A vers a Medvetánc c. kötet végén, az 1933-34. években írt művek közt található. A kötet – mint ismeretes – a költőnek 1932-35. között írt verseit tartalmazza a költő válogatása szerint. Mivel maga a költő szerkezeti elrendezése szabta meg a vers helyét a többi alkotás között, nem érdektelen, ha megnézzük, milyen versek szomszédságában találjuk ezt a művét. Hasznosnak ígérkezik a költő hasonló témájú vagy gondolatiságú verseivel való egybevetés is.
Az 1933-34-ből való versek között ez nyitja meg azoknak a sorát, amelyekben a költő legszemélyesebb mondanivalója szólal meg. A sorrendben előbbre tett versek, az első kettő és az Óda kivételével, a közönségről szólnak, s szinte ind vallanak a költőnek a közönséghez való viszonyáról. A versek között a Téli éjszaka, Elégia és Falu címűek tájak, tájrészletek elővillantásával a külvárosok és a falu népének életét, gondjaikat beszélik el, „a szikárló tűzfalak magányát”, „a nyomor egykedvű csendjét”, „a tömény bánatot”, a hazatérő „földmíves”-t „egyre nehezebb tagjaival”. Mindegyik egyúttal a költő vallomása is népéhez, sorstársaihoz, kikhez valamilyen „öntudat kopár örömei” taszítja: „anyjához tér így az a gyermek”, ahogy ő hozzájuk. A tőkések hasznáról és a Vigasz c. versek meg éppen az osztályharcos öntudat megfogalmazásai. Az utóbbit közvetlenül a Szappanosvíz elé helyezte a költő.
A Szappanosvíz után közölt versek ezzel szemen szinte mind a költő múltjából hoznak fel keserű emlékeket, a gyermekkor szorongásait, bénító érzéseit. A múltból hangzik elő a gyermek József Attila sírása (Egy kisgyerek sír), s rémlik vissza a megkínzott csecsemő iszonyat, a kegyetlenséggel szembeni tehetetlensége (Iszonyat). Mindezeket a múltból előbukkanó élményeket – más emlékeket is hozzájuk idézve – egybefoglalja, mintegy tudatosítja az Eszmélet a létezés törvényeire ébredés nagy verse:
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Az ifjúságát idézi meg, hogy meneküljön a jelen rabságából: „nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot" – de a gyermekkor mesekáprázata is a rabság rácsai között ragyog:
… a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
Hozzátehetjük még, hogy az Eszméletnek is alapmotívuma egy olyan életérzés, melynek lényege a tárgyak, dolgok emberarcúsága, belőlük az emberérzések, embersorsok tükröződnek, maga a költő pedig az egész emberiséggel, az egész élettel azonosul. Az „örök éjben / kivilágított nappalok", mintegy a létezés eliramló fényességét jelölve a nagy semmiségben. Az elmúlás, a megsemmisülés gondolatával játszik a Reménytelenül c. vers, a legelső e két év terméséből, amit a költő kötetébe vett:
A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
A szorongás, az egyedüliség, a kiszolgáltatottság félelmetes érzését a jelzők („sötét”, „komor”) is hangsúlyozzák:
Ezért ülnek oly sötét dolgok,
oly hatalmak a szívemen,
hogy szorong lágy arcú kedvesem,
ha ránézek; pedig mosolygok.
Komor ég alatt üldögélek,
mint hajléktalan a híd alatt.
Meghatározottság, „determináltság”, és menekülési vágy, törekvés a szabadságra, s a hasztalan tett erőfeszítés, a semmi szorongató félelme, egyedül a valóság – és mégis AZ egyedülvalóság sorsérzésének közösségében társakra találás. Társakra: emberekre és dolgokra. Olyan dolgokra, tárgyakra, amelyek osztoznak az embersorsban, amelyek részvéttel állanak az ember mellé (Anya). A gyermekkor élményei jutnak mindig erősebb szerephez: de kétféle rendeltetéssel. Hol egybemosódik a gyermeki szorongás a felnőtt ember hasonló érzéseivel, hol a gyermekkor mesevilága kél életre, s ragyogtatja át a valóság világának szürkeségét, darabosságát, nyerseségé vagy éppen törtségét, csorbaságát (Falu).
Érdemes még felidézni azokat a verseket is, amelyek témájukban, szerkezeti megoldásukban leginkább rokoníthatók elemzett versünkhöz A verssel nagyjából egyidős A fán a levelekhez az előző verseiből vette át a kötetbe József Attila a Füst, Fák címűeket. Közülük legkonkrétabb a fák és a leginkább elvont A fán a levelek. A Fák. A Fák pontos, valóságos, konkrétságában szinte érzékelhető képet ad az őszi fákról, melyeknek mindegyike egyéni mivoltában szemlélteti a sorsával, a magányosságában az elmúlással küszködő lét végzetét, meghatároltságát:
Rügyre gondolnak mormolva e fák.
S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös kék vasát
megvillantja a fagy.
A nemléttől való rettegés, ijedtség, kétségbeesés tragikus komorsággal mutatja meg az egyedinek a vergődésében az általános sorsot:
Görcsösen fogja ijedt gyökerük
az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
még zörren még sohajt!
„csüggedten” várnak, „kisírtan állnak”, „rügyre gondolnak” – a megszemélyesítések nem teszik kétségessé e fák konkrét fa-jellegét, arról van szó, hogy valóságos, tárgyi mivoltukban egyúttal minden élőlény sorsának példáját is adják. Nem foghatók fel allegóriául vagy szimbólumként: létezők ők a létezés megmásíthatatlan örök törvényei szerint, ez a szerepük a versben. A Fák A leelek c. vers fáinak levele is „mind görbe, sárga / s konnyadt, puha". Itt azonban a „hallgatag madár”, „melynek mintha / kalitkája a fa”: A költő lelkében "lépkedő" "némaság", amely megremegteti a gallyat, s ez szinte megbénítja magát a költőt is.
Érdemes még Tóth Árpád Láng című versét is összehasonlítani a Szappanosvízzel. A téma azonos és látszat szerint a mondanivaló is sok hasonlóságot mutat. A versek szerkezeti felépítése is megegyezik nagyjából. De éppen e hasonlóságuknál fogva szembetűnőbbekké válnak a különbözőségek is. Tóth Árpád versében a láng mintegy magára veszi az emberi magasra törekvés jellemző jegyeit, szimbolizálja az emberi szenvedély másokat is felgyújtani vágyó tüzét, József Attila szappanosvize önmagában hordozza létét, egy nagyobb kollektívumhoz tartozás jegyében. Léte ilyenformán nem jelképes, hanem önmagáért való, a világ testérdolgai osztoznak a minden létező közös sorsában: a öltőt átjárja a szappanosvíz „semmicske borzongása” és „furakvó lelkét is megrezgeti vergődése”: nem önmaga képét alkotja meg jelképszerűen a tárgyi világ egy jelensége tükrében, hanem a részvét érzetével fordul feléje. Így lesz a látvány egyre objektívebb, mert létezővel való szolidaritás fűzi hozzá a költőt.
A láng és a szappanosvíz különbözősége is az elmondottak bizonyságául szolgál. A láng ismert jelkép, és éppen ezért van benne valami anyagtalanság (hiszen az anyaggal egybekapcsolódó természeti jelenség a lényege), a szappanosvíz maga az anyag. A láng már magában véve is ünnepélyességet fejez ki, a szappanosvíz a mindennapi munka köznapibb, de épp ezért emberibb világából való. Nem a létezés elvontsága, hanem maga a létező. Nem a nagyot merés absztrakciója, hanem a létező maga, aki „óvatosan” „előrenyomul”, „megtorpan”, „reszkető” csápjai vannak, „fel-alá futkos”, „szinte reszket” majd „remeg”, borzong és vergődik, hogy szabaduljon börtönéből.
Az elmondottak arra is feleletet adnak, milyen élmény volt a vers ihletője. A szappanosvíz a versben élőlény, sőt a költő látásmódjában vitathatatlanul élő személy. Ez a szemlélet csakis a gyermekkor látásmódjával fogadható el hitelesnek, ez a kép is az emlék mélyéből, a gyermekkor mesevilágából merülhetett fel. A kép frissessége, aprólékosan pontos realizmusában is valami varázslatos meseszerűségre utal. De hitelesíti ezt a vélekedést az az általánosan ismert tény, hogy József Attila verseiben a mosás és a mosással egybekapcsolódó dolgok igen gyakoriak. (Legnagyobb versei közül utaljunk itt a legjellemzőbbre: a Külvárosi éj záró képsorára). Maga a költő is hangsúlyozza a gyermekkori emlékek jelentőségét, bizonyítja ezt, hogy a Medvetánc c. kötetet a Mama című verssel zárja le. Ez a lezárása persze egyúttal a gyermekkori emlékek Szappanosvízben megkezdett felidézésének is. A gyermekkori élmények szerepét a versben az is meggyőzően tanúsítja, hogy a Szappanosvíz a filológiai kutatás szerint a Mama c. verssel egy időben keletkezett. Lehetséges, hogy egy felnőtt szappanosvíz látvány idézte fel a képet a gyermekkor elsüllyedt élményvilágából. Ez azért is valószínűnek látszik, mert a befejező versszakok gondolatisága már a felnőtt ember tűnődéséből született, törvényt kutató töprengéseiről, a lét értelmét kereső gyötrelmes tépelődéseiről beszél. Érdemes megfigyelni azt is, hogy ami a gyermeki látás tükrében a mese tündérvilágát idézte még aprólékosan pontos részleteiben is (a mesétől éppen nem idegen a valóság aprólékosan pontos visszaadása) – az a befejezésben a felnőtt látásával szerves egységbe illeszkedik: a költő a világ rokon vágyakozású testvérdolgai közel helyezi önmagát is:
én is szállnék s szállna az ág,
a ház, a szalma, felhő és e
sok egymáshoz kötött világ!
A determináltságból, a kötöttségből aló szabadulás gondolata zárja le tehát a verset. Meg kell azonban állnunk itt egy szónál. A sok világ többes számát kell értelmeznünk. Nem a világ sok eleméről van itt szó, hanem a mennyiségjelzős szerkezet szó szerinti értelmében valóban sok világról. Létezőkről, melyek mindegyike külön-külön saját törvényű világ, de nem lehet szabadon önmaga, kötöttségei ebben megakadályozzák. Ez a vers mondanivalója: a nemléttől való szorongás, a létezés időbeli határa között is a kötöttség szorongató, kínzó érzete.
A vers mégsem kietlenül, kopáran vigasztalan, alapjellege nem a tragikus komorság, valami feloldást, könnyedséget is érzünk benne, szinte súlytalan lebegést, valóságában valami varázslatosan valóság felettit. Ezért érezzük harmonikusnak, szomorú sorsmutatásában is már-már derűsnek a verset. Honnan ez az ellentmondás a súlyos mondanivaló és a szinte játékos könnyedség között? A titok talán a részleteknek szinte játékosan, gondos aprómunkával kidolgozott rajzában található, a kicsiségnek ismételt hangsúlyozásában. Nemcsak az erre utaló jelzők („kis kék fején”, „apró csápjait”, „semmicske borzongás”), hanem a kisgyermeki cselekvésre utaló igék is, sőt a szappanosvíz kisgyermeki magatartása is („meglapul”, „óvatosan előrenyomul”, „megtorpan”, „reszket”) a gyermeki játék mozdulataiból valók, és a gyermek világgal való ismerkedését juttatja eszünkbe. Ez teszi kedvessé a hétköznapi élményt, s ez is segít felemelni a költészet szférájába a köznapok világából. A sorsa kemény és könyörtelen: „nem lesz”. De addig: remeg, borzong és vergődik – él! Az Óda c. versének a megsemmisülés gondolatát idéző soraival való párhuzam kínálkozik ide:
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
Kiált az életért, az élet teljességért, a szerelemért. A Szappanosvíz sötétebb tónusú, mégis ott remeg a vágy, a vergődés, hogy szállna kicsiségében, jelentéktelen szürkeségében, és benne lüktet az élet. És talán épp ez benne a szép…
UTÓSZÓ
Nemrégiben Szigeti János figyelmembe ajánlotta Láng István: József Attila Szappanosvíz című versét elemző írását, amelyet a sakk és az irodalom közös szeretete folytán barátsága jeléül kapott a szerzőtől. 1970. december 11-én tudományos tanácskozást rendeztek az akkor Csongrád Megyei Könyvtárnak nevezett intézményben József Attila és Hódmezővásárhely kapcsolatáról. A résztvevők a város helytörténeti kutatói, irodalomtörténészek, magyar és történelem szakos tanárok mellett a költő régi hódmezővásárhelyi barátai, ismerősei voltak. A sorból ki kell emelnünk özv. Makai Ödönné József Eta nevét, aki a költő életének meghatározó alakja volt
A tanácskozás bevezető referátumát és a vitát Péter László irodalomtörténész vezette. Szigeti tanár úr sorolta a megjelentek neveit: Grezsa Ferenc, László József, Kárász József, a költő személyes ismerősei közül Víz Albert, Fedor Ágnes, Szász Ferenc. Említést tett egy akkori tervéről is. Könyvet készült írni a tanácskozásról. Már címet is talált, s ki mástól vette volna azt, mint a költőtől: láttam a boldogságot én… (idézet az Eszméletből), és ehhez illesztette az alcímet: Beszélgetés József Attila hódmezővásárhelyi világáról. A komoly szándékot bizonyítja a Csikós Miklós festőművész által készített címlap is. Az elszánt terv mégsem valósult meg, a verselemzés pedig nagyon jól belefért volna a kötetbe.
Térjünk vissza konkrét vers elemzéséhez. József Attila Szappanosvíz című költeménye Vásárhelyen született. A tanácskozáson maga József Eta beszélt – állítja Szigeti tanár út – a testvérét náluk, azaz a Villasor 14. szám alatt megihlető élményről. Szabolcsi Miklós mégis csupán valószínűsíti hogy a Szappanosvíz itt született* (* SZABOLCSI Miklós: József Attila élete és pályája. 2. köt. Budapest, 2005. 554.), eshetőségként fogadja el a következő mondattal: „A Szappanosvíz talán még Hódmezővásárhelyen íródott, vagy talán ottani emlék, de az is lehet, hogy gyerekkori emléket idéz fel.”* (* Uo. 582.) Szabolcsi ehhez fűzött lábjegyzetében a József Etára hivatkozó Szigetit említi, bár úgy látszik, nem veszi bizonyosnak a kijelentést. A gyerekkori emlék felidézésénél Török Gáborról szól a lábjegyzeten, aki szerint a vers születése nem kapcsolható konkrét eseményhez. A Szappanosvíz Szabolcsi szerint emlékvers.* (* Uo. 596.)
József Attila 1934. február végén jött Hódmezővásárhelyre, több int négy hónapot töltött itt. Szabolcsival szemben Szigeti János hivatkozását fogadom el, aki nem a költő múltbeli gyerekkori élményéről beszélt. A tanár úr hitelt adott József Eta szavainak, nem a gyermekkor emléke idéződött fel a fiatal költő előtt.
A verselemzéssel kapcsolatban el kell mondani, hogy Szigeti János felkérte Láng Istvánt, feltétlenül írjon elemzést az érdeklődés középpontjába került versről. 1972 körül így született meg a kézirat. Szigeti tanár úr ezt gépelte le, és őrizte meg. A visszaadott kézírás sorsáról ma már nem tudunk.
Örömmel vállaltam a felkérést e tanulmány közzétételére. A tanár úr szerint a Szappanosvízről eddig egyáltalán nem jelent meg részletes elemzés. Szabolcsi ugyan leírja a verset, vagy három mondatban elemzésfélét is ad, majd Szauder Józsefre hivatkozó pársoros idézete tűnik elénk, de ez nem igazán elemzés.
Láng Istvánhoz hasonlóan Kisújszállásról származom, ezért – természetesen a köszönetem elmondása után – legnagyobb örömmel teljesítem a közlésre vonatkozó kérést. Közös munkahelyünk, azaz a gimnázium Láng István elemzéseinek, tanulmányainak évkönyveiben is teret adott.* (* Az ember tragédiája drámai vizsgálata. 1968. 54-63; Krúdy: A vörös postakocsi c. regényének ritmusformáiról. 1972. 55-66; Változatok egy témára Vörösmartytól Csanádi Imréig. Vörösmarty: Ember vagyunk, a föld s az ég fia. 1974. 45-56.; Két verselemzés. József Attila: Arc poetica és Radnóti Miklós: Erőltetett menet c. verséről. 1980. 97-105.)
Láng István írását alaposan tanulmányoztam. Egy munkatársam nekem ajándékozta a MEDVETÁNC József Attila születésének centenáriumára megjelent új kiadását Tverdota György, Olasz Sándor és Kőszegfali Ferenc utószavával.* (* József Attila: Medvetánc. Válogatott költemények, 1932-1934. Reprint kiad. Budapest, Hódmezővásárhely, 2005.) A mostani kéziratot József Attila összes műveinek 1955-ös kiadásával összevetve felismerhettem, hogy Láng bevezető soraiban mennyire helyesen nem a Medvetáncban levő haszonra hivatkozik, hanem A tőkések hasznáról címűre, minthogy eredetileg ezzel a címmel, és némiképp más változatban jelent meg a vers.* (* József Attila összes versei. Budapest, 1955.) Erre a verselemző szerző a kritikai kiadások áttanulmányozásával jött rá.
Maga a verselemzés négy sort idéz a Reménytelenül c. versből, mám valami ennél a résznél kimaradt. Vajon honnan idézi az ezt követő másfél prózai sor utáni néhány verssort? Természetesen csak itt van lehetőségem a válaszra. József Attilának 1933-ban, Számvetés címmel írt költeményéből.
A szövegben előforduló idézeteket, valamint egyéb aláhúzásokat dőlt betűvel emeltem ki.
Az utószót írta és a tanulmányt közzéteszi: MÁTÉ ISTVÁN
Forrás: A Hódmezővásárhelyi Szeremlei Társaság Évkönyve 2008. Máyer Nyomda és Könyvkiadó Hódmezővásárhely-Budapest 2009.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése