlan,
s felmérve csillagszabta sorsomat,
Fogtam s lassan fenékig üritettem
A poharat.
1934. szept. 26.

Forrás: Ifjú Erdély XIII. évf. 3. sz. 1934. november